2013. szeptember 12., csütörtök

Szökés.



Gyerünk.


Győző egy hétvégén összefutott régi cimborájával, Bálint Péterrel.
-Hát veled mi van cimborám? Nem láttalak ezer éve!
-Megvagyok. Keresem a helyem, de nem találom.
-Veled mi van? Együtt vagy még Verával?
-Hát persze.
-És Pityu? Tudsz róla valamit? Jó lenne találkozni vele. Régen láttam!
-Ő épp téged keres! Akar menni „odaát” és nem talált még megbízható társaságot!
-Na akkor épp időben! Bennem megtalálta a társaságát! Nem várok többet Murányi Péter levelére! Megszervezzük magunknak a szökést.
-Ez frankó. Akkor találkoznotok kellene. Igaz?
-Persze. És minél hamarabb, ha lehet. Viszont nálam, a garzonban nem lenne jó ez a beszélgetés. Tudod, ott annyi megbízhatatlan alak van. Nálatok találkozhatunk, Péter?
-Hogyne! Hétfőn Verának késő estig dolga lesz a könyvtárban, s akkor összehozzuk a bulit. Frankó?
-Megbeszéltük!
  Hétfőn késő délután Péternél találkoztak. Bekapcsolták, és felhangosították a rádiót. Zenét kerestek.
Így a szomszédok azt gondolhatták, hogy Veráék a Fővárosi Szimfonikusok Koncertjét hallgatják, élő közvetítésből.
-Szóval Pityu, mi a helyzet? Meguntad az itteni dörgést?
-Igen, meguntam Győző. Elegem van mindenből!
-És hogy gondoltad? Van valami elképzelésed?
-Valóban konkrét elképzelésem eddig nem született, szerettem volna belecsöppenni egy olyan társaságba, aki tájékozottabb, jártasabb a határ mentén.
-Nem szerettem volna elindulni a bizonytalanba. Sokan lebuktak már, mert nekivágtak találomra.
-Nézd tele, van a város és a környék kopaszra nyírt fiatalokkal, akik kék zöld foltokat viselnek a testük rejtett részein. Tudod ezek már nem gumibottal vernek, hanem vékony, homokkal megtömött „zsákkal”.
-Ez felveszi a test minden formáját, nem szakítja fel a bőrt és a verőlegények már nagyon profik. Tudják mennyire, kell megverni a delikvenst, hogy ne verjék le a veséjét vagy a lépét, de elég legyen a verés, hogy egy életre elmenjek a kedve az embernek a tiltott határátlépéstől.
-Igen hallottam én is ezeket. S valószínű ezért nem kaptam értesítést a Várdai Murányi Pétertől. Fél ő is, mert megfigyelnek mindenkit, és nem mer kezdeményezni. Nézd januárban leszereltünk, eltelt 10 hónap és nem érkezett értesítés Pétertől. Az is lehet, hogy őt már lecsukták… vágjunk bele, átgondolva okosan.
-Te hogy gondoltad Győző?
-Figyelj Pityu! A határt nem tudjuk csak úgy „cél” nélkül megközelíteni. De felmehetünk Ipolvára. Tudod Lehel ott katona.
Két hét múlva katonai eskü! Felmegyünk eskületételre. Ez lesz az alibi. Ilyenkor nem ellenőriznek annyira intenzíven. Sok látogató érkezik a katonákhoz. Ipolva nincs messze Radától.
Radán a GAI-ban Ilonának vannak ismerősei, addig elkérem a címüket és az eskü után, elmegyünk a GAI-ba. Ez a negyed elég közel van a határhoz. Onnan el tudunk indulni.
-Győző ez elég jól hangzik. S mennyire megbízható ez az Ica?
-Ne aggódj! A férjével osztálytársak voltunk, s a kislányukra néha vigyáztam. Bízhatsz bennem, ne aggódj. S nemcsak magamra gondolok, hanem Jolánra is. Ő is velem jön.
Apropó! Te csak egyedül jönnél?
-Nem Győző! Vinném magammal Jocót, az öcsémet is!
-Nem túl fiatal még ehhez a lépéshez Pityu?
-Nem kell félned Győző, kemény gyerek ez a Jocó, vállas legény, birkózott! Bírni fogja! De a részleteket esetleg elmondanád a továbbiakról, mert úgy érzem neked kialakított terved, van.
-Jól látod! Megvan az elképzelésem, s mindössze csak azért nem mertem elindulni eddig, mert féltem egyedül. Mert ha történt volna velem valami fatális, senki nem adott volna hírt az ismerőseimnek… hogy nem vagyok többé!
-Tehát! Nézd, itt van Közép Európa Autós Térképe. Ezen lehet látni a Radai határszakaszt, viszonylagos részletességgel.
-De hogy tájoljuk be? Kérdezte Pityu.
-Figyelj! Minden térkép, ha magad elé tartod a „felső” része az északi irányt mutatja. Meghúzzuk a térképen az Észak-Dél irányt, s pontosan a közepén a vonalnak, kilencven fokos elfordítással húzunk egy egyenest, ez lesz a Kelet-Nyugat irányt.
 Az nyilvánvaló, hogy nekünk Nyugatnak, Észak-Nyugatnak kell tartanunk. Igaz?
-Hát persze.
-Namármost. A térképen bejelöljük a határszakaszt egy ponttal, ahol át akarunk lépni, és húzunk az Észak-Dél és Kelet-Nyugat találkozására, tehát az origóra egy egyenest.
Ennek az egyenesnek a „ferdeségét” megmérjük szögmérővel és ez lesz a mi irányszögünk, tehát az azimutunk amerre menni kell.
Csak ezt az azimutot kell megjegyezni fejben és alkalmazni a tájolóval, amikor benézzük a haladási irányt.
Persze a sötétben gyakran, nagyon gyakran kell megnézni a tájolót, mert terepen valószínű nem látunk sokat! Főleg, ha a november meghozza a maga szokásos ködös, felhős éjszakáit. Biztonság okáért ezt a határszakaszt átkopírozzuk egy zsebkendőre.
-No, mit szól hozzá Pityu?
-Ez frankó, Győző! Látszik, hogy jól megtanultad ezeket, a terepi alkalmazásokat. Én készítek egy parittyát, és szétverek néhány csapágyat a golyók miatt.
-S fogod tudni használni majd?
-Az garantálom, ha eltalálok vele valakit, az nem áll fel hamar…
-Én meg elviszem a vadászkésem, ha mégis elfognak, akkor…
-Mernéd használni?
-Miért? Jobb lenne talán, ha ők vernének agyon minket?
-Figyelj! Tudod mit hallottam? Azt hogy a naftalin szaga megtéveszti a kutyák szaglását.
-Tényleg? Akkor viszünk magunkkal. Amikor elindulunk, jól bedörzsöljük a ruhánkat, kezünket s a naftalin golyókat felaggatjuk a ruháinkra.
-Hát ez zseniális.
-Akkor erre igyunk! Igyunk egyet ebből a jó kis diólikőrből.
-Na isten isten.
                                               
A november valóban szitáló esővel és köddel érkezett, de ők elindultak az ismeretlenben.

Szökés.



Leszerelés.


   A kemény téli hadgyakorlatról sokkal vidámabban érkeztek vissza, szinte ujjongva, vidáman kacarászva. Hogyisne amikor az őrnagy bejelentette:
-Fiuk, azt ugye tudjátok, hogy ez az utolsó bevetésetek? Ha visszatértünk a laktanyába ti leszereltek.
 Arra kérlek benneteket, hogy olyan jól teljesítsetek, mint korábban, és ne felejtsétek, hogy a fiatal katonák, most Tőletek tanulják meg a hadgyakorlat lényegét, úgy ahogy Ti is korábban megtanultátok a „veteránoktól”.
Tehát viselkedjetek öreg bakához méltóan.
  Végül a várva várt napon, amikor magukra ölthették a civil ruhájukat, a parancsnoki épület előtt ugyanez az őrnagy bocsátotta útjukra, kezükbe adta a laktanyából végleges kilépési engedélyt, amellyel jelentkezniük kellett a Megyei Hadkiegészítési Parancsnokságon, és e kilépési engedély alapján megkapták a katonakönyvüket.
  Utolsó felvonulási sorrendbe állította a katonákat és kiadta a parancsot:
  -Leszerelő katonák figyelem!
-Balra át!
-Irány a városi vasúti pályaudvar!
-Előre indulj!
  A katonák elindultak.
  Kilépték a három, szabályos kezdő díszlépést és szabályos rendben elindultak a pályaudvar felé.
Az őrnagy odament némelyik kedvenc katonájához, mert azért kialakult némi kezdetleges baráti viszony, és személyesen kezet fogva elbúcsúzott. Külön felhívta a figyelmet mosolyogva:
-Ne feledjétek, most már nem a hegyivadász bakancsban vagytok, abban ahova letetted a lábad, ott maradt. S mögötted volt a hadsereg… most már leszerelt katonák vagytok, saját cipőben és illik megállnotok a saját lábatokon!
  A vonatról leghamarabb Murányi Péter szállt le, csatlakozása volt a Várda felé tartó személyre.
-Ne, búsulj Győző, ha valami biztosat tudok, értesítelek a buliról.
 Szeredánál leszállt Attila és Zoli is.
Győző egyedül maradt a fülkében.
A vonat reggelre érkezett meg a városba, ahonnan autóbusszal utazott haza a falujába.
  Másnap reggel felkereste a hadkiegészítést, tartalékos állományba vették, s minden nehézség nélkül megkapta a katona könyvét.
 Munkát vállalt a helyi bányánál, elkezdett dolgozni és kis garzont kapott a vállalat gondokságától.
  Sokáig bizonytalanul érezte magát, nem volt mögötte a bajtársi bizonyosság, a megszokott laktanyai rend.
Lefekvés előtt többször is megnézte bezárta-e az ajtót.
 Andornak barátnője volt, jegyben voltak, nem számított rá többé.
A munkahelyen néha összefutottak, de a közösen vállalt tervről nem beszéltek többé.
Győzőt ez kissé bántotta, de nem beszélt róla Andornak.
Hétközben eljárt dolgozni, elvégezte a feladatát s műszak végén hazament.
Szabad napjain rótta az utcákat, s konokul-kitartóan várta Murányi Péter jelentkezését.

Szökés.



Budapest.



  A vasúti utasszállító kocsi, második osztályán alig utazott valaki rajtuk kívül. Leültek egy olyan helyre ahol két vasúti ülés volt egymással szembe fordítva. Szóval kettejük a menetiránynak háttal. 
Ez a fajta ülés elrendezés, kapott középen egy asztalkát is, ezen fogyasztották el a munkába igyekvők a reggelijüket, vagy ezen kártyáztak hazafelé.
Az asztalka alatt kapott helyet a szemét tároló fedeles „dobozka”. Félreismerhetetlenül szemetes volt, de valahogy az volt a furcsa, hogy egészen kellemes illat terjengett belőle.
Nem tudták felismerni, hogy mire emlékezteti őket ez az illat, aztán beugrott valamelyiküknek, hogy „-Megállj csak! Optima fogkrém! Tudjátok, aminek rá van írva a tubusára, hogy: „Cu aromă de banană.”(Banános ízesítésű).
De hát mit kereshetne Magyarországi vasúti kocsi szemetesében Optima fogkrém? Ráadásul ilyen intenzív illattal!
  Győző felpattintotta a szemetes tetejét, és ott láttak benne egy szép nagy banánhéjat.
  Ekkor jött a kalauznő.
  -Hát maguk mit vakarásznak a szemetesben? Nincs jobb dolguk? Mutassák a menetjegyeiket!
  -Bocsánat, igazán nem szokásunk a szemetesből gyűjtögetni, csak annyira furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet benne. Éreztük ezt az ismerős kellemes illatot, és gondoltuk megnézzük, hogy került ide Optima fogkrém. Aztán meglepődve tapasztaltuk, hogy csak egy banán héja… Tetszik tudni, mi még eddig nem ettünk banánt!
  - Valóban? Kérdezte csodálkozva a kalauznő.
  -Akkor most már értem, mért ennyire gyűröttek. Maguk most jöttek át a határon. Igaz? De menetjegyük, vagy valamilyen utazási igazolásuk azért van?
  - Van utazási igazolványunk, még a határőrségtől kaptunk. Nyújtották át a kalauznőnek a menetjegy igazolványaikat.
  - Mit kezdenek majd ott fönn Budapesten?
  -Öcsém keresztszüleihez igyekezünk Pest-hidegkútra, válaszolta István.
  -Na akkor szerencsés utat kívánok továbbra is.
                                                    

A vasúti utazás sokáig tartott. Postavonat volt.
Jól benne voltak már a déli órákban, amikor a szerelvény bedöcögött velük a Keleti pályaudvarra.
Leszálltak a kocsiból, és mint a kislibákat az ár, sodorta őket magával a tömeg.
Soha nem láttak még ehhez foghatót.
Lenyűgözte őket a pályaudvar mérete és az emberek sokasága.
Hirtelen azt sem tudták merre kell menni, kihez kell fordulni. Szorongós tanácstalanság vette körül őket.
  -Legalább vegyünk már valami édességet és innivalót, hiszen ma még nem ettünk semmit. S ha már találtunk egy megfelelő boltot, ott megtudjuk, hogyan jutunk ki Hidegkútra. De először meg kellene nézni nincsenek-e idehaza a Szamuely úton.
  -Jó lesz így? Veszünk valami dunakavicsot, azt úgyis úgy szeretjük mindahányan, s utána elmegyünk a Szamuely útra, s ha nincsenek otthon, akkor a szomszédok elmondják, hogy jutunk ki Pest-hidegkútra.
- javasolta István miközben jobbra-balra kapkodta a fejét a Pesti forgatagban.
 -Rendben! Itt egy bolt. Hagyjunk meg annyi pénzt, ami elég lehet kijutni Jocó mamájához. Elég lesz egy tasak Dunakavics, s fél liter ásványvíz.
- javasolta Győző.
 „Kérdő útját nem veszti” alapon, viszonylag könnyen odataláltak a Szamuely útra. A bérkaszárnya magán viselte a Budapesti bérházak építészeti sajátosságait. Két bejáratos, világítóudvaros, függőfolyosós elrendezéssel, házmesteri lakással.
  A csengőszóra, majd a hosszas kopogtatásra senki nem jelentkezet, csak a kíváncsi szomszéd.
  Résnyire megnyitotta a bejárati ajtó kémlelő ablakát, és gyanakvó tekintettel végigpásztázta a betolakodókat.
  -Ne haragudjon, T. István vagyok, Ő itt József a testvérem.
Jolán és Győző a barátaim.
Jóska bácsi, öcsém keresztapja. Nem tudja véletlenül, hol vannak Jóska bácsiék.
- A Józsiék kinn vannak a hétvégi kertes házukban. Hidegkúton.
-Igen? Köszönöm szépen. Ettől tartottunk, hogy nem találjuk Őket itthon. Mondja, kérem, tudna segíteni abban, hogyan jutunk ki Pest-hidegkútra?
- Ó nem olyan nehéz az.
- Kimennek a Moszkva térre metróval. Onnan a térről indulnak az autóbuszok a Hűvösvölgyi útra. Az autóbusz végmegállója Pest-hidegkút. Józsiék a Gyopár utcában laknak. Az utca elején. Azt utca nincs messze az autóbusz állomástól.
- Hát nagyon szépen köszönjük a segítséget, és ne haragudjon, hogy megzavartuk.
 -Na gyerekek, idáig megvolnánk. Mondta Pityu, most már valahogy csak kijutunk a metróval a Moszkva térre. Én még soha nem utaztam metrón.
- Mi sem válaszolta szinte egyszerre Győző és Jolán.
-Jocó, te már utaztál. Mondta vigyorogva Pityu.
-Kell, hogy tudjad, merre kell menni.
-Ugyan már, nem viccelj Pityu. Hat éves voltam akkor, és keresztanyám vitt mindenhová, csak nem képzeled, hogy még emlékszem.
-Sebaj, nem aggódjatok, csak maradjunk szépen egymás mellett és odatalálunk. A metrón ki vannak írva az állomások. A villamosnak is a Moszkva téren van a fordulója, nem tudunk eltévedni. Nem tévedtünk el a határon sem… mondta Győző.
  Átölelte őket a késő délutáni, munkából haza igyekvők tömege és szinte mintha szállítószalagon lettek volna, ahol emberek csomagolnak egy nagyméretű hosszú sárga dobozba, jutottak fel a Moszkva tér felé közlekedő villamosra. S a Moszkva téri metrólejáró akár egy éhes szörnyeteg szája kebelezte magába a föld alá igyekvő tömeget. Csak a mozgólépcsőn döbbentek rá, hogy a közlekedésnek ezt a sajátságos földalatti változatát most látják életükben először.
 Amikor a Moszkva téren átszálltak a Hűvosvölgyi autóbuszra, már este volt.
  -Pityu, mire kiérünk a Gyopár utcába Tatáék már le lesznek feküdve.
Ők úgyis olyan korán szoktak lefeküdni… sopánkodott Jocó, aki már éhes és fáradt volt.
  -Nem baj, ha lefeküdtek, akkor felkelnek, válaszolta kissé cinikusan Jocó. Elvégre mindig örökbe akartak fogadni.
  -Az autóbusz fáradtan kapaszkodott a meredek Hűvösvölgyi úton. Az emberek hideg közömbösséggel ültek egymás mellett, vagy kapaszkodtak egymásba, jobbhíjján.
 Meg-megállt a megállókban, emberek szálltak le vagy szálltak fel, csak ők várták kíváncsian, mikor mondja be végre a hangosbemondó:  
-„Pest-Hidegkút, végmegálló. Kérjük utasainkat, hagyják el az autóbuszt, és erre figyelmeztessék utastársaikat is!”
  Végül jó félórás utazás után az utasok javarésze szedelőzködni, kezdett, ebből következtetni lehetett, hogy a végmegálló közeledik.
 Az autóbusz nagy vargabetűvel megfordult és megállt, kinyitotta az ajtóit és mindenki leszállt az utastérből.
 -Na most merre?- néztek körül.
  Fenyőágas rendszerű főutca fogadta őket. Egyenesen a főutca, jobbra és balra kis utcácskák, családi házakkal.
  -Elindulunk felfelé, megállunk minden utca sarkánál, elolvassuk az utcatáblát és megyünk tovább, amíg megtaláljuk a Gyopár utcát.
 -Liliom utca.
 -Rózsa utca.
 -Kökörcsin utca.
 -Mályva utca.
 -Ez az! Itt van! Megvan:- Gyopár utca.
 -Na Jocó, mondta Pityu… itt vagyunk a Gyopár utcában. Itt laknak Tatáék. A szomszéd azt mondta, hogy valahol az utca elején laknak, tudnod kellene melyik házban. Este tíz elmúlt. Nem kellene becsengetnünk, mindenhová amíg megtaláljuk Tátáékat.
 Szegény Jocónak szinte sírós volt a hangja.
 -István! Nem emlékszem pontosan! Valóban csak arra emlékszem, hogy az utca elején laknak, és a kerítés mögött rengeteg ilyen örökzöld van… ami lehet akár fenyő vagy tuja… igen, igen azt hiszem a második ház jobbról… Ez az! Megvan! Most már tudom! Valóban a második ház: Gyopár utca kettő!
 Jocó megnyomta a csengőt. Kicsit várt és utána ismét megnyomta, kicsit hosszabb ideig tartotta az úját a csengő nyomógombján.
S közben arra gondoltak, hogy itt lakik két öregecske, akik kora esti órákban lefekszenek, szokásuk szerint, s ők i késő este felzavarják Őket.
De mi van, ha nem hallják a csengőszót?
Mert túl öregek.
Mi van, ha lehalkították a csengőt, kimondottan azért, hogy az éjszakai órákban, holmi rosszcsont suhancok, ne szórakozzanak a pihenő tulajdonosokkal.
Mi van, ha hallják a csengőt, de nem merik kinyitni az ajtót, kaput mert félnek a külterületeken oly gyakori besurranó személyektől.
Jaj! És mi van akkor, ha nem is itt vannak a Gyopár utcában.
Csak, a szomszédoknak mondták ezt, s valóban ki is jöttek ide, de közben elmentek meglátogatni az unokát, Gyálon… és most ott alszanak, mert belázasodott az unoka…
 -Jocó! Nyomjad azt a csengőt! Ne sajnáld.
 -Ha itthon vannak, meg kell, hogy hallják. Mondta Pityu, s közben idegesen megzörgette a léckerítést.
 -Maradj már, nyugton István. Nem kellene felzavarni a szomszédokat is. Csitította Jocó s folyamatosan, nyomta a csengőt.
 Végre, a lakásban valahol felvillant egy kis világosság, s utána nemsokára felgyulladt az utcai lámpa is. Zárcsörrenés hallatszott, s az ajtónyikordulás után kicsit ideges, kicsit remegő hang kérdezett bele az éjszakába:
-Ki van ott, az istenért…
-Erdélyiek… sóhajtottak fel megkönnyebbülve, megérkeztünk… valahová.