Gyűjtőtáborban - Folytatás
A törülközőket a hálószobában felejtették. Ezek ott voltak az ágyak karfájára kihelyezve. A kimosott ruhákat kicsavarva maguk elé tartva osontak vissza a szobájukba, s Győző vissza szaladt a Jolán kendőjét benyújtotta Jolánnak a zuhanyzóba.
A kimosott nadrágokat erőteljesen kicsavarták és szépen kisimítva belehelyezték a takaróba száradni. Éjszakára berakták a lepedő alá és a testük melegétől száradt és vasalódott. Győző ezt a módszert még a hadseregben tanulta, de nagyon bevált módszer volt.
Amikor Jolán is visszajött a zuhanyzóból, Győző beszámolt a megbeszélésről.
-Te mit gondolsz Joli?
-Ha nem sikerül ottmaradni Jocóéknál, Manyi tud nekünk segíteni lakást, és munkahelyet találni?
-Nem tudom Győző.
-Manyi is még csak másfél éve van itt. Nincs még igazán kialakult baráti köre. Esetleg az a Zajgóvári, akinél lakik, ő a MÁV-nál dolgozik. Ott talán neked lehet valami munkát találni.
-Joli! Mit mondasz te? Menjünk fel mi is Budapestre, vagy maradjunk itt a táborban. Én megpróbálhatom az Endrédi rokonaimat is. Emlékszel otthon azt ígértem, hogy megteszek bármit, hogy jobban éljünk, boldogok legyünk.
-Győző, én úgy gondolom, vágjunk neki. Igaza van Pityunak. Budapest főváros, ott talán több lehetőség van.
-Rendben! Válaszolta Győző.
-Akkor mit szóltok hozzá? Hat órától van vacsora. Menjünk el, keressük meg a táborvezetőt és mondjuk el, hogy mi szeretnénk holnap tovább utazni. Nos?
-Jól van Győző! Válaszolta Pityu, és bólintott Jocó is, Jolán is.
Kimentek a hálószobából, s a folyósón átmentek a főépületbe, oda ahol a kantin is volt. Itt is egy hosszú folyosóból nyíltak a gondnokság, a titkárság és a táborvezető irodája. A folyosó végéről nagy üveges ajtó nyílott a kantinba. Megkordult a hasuk a konyhából érkező készülődő vacsora illatára.
Megálltak az ajtó előtt.
Kopogtak.
-Tessék! Hallatszott ki bentről.
Benyitottak.
Egy fiatal hölgy fogadta őket.
-Jöjjenek, be kérem. A gondnokságról értesítettek, hogy ma érkeztek.
Koósné Elvira vagyok. Kérem, foglaljanak helyet.
Szívélyesen és mosolyogva beszélt, hiszen a négy fiatal úgy állt ott az ajtónál, hogy a bakancsukból még csurgott a víz, hisz néhány perce mosták meg, fürdés közben, és nadrágot nem viseltek, mert berakták száradni a takaróba. Pulóverben voltak, és a vizes bugyikat húzták föl. Igaz a vastag téli pulóverek eltakarták a lábukat úgy combközépig, de maga a látvány mulatságos lehetett. Ezt tudták ők is, s kissé szégyenkezve álltak ott, mint valami ázott didergő madarak.
-Kerüljenek már beljebb, nézzék, adok egy takarót, terítsék ez arra a díványra, s ne féljenek, a cipőjükből kiszivárgott vizet föl lehet törülni.
Megköszönték szépen a takarót. Ráterítették a díványra és leültek szépen Koósné Elvira elé.
-Maguk ugye lekésték az ebédet?
-Igen! Válaszolták szinte egyszerre.
-És mikor ettek utoljára?
-Tegnap este, amikor megérkeztünk a határőrség laktanyájába, ott adtak enni.
-És milyen vacsorát kaptak?
-Töpörtyűt adtak, kenyeret, kakaót és almát.
-Rendben. Igyekezzünk, hogy a vacsorát ne késsék le! Mondta Koósné és szépen sorban kikérdezte őket, hogy honnan jöttek, milyen vallásúak, milyen iskolákat végeztek, milyen szakmát tanultak, családi állapotot, szülök, testvérek adatait. S amikor odaért a tájékoztatásban, hogy megkérdezte tőlük, hogy milyen célból jöttek az országba, azt válaszolták mind, hogy Magyarországon szeretnénk letelepedni!
-Rendben. Mondta a táborvezető, mert kötelességem tájékoztatni önöket, hogy a menekült státusz megszűnt. Ez azt jelenti, hogy semmilyen segélyt nem fogna már kapni. Abból kell, megéljenek, amit a munkavállalásukból kapnak fizetésképpen, s ezért minél hamarabb emunkét kell találniuk! Itt a táborban maradhatnak addig, amíg lakást, vagy albérletet találnak maguknak.
-Asszonyom! Szólalt meg István.
-József öcsém kereszt szülei Budapesten élnek. Minket várnak, befogadnak, és lakást biztosítanak. Szeretnénk felmenni Budapestre, és úgy döntöttünk, hogy megpróbálják az elhelyezkedést Jolán is, és Győző is Budapesten. Jolánnak a fővárosban lakik a nővére Margit, aki másfél éve él Magyarországon, és a húga és a Győző elhelyezkedésében ő is tud segíteni.
-Nocsak. Ez nem rossz gondolat. Mondta a táborvezető.
-Hol laknak a kereszt szülei József?
-A Szalay úton, és van egy kertes házuk Pesthidegkúton a Gyopár utcában. Korábban, amikor levélben tartottuk a kapcsolatot azt mondta keresztapám, hogy azt a kertes házat nekem adja! Én úgy gondolom, hogy néhány hetet, ami Győzőék munkát és lakást találnak, elférünk ott négyen.
-József, ön még fiatalkorú, de itt van István a bátyja, mondom, közlöm, mert kötelességem. Hangsúlyozom, azért teszem ezt, mert látom, hogy szinte nem akarják elengedni egymás kezét. Nagy utat, kemény utat tettek meg együtt idáig. ha kimennek innen, továbbra is kell, vállalják egymásért a felelősséget! Tudják ugye, ha megírom önöknek a táborból kibocsájtó levelet később már nem áll módomban visszavenni önöket ide?
-Tudjuk Asszonyom! Válaszolta István és József.
-Na! Kezdte a táborvezető. -Akkor én most elkészítem önöknek a kibocsájtó levelet, ez alkalmas lesz egy átmeneti személyi igazolvány gyanánt. E hivatalos személyi okirattal elmennek a Budapesti Külföldieket Ellenőrző Hivatalba, ott kapnak már erre az okiratra munkavállalási engedélyt, hogy munkát találjanak minél hamarabb, s közben megcsinálják az úgynevezett KSZ-es személyi igazolványt, amely kékszínű lesz, és a személyi szám a férfiaknak hármassal, a nőknek négyessel fog kezdődni. Ez lesz a személyi igazolványuk, mindaddig, amíg meg nem kapják a magyar állampolgárságot.
-Rendben? Ja, és még valami. Azt az utazási igazolványt 48 órára kapták, igaz?
-Igen. Válaszolták.
-Hát akkor az még bőven jó, hogy felutazzanak a fővárosba, hiszen ma van ugye hétfő, ma reggel kapták. Ohó, az bőven jó.
-Most pedig menjenek vacsorázni. Jó szakácsunk van, finom nagyon a rakott kelkáposzta. Jó étvágyat, és jó éjszakát. Reggel pedig időben jöjjenek ide, oda adom papírjaikat, és a kora reggeli személyvonattal utazhatnak.
-Köszönjük szépen. Válaszolták és kihátráltak cuppogva a vizes bakancsaikkal, a folyósóra és mentek a kantinba ahol már elkezdődött a vacsora felszolgálása.
A kantinban legalább olyan derűvel fogadták a pulóveres, és bakancsos viseletüket, mint a táborvezető asszony.
Sokan voltak itt. Csöndes morajlás töltötte be az egész étkezőt, mindenki a nap eseményeit tárgyalta ilyenkor. A közös sors, ami összehozta a sok idegen embert, olyan volt, mint amikor egy közös vályú elé sorakozó állatcsordának kiönti a gazda a vacsorát.
Győző, és Jolán. István, és József is tagja volt ennek a nagy csordának, és várta, és kanalazta a vacsorát, amit a jószívű gazda adott a közös vályúba. Szinte szó nélkül kanalazták végig a rakott kelkáposztát, amit addig egyikük sem evett. Talán mindannyian egyre gondoltak most. Mi lesz velük holnap.
Visszavitték a tányért a konyhára és a hálószobában fáradtan estek az ágynak.
Reggel a hetes ügyeletes takarító ébresztette föl őket, csöndes kopogással. Koósnénak még erre is volt gondja. Nehogy lekéssék a vonatot.
Dideregve vették át a papírjaikat, most már felöltözve, de még nyirkos nadrággal és bakancsokkal.
-Isten áldja meg magukat, és vigyázzanak egymásra ott Budapesten, szorította meg a kezüket Koósné. –Itt a furgon, ami megy bevásárolni, kiviszi magukat a pályaudvarra.
-Nagyon szépen köszönjük! Válaszolták, s integettek vissza a furgon ablakából, ami vitte őket ki a Debreceni pályaudvarra, hogy felszálljanak a Budapestre induló személyvonatra.
2009. június 23.
2009. június 22.
Szökés
Nyolcadik rész – Gyűjtőtáborban
A kis határörs laktanyából, úgy engedték el őket, hogy jelentkezniük kellet a megyeszékhelyi gyűjtőtáborban.
Vasúti menetlevelet kaptak, ami érvényes volt az ország területére 48 óráig.
Debrecenben nem kis feltűnést keltve szálltak le a Mezőhegyesről befutó személyvonatról, pedig a kora reggeli órákban a vasúti pályaudvar elsősorban munkába igyekvő emberekkel volt tele.
Már megszokták, hogy az emberek furcsán, utálkozva megbámulják őket. Ezt tette a vasúti kalauznő is, aki a menetlevelüket ellenőrizte, megbámulta őket, s hát maguk honnan pottyantak ide kérdésén túl, látszott az arcán, hogy nem először találkozik ilyen fáradtságtól elcsigázott, sáros, iszap poshadt szagától bűzlő menekültekkel.
Elég jutányos áron vásárolt, a fiataloktól pénzt, mondván, hogy jó, azért ha van maguknál forint. Ő persze havonta egyszer átutazott kalauzként a határon, és jól jött a szomszéd ország pénze!
Mi sem volt természetesebb, a Megyei Rendőrségi Központot keresték.
Bővebb eligazítást nem kaptak a határőrség parancsnokától:
-Menjenek el a Debreceni Gyűjtőtáborba.
A Megyei Rendőr Főkapitányság nem volt messze a vasúti pályaudvartól, viszont a portán a szolgálatot teljesítő posztos rendőr kicsit megriadva fogadta őket.
Mit keres itt korán reggel ez a négy szakadt alak.
-A Mezőhegyesi Határőrségtől küldtek, a Debreceni Menekülteket Gyűjtő Táborba, kezdte Győző a mondanivalóját.
-Menekültek vagytok?
-Igen.
-De hát akkor nektek nem itt kell jelentkeznetek. A gyűjtő tábor nem itt van a rendőrségi épületben. Ahhoz el kell menni a város másik végébe, és ott van a láger. Ott foglalkoznak a menekültekkel.
-Nézzétek csak! Ott megy át a zebrán két fiú. Az egyiken barna bőrdzseki, a másikon farmerdzseki.
-Látjátok őket?
-Igen látjuk!
-Na ők most voltak, itt. Minden hét elején jelentkezniük kell a rendőrségen. Szegődjetek gyorsan a nyomukba, a lágerhez tartanak!
-Köszönjük szépen! Mondták szinte egyszerre, és kiszaladtak, hogy gyorsan utolérjék az említett két fiút.
A két fiú kicsit letörten, egykedvűen ballagott a járdán, amikor utolérték őket.
Lelkesen köszöntek.
-Szervusztok! Azt mondták ti majd megmutatjátok az utat a láger felé.
-Szevasztok! Válaszolták közönyösen.
-Gyertek. Egy hónapja még mi is így néztünk ki!
-Mi van veletek? Szomorúak vagytok.
-Itt vagyunk egy hónapja. Munkát keresünk folyamatosan. Próbálunk elhelyezkedni, beilleszkedni. Lakásunk nincs, a lágerben lakunk. Folyamatosan kell jelentkeznünk a rendőrségen. Alkalmi munkából élünk, és abból az ennivalóból, amit a lágerben adnak.
-És ezek a ruhák? Tiszta ruha. Rendezett. Csöppet sem úgy néz ki mintha némi jött-ment menekültek lennétek!
-Nehogy azt higgyétek, hogy mi szebben néztünk, ki mint ti most, amikor átjöttünk a határon. Mi is ilyen sárosak voltunk.
-Ruhából nincs hiány. Ezeket a Vöröskereszttől kaptuk, de kaptunk ruhákat a Református Egyháztól is. Ezek a segélyszervezetek begyűjtenek minden adományt az étkezésre, tisztálkodásra, elszállásolásra, ruházkodásra. Belgium, Hollandia, Svájc, Finnország, Norvégia, ezekből az országokból érkeznek mázsaszám az ilyen lágerekbe.
-S eddig még nem találtatok munkát?
-Nem! Tele van a város menekültekkel! Érkezik ide minden csőcselék banda. A munkaadók bizalmatlanok, a külföldiekkel. Nehéz nagyon elhelyezkedni. Mindketten asztalosok vagyunk. Szívesen vállalnánk munkát, de sehol nem kellünk. Csak a hétvégeken van kilátás, hogy elvisznek valahová, valami kerti munkára. Eljön a láger környékére a górékám, s aztán válogat. S a csóró menekült dolgozik neki reggeltől estig, bagóért!
-S milyen kilátások vannak?
-Ha van valakinek rokona, más városban, aki befogadja, elengedik, olyan feltétellel, hogy vissza a lágerbe már nem jöhet.
-Ilyen kevés van, aki itt akar maradni Magyarországon. Legtöbb arra gyűjt, hogy tovább utazzék Ausztriába, Hollandiába.
-Ez szomorú! Állapította meg félhangosan Győző, Jolán kezét szorongatva.
A hangos sóhajt meghallotta István, és jobb kezével átkarolta Győző vállát mondogatta:
-Ne búsulj Győző, ki találunk valamit! Ha már eddig eljutottunk, itt nem adjuk fel!
A gyűjtőtábor épületegyüttese a város külterületén helyezkedett el.
Az épületet valószínű az első menekültek építették fel, olyan gyorsépítkezési munkával, ahol az épület elemeit csak össze kell rögzíteni valamilyen különleges építkezési technikával, s az elemek illesztésével szépen kialakul a szociális blokk, a hálók sorozata, az ebédlő, s az irodák.
Egyszerű kerítésfonatból készült a tábor kerítése, egyáltalán nem keltette a láger érzetét. Csak amolyan ragadványnév volt ez a menekült láger. Valóban egy átmeneti szállás volt a bevándorlóknak, akik az akkori vonatkoztatott érvényben levő törvényértelmében már nem kaptak menekült státuszt, hanem letelepedési engedélyt kérhettek.
Győző, Jolán, István, és József aznap tizenhatod magával lépte át a határt. Ebből a tizenhat főből négyen voltak magyarok.
Ezt a hírt már benn a tábor területén hallották, a déli hírekben, a rádióban.
-Ez a négy magyar mi voltunk, jegyezték meg egymásnak.
A portáról a felvevő irodába küldték őket.
-Sajnos lekésték már az ebédet, közölte velük a középkorú szívélyes hölgy, akinek az volt a feladata, hogy nyílván tartásba vegye őket, ellássa szállás hellyel, kiossza a takarót, a tisztálkodáshoz szükséges felszereléseket.
-Sebaj! Legalább a vacsoráig megfürödnek, kimossák a ruháikat. Estig talán egy kicsit meg is szárad.
-Kapnak egy-egy takarót, egy-egy fogkefét, összesen egy tubus fogrémet tudok most adni. Itt van egy tubus BIP mosópaszta. Ez jó lesz a ruháik kimosásához, s adok még két szappant. Sajnos a készletünk szűkös, nem kaptuk meg mér erre a hónapra a támogatást.
-Ruhákat is csak holnap reggel tudok válogatni, amikor meg lesz a napi létszámjelentés.
-Arra kérem önöket, hogy ha már megtisztálkodtak és rendbe szedték magukat, jöjjenek vissza ide az irodába, addigra megérkezik a táborvezető, és kiállítjuk önöknek a végleges papírokat.
-És most jöjjenek, megmutatom a szálláshelyüket.
A hálószobák négy személy részére voltak berendezve. Emeletes ágyakkal. A szobák fűtve voltak, az ablak alatt radiátor. Puritán berendezés volt. A közös folyósón linóleum, hogy könnyen takarítható legyen. A folyósról jobb oldal nyíltak a háló szobák, jobbra az illemhelyek. A folyosó végén a közös fürdő. Külön a nőknek és a férfiaknak.
Síró két-három éves kisfiú jött szembe velük, kezében egy bilivel, utána rohant az anyukája.
-Hát igen, sokan, változatos korosztály és nemzet elhagyta az otthonát, és ilyen táborokba jutott.
Győző kivette a kabátja zsebéből a nagy vadászkést, s mielőtt a szemétbe dobta így szólt:
-Kidobom. Örülök, hogy nem kellett használni. S kidobta az inget is melynek a gallérjára volt írva a Radai cím és a zsebkendőt is, amelyre rá volt rajzolva a térkép.
Birtokba vették a zuhanyzókat.
Csak magukban voltak. Ebben az időben nem használták mások.
Jolán bement a női zuhanyzóba, és a négy fiatalember a férfi zuhanyzóba.
Megengedték a vizet, s beleültek a zuhany tálcába, mint valami vaddisznó konda a pocsolyába és mosták a nadrágjaikat, zoknijaikat.
-Mihez kezdünk most Pityu?
-Figyelj Győző! Jocónak ott vannak a kereszt szülei Budapesten. Hidegkúton van egy kertes házuk. Jocót várják. És tudják, hogy Jocó még fiatalkorú és én is vele fogok érkezni. Azt hiszem meg fogják érteni, ha legalább egy pár napra átmenetileg ott fogtok maradni. A Pesthidegkúti kis házban van hely. Jocó szülei már benne vannak a korban, jól fog jönni egy kis segítség a ház körüli munkában.
-Ezen kívül ott van Jolán nővére, Manyi. Ő is már másfél éve Budapesten van, hátha talál valami szálláshelyen nektek, közösen az ismerőseivel. Menjünk fel Budapestre, mégiscsak az ország fővárosa, ott több a lehetőség. Nyugodj meg, találunk megoldást. A táborból biztos elengednek, láthatod, alig van helyük, és nem kapnak rendszeres támogatást a működtetésre.
-Rendben van Pityu. Én is közben arra gondoltam még, hogy ott vannak Anyám ágáról a rokonok Balatonendréden, talán felkeresem őket. Csak nem vagyok benne biztos, hogy engem is szívesen várnak. Valamikor a levélváltásban azt írta az öregasszony, hogy a lány unokatestvéremet szívesen fogadná.
-Jocó, te mit gondolsz? Keresztszüleid befogadnak minket is?
-Efelől biztos lehetsz Győző! Ha én egyszer azt mondom, hogy a barátaim vagytok, akkor biztos befogadnak.
Folyt.köv.
A kis határörs laktanyából, úgy engedték el őket, hogy jelentkezniük kellet a megyeszékhelyi gyűjtőtáborban.
Vasúti menetlevelet kaptak, ami érvényes volt az ország területére 48 óráig.
Debrecenben nem kis feltűnést keltve szálltak le a Mezőhegyesről befutó személyvonatról, pedig a kora reggeli órákban a vasúti pályaudvar elsősorban munkába igyekvő emberekkel volt tele.
Már megszokták, hogy az emberek furcsán, utálkozva megbámulják őket. Ezt tette a vasúti kalauznő is, aki a menetlevelüket ellenőrizte, megbámulta őket, s hát maguk honnan pottyantak ide kérdésén túl, látszott az arcán, hogy nem először találkozik ilyen fáradtságtól elcsigázott, sáros, iszap poshadt szagától bűzlő menekültekkel.
Elég jutányos áron vásárolt, a fiataloktól pénzt, mondván, hogy jó, azért ha van maguknál forint. Ő persze havonta egyszer átutazott kalauzként a határon, és jól jött a szomszéd ország pénze!
Mi sem volt természetesebb, a Megyei Rendőrségi Központot keresték.
Bővebb eligazítást nem kaptak a határőrség parancsnokától:
-Menjenek el a Debreceni Gyűjtőtáborba.
A Megyei Rendőr Főkapitányság nem volt messze a vasúti pályaudvartól, viszont a portán a szolgálatot teljesítő posztos rendőr kicsit megriadva fogadta őket.
Mit keres itt korán reggel ez a négy szakadt alak.
-A Mezőhegyesi Határőrségtől küldtek, a Debreceni Menekülteket Gyűjtő Táborba, kezdte Győző a mondanivalóját.
-Menekültek vagytok?
-Igen.
-De hát akkor nektek nem itt kell jelentkeznetek. A gyűjtő tábor nem itt van a rendőrségi épületben. Ahhoz el kell menni a város másik végébe, és ott van a láger. Ott foglalkoznak a menekültekkel.
-Nézzétek csak! Ott megy át a zebrán két fiú. Az egyiken barna bőrdzseki, a másikon farmerdzseki.
-Látjátok őket?
-Igen látjuk!
-Na ők most voltak, itt. Minden hét elején jelentkezniük kell a rendőrségen. Szegődjetek gyorsan a nyomukba, a lágerhez tartanak!
-Köszönjük szépen! Mondták szinte egyszerre, és kiszaladtak, hogy gyorsan utolérjék az említett két fiút.
A két fiú kicsit letörten, egykedvűen ballagott a járdán, amikor utolérték őket.
Lelkesen köszöntek.
-Szervusztok! Azt mondták ti majd megmutatjátok az utat a láger felé.
-Szevasztok! Válaszolták közönyösen.
-Gyertek. Egy hónapja még mi is így néztünk ki!
-Mi van veletek? Szomorúak vagytok.
-Itt vagyunk egy hónapja. Munkát keresünk folyamatosan. Próbálunk elhelyezkedni, beilleszkedni. Lakásunk nincs, a lágerben lakunk. Folyamatosan kell jelentkeznünk a rendőrségen. Alkalmi munkából élünk, és abból az ennivalóból, amit a lágerben adnak.
-És ezek a ruhák? Tiszta ruha. Rendezett. Csöppet sem úgy néz ki mintha némi jött-ment menekültek lennétek!
-Nehogy azt higgyétek, hogy mi szebben néztünk, ki mint ti most, amikor átjöttünk a határon. Mi is ilyen sárosak voltunk.
-Ruhából nincs hiány. Ezeket a Vöröskereszttől kaptuk, de kaptunk ruhákat a Református Egyháztól is. Ezek a segélyszervezetek begyűjtenek minden adományt az étkezésre, tisztálkodásra, elszállásolásra, ruházkodásra. Belgium, Hollandia, Svájc, Finnország, Norvégia, ezekből az országokból érkeznek mázsaszám az ilyen lágerekbe.
-S eddig még nem találtatok munkát?
-Nem! Tele van a város menekültekkel! Érkezik ide minden csőcselék banda. A munkaadók bizalmatlanok, a külföldiekkel. Nehéz nagyon elhelyezkedni. Mindketten asztalosok vagyunk. Szívesen vállalnánk munkát, de sehol nem kellünk. Csak a hétvégeken van kilátás, hogy elvisznek valahová, valami kerti munkára. Eljön a láger környékére a górékám, s aztán válogat. S a csóró menekült dolgozik neki reggeltől estig, bagóért!
-S milyen kilátások vannak?
-Ha van valakinek rokona, más városban, aki befogadja, elengedik, olyan feltétellel, hogy vissza a lágerbe már nem jöhet.
-Ilyen kevés van, aki itt akar maradni Magyarországon. Legtöbb arra gyűjt, hogy tovább utazzék Ausztriába, Hollandiába.
-Ez szomorú! Állapította meg félhangosan Győző, Jolán kezét szorongatva.
A hangos sóhajt meghallotta István, és jobb kezével átkarolta Győző vállát mondogatta:
-Ne búsulj Győző, ki találunk valamit! Ha már eddig eljutottunk, itt nem adjuk fel!
A gyűjtőtábor épületegyüttese a város külterületén helyezkedett el.
Az épületet valószínű az első menekültek építették fel, olyan gyorsépítkezési munkával, ahol az épület elemeit csak össze kell rögzíteni valamilyen különleges építkezési technikával, s az elemek illesztésével szépen kialakul a szociális blokk, a hálók sorozata, az ebédlő, s az irodák.
Egyszerű kerítésfonatból készült a tábor kerítése, egyáltalán nem keltette a láger érzetét. Csak amolyan ragadványnév volt ez a menekült láger. Valóban egy átmeneti szállás volt a bevándorlóknak, akik az akkori vonatkoztatott érvényben levő törvényértelmében már nem kaptak menekült státuszt, hanem letelepedési engedélyt kérhettek.
Győző, Jolán, István, és József aznap tizenhatod magával lépte át a határt. Ebből a tizenhat főből négyen voltak magyarok.
Ezt a hírt már benn a tábor területén hallották, a déli hírekben, a rádióban.
-Ez a négy magyar mi voltunk, jegyezték meg egymásnak.
A portáról a felvevő irodába küldték őket.
-Sajnos lekésték már az ebédet, közölte velük a középkorú szívélyes hölgy, akinek az volt a feladata, hogy nyílván tartásba vegye őket, ellássa szállás hellyel, kiossza a takarót, a tisztálkodáshoz szükséges felszereléseket.
-Sebaj! Legalább a vacsoráig megfürödnek, kimossák a ruháikat. Estig talán egy kicsit meg is szárad.
-Kapnak egy-egy takarót, egy-egy fogkefét, összesen egy tubus fogrémet tudok most adni. Itt van egy tubus BIP mosópaszta. Ez jó lesz a ruháik kimosásához, s adok még két szappant. Sajnos a készletünk szűkös, nem kaptuk meg mér erre a hónapra a támogatást.
-Ruhákat is csak holnap reggel tudok válogatni, amikor meg lesz a napi létszámjelentés.
-Arra kérem önöket, hogy ha már megtisztálkodtak és rendbe szedték magukat, jöjjenek vissza ide az irodába, addigra megérkezik a táborvezető, és kiállítjuk önöknek a végleges papírokat.
-És most jöjjenek, megmutatom a szálláshelyüket.
A hálószobák négy személy részére voltak berendezve. Emeletes ágyakkal. A szobák fűtve voltak, az ablak alatt radiátor. Puritán berendezés volt. A közös folyósón linóleum, hogy könnyen takarítható legyen. A folyósról jobb oldal nyíltak a háló szobák, jobbra az illemhelyek. A folyosó végén a közös fürdő. Külön a nőknek és a férfiaknak.
Síró két-három éves kisfiú jött szembe velük, kezében egy bilivel, utána rohant az anyukája.
-Hát igen, sokan, változatos korosztály és nemzet elhagyta az otthonát, és ilyen táborokba jutott.
Győző kivette a kabátja zsebéből a nagy vadászkést, s mielőtt a szemétbe dobta így szólt:
-Kidobom. Örülök, hogy nem kellett használni. S kidobta az inget is melynek a gallérjára volt írva a Radai cím és a zsebkendőt is, amelyre rá volt rajzolva a térkép.
Birtokba vették a zuhanyzókat.
Csak magukban voltak. Ebben az időben nem használták mások.
Jolán bement a női zuhanyzóba, és a négy fiatalember a férfi zuhanyzóba.
Megengedték a vizet, s beleültek a zuhany tálcába, mint valami vaddisznó konda a pocsolyába és mosták a nadrágjaikat, zoknijaikat.
-Mihez kezdünk most Pityu?
-Figyelj Győző! Jocónak ott vannak a kereszt szülei Budapesten. Hidegkúton van egy kertes házuk. Jocót várják. És tudják, hogy Jocó még fiatalkorú és én is vele fogok érkezni. Azt hiszem meg fogják érteni, ha legalább egy pár napra átmenetileg ott fogtok maradni. A Pesthidegkúti kis házban van hely. Jocó szülei már benne vannak a korban, jól fog jönni egy kis segítség a ház körüli munkában.
-Ezen kívül ott van Jolán nővére, Manyi. Ő is már másfél éve Budapesten van, hátha talál valami szálláshelyen nektek, közösen az ismerőseivel. Menjünk fel Budapestre, mégiscsak az ország fővárosa, ott több a lehetőség. Nyugodj meg, találunk megoldást. A táborból biztos elengednek, láthatod, alig van helyük, és nem kapnak rendszeres támogatást a működtetésre.
-Rendben van Pityu. Én is közben arra gondoltam még, hogy ott vannak Anyám ágáról a rokonok Balatonendréden, talán felkeresem őket. Csak nem vagyok benne biztos, hogy engem is szívesen várnak. Valamikor a levélváltásban azt írta az öregasszony, hogy a lány unokatestvéremet szívesen fogadná.
-Jocó, te mit gondolsz? Keresztszüleid befogadnak minket is?
-Efelől biztos lehetsz Győző! Ha én egyszer azt mondom, hogy a barátaim vagytok, akkor biztos befogadnak.
Folyt.köv.
2009. március 4.
Szökés
Látogatás - Folytatás
Győző fogta a borotváját, törülközőjét vállára terítette leballagott a gépjavító műhely udvarára. Az udvar végében volt egy vízakna. Ide volt bedobva a gumitömlő. A gumitömlőhöz a víz a domboldalon levő záportározóból érkezett. A záportározót azért készítették, mert felfogták benne az esővizet és az esővízzel keverték be a permetszert a gyümölcsös permetezéséhez. Vizet a konyhára a főzéshez a faluból hoztak, 25 literes tejes kannákban. Saját kútja a telepnek nem volt. A forrás ahonnan ivóvizet merítettek a katonák és a dolgozók a gazdasági udvar fölött a gyümölcsösben volt. Az egész tábor tisztálkodása a záportározóban levő víz mennyiségétől függött. S hogy ne fogyjon sok víz, nem is nagyon használták, de nem is volt nagyon igényük! Győzőt állandóan szidták, mint a bokrot, hogy ne használja annyit, azt a vizet, úgyis olyan kevés van. Győző majd megőrült ettől. „ Hogy képzelitek, hogy egész nap kinn dolgozom a napon és este ne mosakodjak meg? És legalább egy héten egyszer ne borotválkozzak meg?
Tükrét felakasztotta a kerítésfonat, drótjára. Törülközőjét rádobta az almafa ágára, óvatosan megnyitotta a gumitömlő végén levő csapot bepamacsolta szappannal az arcát, kezébe vette a borotvát, belenézet a tükörbe, és azt látta benne, hogy az úton jön a szekérrel a kenyerük, Andorral és Gyulával.
Nem fordult meg, pedig látta, hogy barátai észrevették a borotválkozni készüllődő alakot, de azt is látta az arcukon, hogy fogalmuk sincsen, ki lehet az a barna bőrű ember. Győző ugyanis egy szál kincstári gatyában volt egész nap. Teste annyira lebarnult, hogy később mikor hazament szabadságra a táborból a falubeli ismerősei nem ismerték meg. Világos gesztenyés színű haja, már ami megvolt belőle, mert a seregben lenyírták kopaszra, teljesen kifakult a naptól, és a szemöldöke is olyan lett, mint az albínóké. Éles kontrasztot rajzolva így a lebarnult arcára.
Befejezte a borotválkozást és felsietett a sátorhoz, magára húzta katonaingét és nadrágját s visszarohant a kantinnak kinevezett épület elé. A kantin valamikor a dolgozók öltözőjének épült. Itt volt most a konyha. Az igazi kantin az öltöző előtt állt, egy hosszú ácsolt asztal, s mellette két lóca. A konyhából az ablakon adta ki a szakács az ebédet.
Győző leült az egyik lócára, mert tudta, hogy az öreg Costea úgyis idejön. Mindig itt szokta beadni az ablakon a zsákokban a kenyeret. Így is lett. A sarkon befordult az öreg, kezében két zsákkal, mellette Andor, hátán az ismerős csővázas hátizsákjával, az ő kezében is két kenyeres zsák. És Gyula hátán az ő saját hátizsákja, és neki is a kezében két zsák.
Szépen illedelmesen köszönt a két fiú. Győző visszaköszönt magyarul: Szervusztok! Mi lesz a reggeli!
-Győző!
-Te vagy? Kérdezték ámulva.
-’Sze úgy nézel ki, mint egy hidrogénezett hajú kubai, nevettek.
-Ha nem hallom a hangodat nem ismerlek meg az egyszer biztos, ölelte meg Andor a barátját.
-Mit kerestek itt? Kérdezte Győző. A legmerészebb álmaimban sem mertem remélni, hogy valaki itt ezen az istenverte helyen meglátogat.
-Hoztunk neked malacot! Válaszolta Andor. Úgyis mindig panaszkodtál leveleidben, hogy nem elég a kaja, s állandóan éhes vagy!
-Na, jól van, gyertek, menjünk fel a sátorhoz, pakoljatok ki, amit akartok, aztán visszajövünk, ide az asztalhoz megreggelizünk.
-És hol vannak a többiek?
-Ök most ébredeznek. Én gyorsan felkeltem, és leszöktem a „fürdőbe”, hogy meg tudjak borotválkozni. Mindig cirkusz van a víz miatt. Ma nem kellett korán kimenjünk, mert tegnap levágtunk egy rendet, átforgattuk egyszer, s ma, ha megszárad, össze kellene szedni és boglyákba rakni.
-Gyertek bátran nem zavarunk senkit. Andris elment, csak egyedül vagyok a sátorban.
-Pálinkát hoztál? Kérdezte.
-Igen. Mondta Andor. Hoztam apámnak abból a jó alma pálinkájából.
-Az jó lesz! Mondta Győző. Mert oda adom a főtörzsnek, s akkor ma legalább nem kell, kimenjek a mezőre. Itt van könnyen elérhető helyen? Kérem ide, mert rögtön most az elején oda adom, és akkor engedélyt kérek, hogy ma estig szabad legyek.
Andor elővette a hátizsákjából a literes pálinkás palackot és oda adta a barátjának. Gyula közben figyelt. Jártatta a fejét, jobbra, balra. A sátorból közben kezdtek előbújni a katonák, köszöntek a két ismeretlennek és szépen levonultak a kantinhoz reggelizni.
Győző közben odaért a főtörzsőrmester sátrához és jelentkezett.
-Főtörzsőrmester elvtárs, engedélyt kérek!
A főtörzs hangja olyan volt, mint egy durva lópokróc darab.
-Mi van!
-Itt van két barátom, engedélyt szeretnék kérni, hogy ma a tábor területén maradhassak, és este, amikor eltávoznak, lekísérhessem őket a faluig. Hoztak otthonról egy liter jó erős pálinkát, szeretném, ha elfogadná.
A főtörzs hangja teljesen megváltozott. Olyan lett mintha a durva lópokrócot lecserélték volna valami pehelykönnyű gyerek plédre. Ami enyhén bepúderoznak néha, hogy ne sértse fel a baba bőrét.
-Hogyne, persze, természetesen, ha itt vannak a barátaid, akkor nem kell kijönnöd a mezőre dolgozni. Maradjál csak itt nyugodtan, csak este mikor lekíséred őket a faluba, öltözz fel szabályosan az egyenruhába.
-Értettem. A pálinkát leteszem ide a sátor bejáratához.
Andor, és Gyula egy kicsit csodálkozva figyelték az érdekes hangvételű párbeszédet.
Gyula egy kicsit tartózkodva kérdezte: Ilyen a katonaság?
-Igen, Gyula. Bólintgatott Győző. Még ilyenebb. Készülj fel.
Leültek a Győző sátra élé. Halkan beszélgettek, miközben kipakolták az otthoni elemózsiát.
-Andor, a malacból eszünk, most hárman, és oda adjuk a fiuknak legalább felét, és a szalonnát is. Te tudod, hogy itt minden közös. Nagyon gyenge a kaja, éhesek vagyunk, és ez a kis kóstoló, jól fog esni mindenkinek. Az édesség, amit hoztál, az is közös. A kristálycukrot és a lekvárt elteszem. Ezek nem romlanak meg. Kiveszem azt az ennivalót, ami nekünk kell, s a többit leviszem a fiuknak. Most reggeliznek, legalább lesz egy rendes reggelijük.
Fogta az egyik hátizsákot, s belepakolt mindent, amit a kollégáinak szánt. Kenyeret, szalonnát, malachúst, sajtot, hagymát, paprikát, édességet. Andor csak szótlanul nézte, mert számára ismerős volt ez az osztozkodás, csak Gyula ámult, mert ő azt hitte, hogy ez az elemózsia legalább egy hétre elég lesz Győzőnek, s most fél óra alatt elfogy.
Győző letette a hátizsákot az asztalra.
-Tessék, itt van egy kis hazai. Jó étvágyat hozzá. A pálinkát sajnos oda kellett adnom a főtörzsnek, hogy ma benn maradhassak, de este, amikor a barátaimat lekísérem a faluba, kaptam pénzt Apám küldte, s a faluban az öregasszonytól az Irinától veszek egy liter pálinkát. Neki is jó pálinkája van. S amikor jövök, hazafelé akkor a palackot bedugom az almafa odvába. A szokott helyre, ott megtaláljátok.
Reggeliztek.
Ettek a malacból. A házi kenyérből, és ittak a jól ismert Barabicfalvi ásványvízből.
-Hallom tűzoltó lettél.
-Minden tüzet kioltasz? Kérdezte Győző, Andortól s kicsit tovább nézett barátjára, mélyebben a szemébe nézve, kérdezte újra: Minden tüzet kioltasz, olyant is, ami benned égett?
-Igen tűzoltó lettem. Válaszolta, Andor, és valahogy nem tudott, most a barátja szemébe nézni.
-És te Gyula? Hol tartasz most a tanulmányaiddal. Doki leszel? Leszel majd a vizsgáló orvosom valahol?
-Igen. Válaszolta, Gyula. Most érettségiztem. Beadtam a jelentkezésemet az egyetemre, ha felvesznek, akkor kilenc hónapra vonulok be. Ha nem vesznek fel, akkor ugyanúgy bevonulok szeptemberben, mint ti, s ha leszereltem, akkor egy évet még tanulok, s újra megpróbálom, ha akkor sem sikerül, akkor van, a fővárosban valami mentős tisztképzés oda fogok jelentkezni. De mesélj most te! Mi van itt a hadseregben? Én nem leveleztem veled, és amúgy is keveset tudok a seregben uralkodó állapotokról.
-Ki lehet bírni. Válaszolta Győző.
-Ki bírom, ami még hátra van. Nem mindegy hová vonulsz be. Nekem nem volt szerencsém. Ott fenn a Nagy Köves lábánál a hegyivadász zászlóaljban nem volt annyira rossz. Csak kineveztek ütegőrmesternek, s hogy meglegyen a képesítésem elküldtek ide Szanódra, s látod, itt kaszálunk. Nincs fürdő, nincs étkező, a szabadban alszol, de ezek a dolgok még elviselhetők. Persze a szakácsunk is olyan, hogy ő jelentkezett, hogy tud főzni, de evvel az erővel akárki itt közöttünk elvállalhatta volna a szakács szerepét!
-Tudod mi a legrosszabb?
-Mi? Kérdezte Gyula.
-Ez a törzsőrmester! Utálja a magyarokat. Főleg mert tudja, hogy közkatonaként én is őrmester leszek. Részeges. Állandóan iszik. Kegyetlen, mint Néró császár. Állandóan csángónak nevez! Hiába hangoztatom, hogy a székelyek nem csángók.
De ő váltig hangoztatja! Itt van, látod Vlézs Barna. Őróla azt mondja, hogy román csángó, én meg magyar csángó vagyok.
Múltkor hordtuk a szénát. És jött az eső. Sietni kellett a hordással, hogy ne verje szét a száraz takarmányt. És ebédidő volt a szabály szerint. Le is ültek a kollégák és ettek. Ő viszont kiadta a parancsot, hogy akik a kocsin voltak takarodjanak a széna tetejére, és vigyék a szénát a szérűre. És én akkor szóltam, hogy de hát ebédidő van. Üvöltött:-Feküdj! Én reszkettem dühömben, s fel akartam kelni, az gondoltam, most bele verek a képébe. Egyik kollégám a lábával nyomott vissza a földre és fojtott hangon mondta:-Maradj veszteg te őrült bajt hozol magadra! Nem látod, hogy részeg?
-S akkor ebéd nélkül el kellett menni, lerakni a kocsit.
-Később mondták el a kollégák, akik ott voltak, a közelben, hogy valami nemzeti kérdés témakörben összeveszett a gépkocsivezetővel, aki magyar, és ez jól helyben hagyta. Persze az egész bunyó csak olyan „felebaráti torzsalkodás” volt, de a főtörzs maradt alul, sajnos a katonák szeme láttára.
-Ezek után főtt benne a bosszúvágy és én ott voltam magyarként kéznél.
-Nem beszélve például arról, hogy itt volt ez a Szabó Andris. Nagyon jó barátság alakult ki kettőnk között. Együtt laktunk a sátorban. És Andrist elküldte egy másik táborba. Tudta, hogy így fájdalmat okoz mindkettőnknek. Azóta egyedül lakom a négyszemélyes sátorban. Senki nem költözött be. Pedig egyik sátorban öten laknak!
-Na? Kérdezted, hogy mi van. Elmeséltem.
-Nemsokára árnyékban lesz a sátor. Feküdjetek le. Pihenjetek. Egész éjszaka utaztatok, és hazafelé is éjszaka fogtok utazni.
-Négy óra felé lekísérlek benneteket a falu határáig. Onnan már hamar beértek az állomásra, eléritek a hatórás személyvonatot. Sajnálom, hogy nem tudok tovább maradni veletek, de látjátok, hogy mi van itt.
Fél négykor összeszedelőzködtek. Győző felsegítette a barátai hátára hátizsákot, s maga is felöltözött szabályosan egyenruhába. Ez volt a szabályzat!
A poros dűlőúton csendben haladtak egymás mellett, s amikor leértek a falu határáig, Győző így búcsúzott Gyulától:
-Gyula, szeptemberben, amikor te bevonulsz, akkor nekem már csak négy hónap katonaságom van hátra. É n már túl vagyok a nehezén. Neked akkor kezdődik az igazi haddelhadd! Vigyázz magadra!
Megszorította Andor kezét, ezekkel a szavakkal búcsúzott: Ne oltsál ki minden tüzet Andor. Az ígéretek és a vágyak tüzét ne oltsd ki!
-Vigyázzatok magatokra az úton!
Győző fogta a borotváját, törülközőjét vállára terítette leballagott a gépjavító műhely udvarára. Az udvar végében volt egy vízakna. Ide volt bedobva a gumitömlő. A gumitömlőhöz a víz a domboldalon levő záportározóból érkezett. A záportározót azért készítették, mert felfogták benne az esővizet és az esővízzel keverték be a permetszert a gyümölcsös permetezéséhez. Vizet a konyhára a főzéshez a faluból hoztak, 25 literes tejes kannákban. Saját kútja a telepnek nem volt. A forrás ahonnan ivóvizet merítettek a katonák és a dolgozók a gazdasági udvar fölött a gyümölcsösben volt. Az egész tábor tisztálkodása a záportározóban levő víz mennyiségétől függött. S hogy ne fogyjon sok víz, nem is nagyon használták, de nem is volt nagyon igényük! Győzőt állandóan szidták, mint a bokrot, hogy ne használja annyit, azt a vizet, úgyis olyan kevés van. Győző majd megőrült ettől. „ Hogy képzelitek, hogy egész nap kinn dolgozom a napon és este ne mosakodjak meg? És legalább egy héten egyszer ne borotválkozzak meg?
Tükrét felakasztotta a kerítésfonat, drótjára. Törülközőjét rádobta az almafa ágára, óvatosan megnyitotta a gumitömlő végén levő csapot bepamacsolta szappannal az arcát, kezébe vette a borotvát, belenézet a tükörbe, és azt látta benne, hogy az úton jön a szekérrel a kenyerük, Andorral és Gyulával.
Nem fordult meg, pedig látta, hogy barátai észrevették a borotválkozni készüllődő alakot, de azt is látta az arcukon, hogy fogalmuk sincsen, ki lehet az a barna bőrű ember. Győző ugyanis egy szál kincstári gatyában volt egész nap. Teste annyira lebarnult, hogy később mikor hazament szabadságra a táborból a falubeli ismerősei nem ismerték meg. Világos gesztenyés színű haja, már ami megvolt belőle, mert a seregben lenyírták kopaszra, teljesen kifakult a naptól, és a szemöldöke is olyan lett, mint az albínóké. Éles kontrasztot rajzolva így a lebarnult arcára.
Befejezte a borotválkozást és felsietett a sátorhoz, magára húzta katonaingét és nadrágját s visszarohant a kantinnak kinevezett épület elé. A kantin valamikor a dolgozók öltözőjének épült. Itt volt most a konyha. Az igazi kantin az öltöző előtt állt, egy hosszú ácsolt asztal, s mellette két lóca. A konyhából az ablakon adta ki a szakács az ebédet.
Győző leült az egyik lócára, mert tudta, hogy az öreg Costea úgyis idejön. Mindig itt szokta beadni az ablakon a zsákokban a kenyeret. Így is lett. A sarkon befordult az öreg, kezében két zsákkal, mellette Andor, hátán az ismerős csővázas hátizsákjával, az ő kezében is két kenyeres zsák. És Gyula hátán az ő saját hátizsákja, és neki is a kezében két zsák.
Szépen illedelmesen köszönt a két fiú. Győző visszaköszönt magyarul: Szervusztok! Mi lesz a reggeli!
-Győző!
-Te vagy? Kérdezték ámulva.
-’Sze úgy nézel ki, mint egy hidrogénezett hajú kubai, nevettek.
-Ha nem hallom a hangodat nem ismerlek meg az egyszer biztos, ölelte meg Andor a barátját.
-Mit kerestek itt? Kérdezte Győző. A legmerészebb álmaimban sem mertem remélni, hogy valaki itt ezen az istenverte helyen meglátogat.
-Hoztunk neked malacot! Válaszolta Andor. Úgyis mindig panaszkodtál leveleidben, hogy nem elég a kaja, s állandóan éhes vagy!
-Na, jól van, gyertek, menjünk fel a sátorhoz, pakoljatok ki, amit akartok, aztán visszajövünk, ide az asztalhoz megreggelizünk.
-És hol vannak a többiek?
-Ök most ébredeznek. Én gyorsan felkeltem, és leszöktem a „fürdőbe”, hogy meg tudjak borotválkozni. Mindig cirkusz van a víz miatt. Ma nem kellett korán kimenjünk, mert tegnap levágtunk egy rendet, átforgattuk egyszer, s ma, ha megszárad, össze kellene szedni és boglyákba rakni.
-Gyertek bátran nem zavarunk senkit. Andris elment, csak egyedül vagyok a sátorban.
-Pálinkát hoztál? Kérdezte.
-Igen. Mondta Andor. Hoztam apámnak abból a jó alma pálinkájából.
-Az jó lesz! Mondta Győző. Mert oda adom a főtörzsnek, s akkor ma legalább nem kell, kimenjek a mezőre. Itt van könnyen elérhető helyen? Kérem ide, mert rögtön most az elején oda adom, és akkor engedélyt kérek, hogy ma estig szabad legyek.
Andor elővette a hátizsákjából a literes pálinkás palackot és oda adta a barátjának. Gyula közben figyelt. Jártatta a fejét, jobbra, balra. A sátorból közben kezdtek előbújni a katonák, köszöntek a két ismeretlennek és szépen levonultak a kantinhoz reggelizni.
Győző közben odaért a főtörzsőrmester sátrához és jelentkezett.
-Főtörzsőrmester elvtárs, engedélyt kérek!
A főtörzs hangja olyan volt, mint egy durva lópokróc darab.
-Mi van!
-Itt van két barátom, engedélyt szeretnék kérni, hogy ma a tábor területén maradhassak, és este, amikor eltávoznak, lekísérhessem őket a faluig. Hoztak otthonról egy liter jó erős pálinkát, szeretném, ha elfogadná.
A főtörzs hangja teljesen megváltozott. Olyan lett mintha a durva lópokrócot lecserélték volna valami pehelykönnyű gyerek plédre. Ami enyhén bepúderoznak néha, hogy ne sértse fel a baba bőrét.
-Hogyne, persze, természetesen, ha itt vannak a barátaid, akkor nem kell kijönnöd a mezőre dolgozni. Maradjál csak itt nyugodtan, csak este mikor lekíséred őket a faluba, öltözz fel szabályosan az egyenruhába.
-Értettem. A pálinkát leteszem ide a sátor bejáratához.
Andor, és Gyula egy kicsit csodálkozva figyelték az érdekes hangvételű párbeszédet.
Gyula egy kicsit tartózkodva kérdezte: Ilyen a katonaság?
-Igen, Gyula. Bólintgatott Győző. Még ilyenebb. Készülj fel.
Leültek a Győző sátra élé. Halkan beszélgettek, miközben kipakolták az otthoni elemózsiát.
-Andor, a malacból eszünk, most hárman, és oda adjuk a fiuknak legalább felét, és a szalonnát is. Te tudod, hogy itt minden közös. Nagyon gyenge a kaja, éhesek vagyunk, és ez a kis kóstoló, jól fog esni mindenkinek. Az édesség, amit hoztál, az is közös. A kristálycukrot és a lekvárt elteszem. Ezek nem romlanak meg. Kiveszem azt az ennivalót, ami nekünk kell, s a többit leviszem a fiuknak. Most reggeliznek, legalább lesz egy rendes reggelijük.
Fogta az egyik hátizsákot, s belepakolt mindent, amit a kollégáinak szánt. Kenyeret, szalonnát, malachúst, sajtot, hagymát, paprikát, édességet. Andor csak szótlanul nézte, mert számára ismerős volt ez az osztozkodás, csak Gyula ámult, mert ő azt hitte, hogy ez az elemózsia legalább egy hétre elég lesz Győzőnek, s most fél óra alatt elfogy.
Győző letette a hátizsákot az asztalra.
-Tessék, itt van egy kis hazai. Jó étvágyat hozzá. A pálinkát sajnos oda kellett adnom a főtörzsnek, hogy ma benn maradhassak, de este, amikor a barátaimat lekísérem a faluba, kaptam pénzt Apám küldte, s a faluban az öregasszonytól az Irinától veszek egy liter pálinkát. Neki is jó pálinkája van. S amikor jövök, hazafelé akkor a palackot bedugom az almafa odvába. A szokott helyre, ott megtaláljátok.
Reggeliztek.
Ettek a malacból. A házi kenyérből, és ittak a jól ismert Barabicfalvi ásványvízből.
-Hallom tűzoltó lettél.
-Minden tüzet kioltasz? Kérdezte Győző, Andortól s kicsit tovább nézett barátjára, mélyebben a szemébe nézve, kérdezte újra: Minden tüzet kioltasz, olyant is, ami benned égett?
-Igen tűzoltó lettem. Válaszolta, Andor, és valahogy nem tudott, most a barátja szemébe nézni.
-És te Gyula? Hol tartasz most a tanulmányaiddal. Doki leszel? Leszel majd a vizsgáló orvosom valahol?
-Igen. Válaszolta, Gyula. Most érettségiztem. Beadtam a jelentkezésemet az egyetemre, ha felvesznek, akkor kilenc hónapra vonulok be. Ha nem vesznek fel, akkor ugyanúgy bevonulok szeptemberben, mint ti, s ha leszereltem, akkor egy évet még tanulok, s újra megpróbálom, ha akkor sem sikerül, akkor van, a fővárosban valami mentős tisztképzés oda fogok jelentkezni. De mesélj most te! Mi van itt a hadseregben? Én nem leveleztem veled, és amúgy is keveset tudok a seregben uralkodó állapotokról.
-Ki lehet bírni. Válaszolta Győző.
-Ki bírom, ami még hátra van. Nem mindegy hová vonulsz be. Nekem nem volt szerencsém. Ott fenn a Nagy Köves lábánál a hegyivadász zászlóaljban nem volt annyira rossz. Csak kineveztek ütegőrmesternek, s hogy meglegyen a képesítésem elküldtek ide Szanódra, s látod, itt kaszálunk. Nincs fürdő, nincs étkező, a szabadban alszol, de ezek a dolgok még elviselhetők. Persze a szakácsunk is olyan, hogy ő jelentkezett, hogy tud főzni, de evvel az erővel akárki itt közöttünk elvállalhatta volna a szakács szerepét!
-Tudod mi a legrosszabb?
-Mi? Kérdezte Gyula.
-Ez a törzsőrmester! Utálja a magyarokat. Főleg mert tudja, hogy közkatonaként én is őrmester leszek. Részeges. Állandóan iszik. Kegyetlen, mint Néró császár. Állandóan csángónak nevez! Hiába hangoztatom, hogy a székelyek nem csángók.
De ő váltig hangoztatja! Itt van, látod Vlézs Barna. Őróla azt mondja, hogy román csángó, én meg magyar csángó vagyok.
Múltkor hordtuk a szénát. És jött az eső. Sietni kellett a hordással, hogy ne verje szét a száraz takarmányt. És ebédidő volt a szabály szerint. Le is ültek a kollégák és ettek. Ő viszont kiadta a parancsot, hogy akik a kocsin voltak takarodjanak a széna tetejére, és vigyék a szénát a szérűre. És én akkor szóltam, hogy de hát ebédidő van. Üvöltött:-Feküdj! Én reszkettem dühömben, s fel akartam kelni, az gondoltam, most bele verek a képébe. Egyik kollégám a lábával nyomott vissza a földre és fojtott hangon mondta:-Maradj veszteg te őrült bajt hozol magadra! Nem látod, hogy részeg?
-S akkor ebéd nélkül el kellett menni, lerakni a kocsit.
-Később mondták el a kollégák, akik ott voltak, a közelben, hogy valami nemzeti kérdés témakörben összeveszett a gépkocsivezetővel, aki magyar, és ez jól helyben hagyta. Persze az egész bunyó csak olyan „felebaráti torzsalkodás” volt, de a főtörzs maradt alul, sajnos a katonák szeme láttára.
-Ezek után főtt benne a bosszúvágy és én ott voltam magyarként kéznél.
-Nem beszélve például arról, hogy itt volt ez a Szabó Andris. Nagyon jó barátság alakult ki kettőnk között. Együtt laktunk a sátorban. És Andrist elküldte egy másik táborba. Tudta, hogy így fájdalmat okoz mindkettőnknek. Azóta egyedül lakom a négyszemélyes sátorban. Senki nem költözött be. Pedig egyik sátorban öten laknak!
-Na? Kérdezted, hogy mi van. Elmeséltem.
-Nemsokára árnyékban lesz a sátor. Feküdjetek le. Pihenjetek. Egész éjszaka utaztatok, és hazafelé is éjszaka fogtok utazni.
-Négy óra felé lekísérlek benneteket a falu határáig. Onnan már hamar beértek az állomásra, eléritek a hatórás személyvonatot. Sajnálom, hogy nem tudok tovább maradni veletek, de látjátok, hogy mi van itt.
Fél négykor összeszedelőzködtek. Győző felsegítette a barátai hátára hátizsákot, s maga is felöltözött szabályosan egyenruhába. Ez volt a szabályzat!
A poros dűlőúton csendben haladtak egymás mellett, s amikor leértek a falu határáig, Győző így búcsúzott Gyulától:
-Gyula, szeptemberben, amikor te bevonulsz, akkor nekem már csak négy hónap katonaságom van hátra. É n már túl vagyok a nehezén. Neked akkor kezdődik az igazi haddelhadd! Vigyázz magadra!
Megszorította Andor kezét, ezekkel a szavakkal búcsúzott: Ne oltsál ki minden tüzet Andor. Az ígéretek és a vágyak tüzét ne oltsd ki!
-Vigyázzatok magatokra az úton!
2009. március 2.
Szökés
Hetedik rész - Látogatás
Andor januárban szerelt le a hadseregből. Munkaszolgálatos volt. Kemény volt ez a munkaszolgálat, mert az ország délvidéki bányájában dolgozott a zászlóalj, amelyikben szolgált. Mégis sokan választották volna ezt a szolgálatot, mert az ilyen zászlóaljaknál eltöltött idő, már beleszámított a nyugdíjba és a munkájukért fizetés járt. A fizetést ugyan nem kapták meg. A hadsereg letétbe helyezte a bankban, és amikor leszereltek akkor kapták meg csekket. Szépen kaptak!
Andor nem sietett munkát keresni.
Sokat dolgozott a hadseregben úgy gondolta, pihen egy keveset.
Valahányszor elment otthonról, felkeresni az osztálytársait, vegyes érzelmekkel érkezett haza. Hiányzott a barátja. Nem találkoztak azóta, hogy bevonult, és mindig ott volt a szeme előtt Győző, ahogy áll a buszmegállóban, integet, s a levegőbe tartja jobb kezét, ujjaival V betűt formázva.
Kedvelte barátját, komoly és érett embernek gondolta, ezt hangoztatta is egyszer. Valahogy megérezte, hogy Győző vezéregyéniség, de szüksége van, hogy hallja olykor a kimondott szavakban az elismerést, és azt is tudta, hogy barátja szereti, ha felnéznek rá.
Talán ez az engedelmesség tette tartóssá a barátságukat.
A tavasz beköszöntésével, úgy gondolta nem marad többé otthon. Megkereste a helyi bányavállalat tűzoltóságát. Úgy hallotta, hogy a nemrég indult külfejtésnek saját tűzoltósága lesz, és három csapatott állítanak össze, hogy huszonnégy órás szolgálatban egymást tudják váltani.
Nagy volt a dömping erre a munkahelyre. Kényelmes szolgálat. Persze állandó készenléttel, de nem kellett dolgozni, kemény fizikai munkát, és ez volt a fontos.
Az, hogy sikerült bekerülnie Andornak ebbe a csapatba, annak volt köszönhető, hogy az Édesapja a cég nyugdíjasa volt és jó barátja volt a külfejtés főgeológusának, aki közbenjárt, hogy Andort bevegyék e csapatba.
Ebbe a csapatba került Gábor is, aki szomszédja volt Győzőnek, és egy évben is születtek. Andor úgy érezte, amikor együtt voltak Gáborral, hogy egy kicsit ott van Győző is.
Gábor laza fiú volt. Remek humorérzékkel, és minden hájjal megkenve.
Ahogy beköszöntött a nyár a szolgálati idő eltöltésében csak az volt a rossz, hogy ott kellett tartózkodni a tűzoltó épületben, hiszen bármelyik pillanatban érkezhetett a riasztás. Kívánták a fürdőzést rendesen, s néha lefröcskölték magukat a tűzoltó tömlővel, de ez mégsem olyan volt, mint az igazi lubickolás a patakban. A remiz udvarán a tűzoltó autónak építettek egy aknát. Használaton kívül ott állt üresen.
Gábor egy nap így szólt Andorhoz:
-Te mi lenne, ha megtöltenénk azt az aknát vízzel? A naptól megmelegedne és lenne egy remek medencénk.
-És, ha meglátja valaki?
-Ki látná meg? Hozzad ide a tömlőt, és nyisd meg a csapot. Negyed óra alatt megtelik.
Andornak sem kellett kétszer mondani. Vitte a tűzoltó tömlő végét rányitotta a csapot, és Gábor épp a munka dandárját végezte, amikor megjelent Boros. A külfejtés igazgatója.
-Hát ez meg mit keres itt? Nézett döbbenten Andor.
Boros, odasétált Gáborhoz. Kissé furcsának találta a medencetöltését.
-Maguk mit csinálnak? Kérdezte.
-Megtöltjük ezt a medencét vízzel, igazgató úr. Mondta Gábor.
-Volt már úgy, hogy nem volt elég nyomás a tűzi vízcsapban, és nem tudtuk megtölteni a tűzoltóautó tartályát. Gondoltuk legyen itt ebben a medencében tartalék!
-Na, hát ez derék dolog! Nem is gondoltam, hogy ilyen remek ötletekkel bírnak.
Ilyen volt Gábor.
A lábukat lógatva a medence szélén ültek.
-Elmegyek, s felkeresem Győzőt. Nem jössz el velem Gábor?
-Hol van most?
-Valahol B.Szanód megyében. Csak leveleket váltottunk. Nem tudom, hol van az a kis falu. Valami nagy gyümölcsösben kaszálnak. Már több mint egy hónapja. Megkeresem az Édesapját, hátha akar valamit küldeni a fiának.
-Eljössz akkor?
Gábor megrázta a fejét.
-Tudod milyen érzékeny, féltékeny az asszony. Ha elmennék egy ilyen baráti látogatásra, már rögtön hisztizne, hogy „biztos a szoknyák után legyeskedsz”. Nem, sajnálom, nem tudok menni.
-Akkor elhívom Gyulát. Jövő hétre kérek szabadságot, és megnézem, hol van ez a kis falu.
Gyulával a strandon találkozott. Ő is a lábát lógatta, kezében a biológia könyvvel. Tanult. Orvos akart lenni.
-Na, mi újság doki? Bírod még a meleget?
-Hát persze. Itt a medence mellett ki bírom valahogy.
-Igen. Itt ki lehet bírni. Ám vannak olyanok is, akik egész nap kinn vannak a mezőn. Reggel korán kaszálnak, és ahogy felszárad, a fű nekiállnak forgatni, és takarni, s ha már boglyákban áll a széna, akkor hordják be a szérűre.
-Mit szólsz. Megizzadnak, s a széna pora, hogy csíphet. Igaz?
-Bizony így van.
-Tudtad, Gyula, hogy Győző is ezt teszi?
-Nem! De hát Győző nem katona?
-De úgy van, katona, de elvitték az alegységétől valamilyen kiképzésre, és a kiképzésről elvitték mezei munkára. Ez esetben szénacsinálásra!
-El akarok menni, meglátogatni. Nem jössz el velem?
-Elmegyek. Mikor mész?
-Úgy gondoltam, hogy a hétvégén. Előtte megkeresem az Apukáját, hátha akar küldeni valamit a fiának. Pénteken délután indulnánk. Szombaton reggel ott vagyunk, s hátha kiengedik egy kicsit velünk a táborból. Mit szólsz?
-Rendben, Andor. Jövök. Legalább egy kicsit kikapcsolódok a sok könyv biflázásából, és meglátom közelebbről is milyen a katonaélet. Tudod, ősszel én is bevonulok.
-Megbeszéltük. Kezet rá. Mondta Andor, s egy fejessel beleugrott a medencébe.
Győző Édesapját a hátsó udvaron találta.
-Csókolom Gyuri bácsi. Na, mit tetszik csinálni?
-Szervusz Andorka. Én levágtam egy malacot, s most darabolom fel, nézd. Úgy gondoltam, hogy lesütöm az egészet és a zsírjában sokáig eláll a kamarában. Te mi járatban vagy? Olyan régen láttalak, amióta elmentél katonának. Aztán Győző is bevonult. Te közben leszereltél. Mit csinálsz mostanság? Győzővel tartod a kapcsolatot? Leveleztek?
-Hát persze Gyuri bácsi! Hogyne leveleznénk!
-Én miután leszereltem, elkezdtem dolgozni, jól vagyok, s most úgy gondoltam, hogy elmegyek, meglátogatom Győzőt. Jön velem Gyula is. Azért jöttem, most Gyuri bácsihoz, hogy nem akar esetleg küldeni valamit a fiának?
-Hát Édes fiam, ez igazán szép tőled! Tudom jó barátok voltatok, nagyon szép dolog, hogy megemlékezel róla! S ha már eljöttél, épp jókor, mert akkor a malacnak felit elviszed igaz e? Megsütöm szépen, lecsöpögtetem a zsírját, beleteszem egy bádog dobozba, s mielőtt elromlana, elfogy. Küldök neki még valami lekvárt és édességet, mert azokat nagyon szereti. Jó lesz? Mikor indultok Andorka?
-Péntek délután az egyórás bányász busszal, Gyuri bácsi. Korán reggel eljövök a csomagért. Mit üzen Győzőnek?
-Én azt üzenem, hogy fogadjon szót a parancsnokainak, ne nyakaskodjon, s vigyázzon magára! S ne keseregjen, mert már nincs sok hátra. Még egy fél év, s az már hamar eltelik!
-Jól van Gyuri bácsi, reggel jövök. Isten magával.
-Szervusz Andorka, s köszönöm szépen, hogy eljöttél.
Makkfalva valójában az elővárosa volt B.Szanód megye székhelyének. Nem volt soha falu, vagy község, elsősorban a gyümölcstermesztésre alapozott szakembereknek építettek itt szolgálati lakásokat, és a gyümölcs feldolgozásra létrehozott hatalmas konzervgyár dolgozói költöztek ide később. Szóval 15-20 év alatt egy kisebb község nőtt ki a néhány szolgálati lakásból. A teljes települési infrastruktúra még nem alakult ki. A megyeszékhelyről nem közlekedett például autóbusz a faluba. Néha egy-egy szekér, vagy teherautó fedélzetén lehetet eljutni, vagy éppen gyalog.
Andor és Gyula ezt az utóbbit választották, s alig hagyták el a várost utolérte őket egy szekér és a bakon ülő bácsi vidáman szólította meg őket:
-Na hova-hova fiuk? Ilyen nagy hátizsákkal? Csak nem a katona barátot látogatni?
-De éppen oda?
-Na, szálljanak csak fel, én oda megyek. Én viszem a fiuknak a kenyeret.
És tényleg a szekér dereka tele volt barna papírzsákokkal, s ezek tele kenyérrel.
-Ma van kenyérszállítás, kérdezte Andor?
-Igen egyszer-kétszer szoktunk vinni hetente, ahogy épp bemegyek a városba.
-És mi újság ott fenn a gyümölcsösben? Lesz termés szépen idén is?
-Lesz, nem volt még jégverés, s amióta ideküldték az új főkertészt, valamilyen új permetszerrel kísérletezik, és úgy tűnik, nagyon érti a dolgát! Szépen terem a szilva, a barack, az almafáink kicsit öregecskék, de ott hátul az új telepítésen már a második termés ígéretes
Most itt vannak a speciális iskolából a dolgozóknak segítenek valami fiatal lányok, süket-némák. Tudják korábban a gyümölcsfa sorok között csak takarmány termett, de amióta gyártják ezeket a spécipermetező kis traktorokat, próbálkoznak a sorok közé ültetni más kultúrnövényt is. Kis hagymát, salátát, ezt, azt. S ha ez beválik akkor csak annyi szénát készítenek ami feltétlenül kell a gazdaságnak. A hadsereg meg oldja meg magának a takarmánykészítést, ahogy tudja, mert eddig úgy volt, hogy a katonákkal lekaszáltatták a szénát, és cserébe a hadsereg is kapott a takarmányból. Itt dolgoztak a fiuk egész nyáron, sátorba laktak. Nem zavartak senkit, ingyen munkaerő volt.
-Itt van a maguk barátja is ezek szerint?
-Igen itt van. Válaszolta Andor a bőbeszédű bácsinak, aki valószínű örült, hogy nem kell egyedül utaznia.
-És hogy hívják?
-Győző.
-Vagy úgy? Szóval magyar? Akkor maguk is magyarok?
-Igen, mi is magyarok vagyunk.
-És milyen szépen beszélnek, észre sem lehet venni, hogy tanulták a nyelvünket.
-Igen. Válaszolt Andor, én most szereltem le fél éve a hadseregből, Gyula most ősszel vonul be.
A távolban lehetett látni az Állami Gazdaság épületeit. Az előtérben a gépjavító műhelyt, mellette a főépület, és hátul a gazdasági udvar fölött a domboldalon szépen sorakoztak egymás mellet a katonai sátrak.
Andor januárban szerelt le a hadseregből. Munkaszolgálatos volt. Kemény volt ez a munkaszolgálat, mert az ország délvidéki bányájában dolgozott a zászlóalj, amelyikben szolgált. Mégis sokan választották volna ezt a szolgálatot, mert az ilyen zászlóaljaknál eltöltött idő, már beleszámított a nyugdíjba és a munkájukért fizetés járt. A fizetést ugyan nem kapták meg. A hadsereg letétbe helyezte a bankban, és amikor leszereltek akkor kapták meg csekket. Szépen kaptak!
Andor nem sietett munkát keresni.
Sokat dolgozott a hadseregben úgy gondolta, pihen egy keveset.
Valahányszor elment otthonról, felkeresni az osztálytársait, vegyes érzelmekkel érkezett haza. Hiányzott a barátja. Nem találkoztak azóta, hogy bevonult, és mindig ott volt a szeme előtt Győző, ahogy áll a buszmegállóban, integet, s a levegőbe tartja jobb kezét, ujjaival V betűt formázva.
Kedvelte barátját, komoly és érett embernek gondolta, ezt hangoztatta is egyszer. Valahogy megérezte, hogy Győző vezéregyéniség, de szüksége van, hogy hallja olykor a kimondott szavakban az elismerést, és azt is tudta, hogy barátja szereti, ha felnéznek rá.
Talán ez az engedelmesség tette tartóssá a barátságukat.
A tavasz beköszöntésével, úgy gondolta nem marad többé otthon. Megkereste a helyi bányavállalat tűzoltóságát. Úgy hallotta, hogy a nemrég indult külfejtésnek saját tűzoltósága lesz, és három csapatott állítanak össze, hogy huszonnégy órás szolgálatban egymást tudják váltani.
Nagy volt a dömping erre a munkahelyre. Kényelmes szolgálat. Persze állandó készenléttel, de nem kellett dolgozni, kemény fizikai munkát, és ez volt a fontos.
Az, hogy sikerült bekerülnie Andornak ebbe a csapatba, annak volt köszönhető, hogy az Édesapja a cég nyugdíjasa volt és jó barátja volt a külfejtés főgeológusának, aki közbenjárt, hogy Andort bevegyék e csapatba.
Ebbe a csapatba került Gábor is, aki szomszédja volt Győzőnek, és egy évben is születtek. Andor úgy érezte, amikor együtt voltak Gáborral, hogy egy kicsit ott van Győző is.
Gábor laza fiú volt. Remek humorérzékkel, és minden hájjal megkenve.
Ahogy beköszöntött a nyár a szolgálati idő eltöltésében csak az volt a rossz, hogy ott kellett tartózkodni a tűzoltó épületben, hiszen bármelyik pillanatban érkezhetett a riasztás. Kívánták a fürdőzést rendesen, s néha lefröcskölték magukat a tűzoltó tömlővel, de ez mégsem olyan volt, mint az igazi lubickolás a patakban. A remiz udvarán a tűzoltó autónak építettek egy aknát. Használaton kívül ott állt üresen.
Gábor egy nap így szólt Andorhoz:
-Te mi lenne, ha megtöltenénk azt az aknát vízzel? A naptól megmelegedne és lenne egy remek medencénk.
-És, ha meglátja valaki?
-Ki látná meg? Hozzad ide a tömlőt, és nyisd meg a csapot. Negyed óra alatt megtelik.
Andornak sem kellett kétszer mondani. Vitte a tűzoltó tömlő végét rányitotta a csapot, és Gábor épp a munka dandárját végezte, amikor megjelent Boros. A külfejtés igazgatója.
-Hát ez meg mit keres itt? Nézett döbbenten Andor.
Boros, odasétált Gáborhoz. Kissé furcsának találta a medencetöltését.
-Maguk mit csinálnak? Kérdezte.
-Megtöltjük ezt a medencét vízzel, igazgató úr. Mondta Gábor.
-Volt már úgy, hogy nem volt elég nyomás a tűzi vízcsapban, és nem tudtuk megtölteni a tűzoltóautó tartályát. Gondoltuk legyen itt ebben a medencében tartalék!
-Na, hát ez derék dolog! Nem is gondoltam, hogy ilyen remek ötletekkel bírnak.
Ilyen volt Gábor.
A lábukat lógatva a medence szélén ültek.
-Elmegyek, s felkeresem Győzőt. Nem jössz el velem Gábor?
-Hol van most?
-Valahol B.Szanód megyében. Csak leveleket váltottunk. Nem tudom, hol van az a kis falu. Valami nagy gyümölcsösben kaszálnak. Már több mint egy hónapja. Megkeresem az Édesapját, hátha akar valamit küldeni a fiának.
-Eljössz akkor?
Gábor megrázta a fejét.
-Tudod milyen érzékeny, féltékeny az asszony. Ha elmennék egy ilyen baráti látogatásra, már rögtön hisztizne, hogy „biztos a szoknyák után legyeskedsz”. Nem, sajnálom, nem tudok menni.
-Akkor elhívom Gyulát. Jövő hétre kérek szabadságot, és megnézem, hol van ez a kis falu.
Gyulával a strandon találkozott. Ő is a lábát lógatta, kezében a biológia könyvvel. Tanult. Orvos akart lenni.
-Na, mi újság doki? Bírod még a meleget?
-Hát persze. Itt a medence mellett ki bírom valahogy.
-Igen. Itt ki lehet bírni. Ám vannak olyanok is, akik egész nap kinn vannak a mezőn. Reggel korán kaszálnak, és ahogy felszárad, a fű nekiállnak forgatni, és takarni, s ha már boglyákban áll a széna, akkor hordják be a szérűre.
-Mit szólsz. Megizzadnak, s a széna pora, hogy csíphet. Igaz?
-Bizony így van.
-Tudtad, Gyula, hogy Győző is ezt teszi?
-Nem! De hát Győző nem katona?
-De úgy van, katona, de elvitték az alegységétől valamilyen kiképzésre, és a kiképzésről elvitték mezei munkára. Ez esetben szénacsinálásra!
-El akarok menni, meglátogatni. Nem jössz el velem?
-Elmegyek. Mikor mész?
-Úgy gondoltam, hogy a hétvégén. Előtte megkeresem az Apukáját, hátha akar küldeni valamit a fiának. Pénteken délután indulnánk. Szombaton reggel ott vagyunk, s hátha kiengedik egy kicsit velünk a táborból. Mit szólsz?
-Rendben, Andor. Jövök. Legalább egy kicsit kikapcsolódok a sok könyv biflázásából, és meglátom közelebbről is milyen a katonaélet. Tudod, ősszel én is bevonulok.
-Megbeszéltük. Kezet rá. Mondta Andor, s egy fejessel beleugrott a medencébe.
Győző Édesapját a hátsó udvaron találta.
-Csókolom Gyuri bácsi. Na, mit tetszik csinálni?
-Szervusz Andorka. Én levágtam egy malacot, s most darabolom fel, nézd. Úgy gondoltam, hogy lesütöm az egészet és a zsírjában sokáig eláll a kamarában. Te mi járatban vagy? Olyan régen láttalak, amióta elmentél katonának. Aztán Győző is bevonult. Te közben leszereltél. Mit csinálsz mostanság? Győzővel tartod a kapcsolatot? Leveleztek?
-Hát persze Gyuri bácsi! Hogyne leveleznénk!
-Én miután leszereltem, elkezdtem dolgozni, jól vagyok, s most úgy gondoltam, hogy elmegyek, meglátogatom Győzőt. Jön velem Gyula is. Azért jöttem, most Gyuri bácsihoz, hogy nem akar esetleg küldeni valamit a fiának?
-Hát Édes fiam, ez igazán szép tőled! Tudom jó barátok voltatok, nagyon szép dolog, hogy megemlékezel róla! S ha már eljöttél, épp jókor, mert akkor a malacnak felit elviszed igaz e? Megsütöm szépen, lecsöpögtetem a zsírját, beleteszem egy bádog dobozba, s mielőtt elromlana, elfogy. Küldök neki még valami lekvárt és édességet, mert azokat nagyon szereti. Jó lesz? Mikor indultok Andorka?
-Péntek délután az egyórás bányász busszal, Gyuri bácsi. Korán reggel eljövök a csomagért. Mit üzen Győzőnek?
-Én azt üzenem, hogy fogadjon szót a parancsnokainak, ne nyakaskodjon, s vigyázzon magára! S ne keseregjen, mert már nincs sok hátra. Még egy fél év, s az már hamar eltelik!
-Jól van Gyuri bácsi, reggel jövök. Isten magával.
-Szervusz Andorka, s köszönöm szépen, hogy eljöttél.
Makkfalva valójában az elővárosa volt B.Szanód megye székhelyének. Nem volt soha falu, vagy község, elsősorban a gyümölcstermesztésre alapozott szakembereknek építettek itt szolgálati lakásokat, és a gyümölcs feldolgozásra létrehozott hatalmas konzervgyár dolgozói költöztek ide később. Szóval 15-20 év alatt egy kisebb község nőtt ki a néhány szolgálati lakásból. A teljes települési infrastruktúra még nem alakult ki. A megyeszékhelyről nem közlekedett például autóbusz a faluba. Néha egy-egy szekér, vagy teherautó fedélzetén lehetet eljutni, vagy éppen gyalog.
Andor és Gyula ezt az utóbbit választották, s alig hagyták el a várost utolérte őket egy szekér és a bakon ülő bácsi vidáman szólította meg őket:
-Na hova-hova fiuk? Ilyen nagy hátizsákkal? Csak nem a katona barátot látogatni?
-De éppen oda?
-Na, szálljanak csak fel, én oda megyek. Én viszem a fiuknak a kenyeret.
És tényleg a szekér dereka tele volt barna papírzsákokkal, s ezek tele kenyérrel.
-Ma van kenyérszállítás, kérdezte Andor?
-Igen egyszer-kétszer szoktunk vinni hetente, ahogy épp bemegyek a városba.
-És mi újság ott fenn a gyümölcsösben? Lesz termés szépen idén is?
-Lesz, nem volt még jégverés, s amióta ideküldték az új főkertészt, valamilyen új permetszerrel kísérletezik, és úgy tűnik, nagyon érti a dolgát! Szépen terem a szilva, a barack, az almafáink kicsit öregecskék, de ott hátul az új telepítésen már a második termés ígéretes
Most itt vannak a speciális iskolából a dolgozóknak segítenek valami fiatal lányok, süket-némák. Tudják korábban a gyümölcsfa sorok között csak takarmány termett, de amióta gyártják ezeket a spécipermetező kis traktorokat, próbálkoznak a sorok közé ültetni más kultúrnövényt is. Kis hagymát, salátát, ezt, azt. S ha ez beválik akkor csak annyi szénát készítenek ami feltétlenül kell a gazdaságnak. A hadsereg meg oldja meg magának a takarmánykészítést, ahogy tudja, mert eddig úgy volt, hogy a katonákkal lekaszáltatták a szénát, és cserébe a hadsereg is kapott a takarmányból. Itt dolgoztak a fiuk egész nyáron, sátorba laktak. Nem zavartak senkit, ingyen munkaerő volt.
-Itt van a maguk barátja is ezek szerint?
-Igen itt van. Válaszolta Andor a bőbeszédű bácsinak, aki valószínű örült, hogy nem kell egyedül utaznia.
-És hogy hívják?
-Győző.
-Vagy úgy? Szóval magyar? Akkor maguk is magyarok?
-Igen, mi is magyarok vagyunk.
-És milyen szépen beszélnek, észre sem lehet venni, hogy tanulták a nyelvünket.
-Igen. Válaszolt Andor, én most szereltem le fél éve a hadseregből, Gyula most ősszel vonul be.
A távolban lehetett látni az Állami Gazdaság épületeit. Az előtérben a gépjavító műhelyt, mellette a főépület, és hátul a gazdasági udvar fölött a domboldalon szépen sorakoztak egymás mellet a katonai sátrak.
2009. február 28.
Szökés
Hatodik rész – Állj!
Mint támadása ugrására készülődő farkas, megfeszülő testel, kitágult pupillákkal, figyeltek a szürkületben minden neszre, és mintha hártyavékony jégen próbálnának átkelni a folyó vizén úgy lépdeltek. Egymás mögött.
Kiürült öszvér hátizsákjukat a kukoricásban hagyták. Nem vittek magukkal semmi fölöslegeset, de a parittyát és a vadászkést úgy szorították a kezükben, hogy tudták: használni fogják, ha kell megvédeni az életüket!
A dűlőúton haladtak.
Arra gondoltak, ha távolról mégis meglátja őket a határőr, talán azt gondolhatja, hogy munkából hazatérő mezei munkások. Ezt a „tervet” kiegészítette még az is, hogy a dűlőút mellett kései vetésű magasra nőtt, sűrű silókukorica nőtt, ebbe a kukoricásba vetették volna be magukat, ha ők láttak volna meg valakit.
Osontak a leereszkedő sötétségben, s Győző közben arra gondolt, hogy úgy mennek egymás után, ahogy a birkákat látta, nyaranta amikor Nagyapjával az erdőn volt, amikor esténként, vagy kora reggel a fejő nyíláshoz terelik őket. Elől ment a vezérbirka, csendben és türelemmel, mert tudta, ha megfejik az jó lesz neki. Szó nélkül haladtak egymás után a birkák, mert ösztönök diktálta, hogy ez az életük, alá rendelték magukat az életüknek.
Ugyanez az elszántság és a beletörődöttség látszott a szemükben azoknak a jószágoknak is, amelyeknek a húsvéti áldozati szerep jutott.
Nem védekeztek.
Tudták ők vesztesek.
Ők voltak most a birkák. Saját maguk életét rendelték alá a sorsuknak.
Tízpercnyi gyaloglás után tudták, érezték, hogy most már talán egyvonalban vannak a határőr őrtornyával, vagy talán túl is mentek rajta. S az a tudat mintha fölengedte volna bennük a feszültséget. Figyelni kezdtek, tudatosan! Mert az addigi figyelem ösztönszerű volt.
Csönd volt. Olyan csönd volt amilyen az esti, a hideg esti éjszakákban szokott lenni, amikor nem hallani a környezet zaját. Amikor még nem indult el a vadonban az éjszakai portya a zsákmány után.
Csönd volt. Olyan csönd, ahogy évek múlva megfogalmazta Győző a kollégájának, szinte megfogható csönd. Szinte tapintani lehetett. Testet öltött a csönd. Rá lehetett akasztani a csöndre a kalapot. Ezt Győzőék otthon a maguk világában úgy mondták, hogy: „-Olyan csönd van, hogy le a kalappal!”
Szinte fájt, hogy megtörik, hogy belegázolnak ebbe a félelmet keltő csöndbe, mert már nem volt védelem! Elhagyta őket, lemaradt tőlük a kukoricás. Kiértek a nyílt mezőre és a csönd a sötétséggel, a baljós ürességgel mögéjük szegődött.
Folyton úgy érezték, hogy követi őket valaki, aki majd számon kéri, mint egy felsőbb bíróság:”-Hová?”
Kiszáradt a torkuk a félelemtől és a szomjúságtól.
Már rég elfogyott az utolsó fél liter ásványvizük, amit otthonról hoztak, és a Barabicfalvi forrás most nagyon távol volt ettől a sötét mezőtől.
A mező jellege elvadult legelőre emlékeztette őket, amennyire fel lehetett ismerni a sötétben az aljnövényzetet. Lábszárközépig érő fűcsomók, és félcserjék éltek itt, sokkal kedvezőbb haladást biztosított, mint a szántóföld.
Az első felröpülő fácánkakas, akkora zajt okozott, méltatlankodó rikácsolásával és szárnycsapkodásával, hogy néhány másodpercig lépni sem tudtak az ijedtségtől. Csak álltak némán, és a sűrű sötéten szívdobogva kérdezték egymástól, ki nem mondott kérdésekkel:”-Mi volt ez?”
S a vaskos sötétben egyikük sem tudta hirtelen, hogy milyen madarat riasztottak föl. De a felröpülő kakas után fordulva észrevettek a távolban egy kis világosságot a sötétben, és mint egy mankót megfogták ezt a világosságot. Most már ez volt a cél! Valahogy bizonyossá vált előttük, hogy ez nem lehet helytelen irány!
Úgy érezték, hogy ez a fény hívja, és várja őket!
-Pityu! Szólt Győző a barátjának. –Lesz, ami lesz, menjünk neki annak a kis fénynek. -Te hogy gondolod?
-Ti hogy gondoljátok? Kérdezték, szinte egyszerre, Győző, és Pityu a két fiatalkorútól, Jolántól, és Jocótól. Úgy érezték, hogy ez lesz az utolsó végső, és közös döntés, a sötét bizonytalanban.
Szó nélkül, de egyszerre indultak tovább, megszaporázva a lépteiket, s mintha a környék is megváltozott volna alattuk! Egyenes lett a terep, simára kaszált, és egyenesre nőtt őszi fű terült el alattuk. És néhány méterre maguk előtt egy fehér tömeg hevert.
A juhász kutyája!
De ez nem lehet!
Hiszen csak pár méterre van előttük, és nem is vakkant!
Vigyázz! Győző óvatosságra intette a mozdulatlanságukban megmerevedett társait. Nagyapám juhászkutyái az utolsó pillanatban hagyták csak el a nyájat. Úgy voltak betanítva! Csak ha már bizonyos volt a támadási szándék, s ha már biztosra vette az őrző kutya, azt hogy elkaphatja a támadót, akkor támadott!
De valami mégsem volt rendben!
Szélcsend volt.
És nem érezték a nyáj szagát!
Ez nem kutya, ismerték fel hirtelen. Csak még nem tudták, hogy micsoda.
Óvatosan közelítették meg, és amikor már tapintható volt, érezték a hidegségén, a szögletességén, és látták a fehérségén, hogy mit véltek juhászkutyának:
Határkő volt!
Megérkeztünk, gondolták. S kissé bizonytalanul az ölükbe hullott győzelemmel, kitikkadva a szomjúságtól megindultak a fény felé, amely egyre közelebbinek tűnt, de valahogy mégis olyan távolinak látszott, ahogy haladtak fel, mert a domborzat egy kis lejtőn lefelé vezette őket. Enyhe kis lankás hely volt, szépen megművelve, mert még jobban lehetett haladni, mint a határkövet megelőző szakaszon. Rájöttek közben, hogy tököt termeltek itt, mert belebotlottak a begyűjtés után ottmaradt kis silány tökbe, ami a gazdáknak nem kellett, hisz az ilyennek nincs magja, és a húsa is kevés.
Viszont rostos lédús termés ez is!
Győző buzgón vette elő a vadászkést, és összevágta, hogy egy kicsit oltsák szomjukat.
Ültek a földön és ették a tököt. S közben figyeltek a fény irányába, ami eltűnt most a szemük elől, és valahogy elbizonytalanodtak ismét. És nem tudtak másra gondolni, mint arra, hogy eljutni minél hamarabb, hogy megnézni, mi az, ami világít, mi hívogatja őket ennyire.
Elindultak ismét, leérve a lankás rész legmélyebb pontjára teljesen eltűnt a fény előlük, és olyan iramban indultak meg fölfelé, mint a várat bevenni készülő támadó sereg, akik a támadás hevében az életüket is kockára teszik.
Lihegve, semmire nem figyelve törtettek előre, mint a csürhe, nem tudtak másra figyelni csak, hogy ismét meglássák azt a kis célpontot, ami annyi erőt adott, és annyi hitet, hogy nekik el kell jutni oda!
Ott állt előttük.
Felbukkant, mint a távoli horizonton a megjelenő vitorla.
Azt sem tudták hirtelen, hogy mi áll előttük.
Szemétgödrök biztonsági zónájában látni ilyen táblát, vagy gázvezetékek nyomvonalátjelző táblák néznek így ki. Mint a beton kerítésoszlop, amelyet azért készítenek betonból, mert időt álló. Nem korhad el. Nem eszi meg a rozsda, és nehéz, nem lopják el.
Ott állt előttük a betonoszlop, rajta tábla.
A táblán felírat:
Állj! Az MNK államhatára következik, átlépni szigorúan TILOS!
A tábla mögött a sötétben ismét ott látszott a fény. Közelebb, és kirajzolódott a fényben némi épületcsoport.
Letérdeltek a földre.
Sírtak.
Mind a négyen.
S közben mondogatták:-„Itthon vagyunk!”
Öt perc múlva elérték az épületcsoportot.
Szépen fehérre festett falak. Félreismerhetetlen lóistálló szagot lehetett érezni.
Egy ménes.
Az istálló duplaszárnyú ajtaja zöldre volt mázolva, és a kétszárnyú ablakon kis függöny. Be lehetett látni. Ott ült az éjjeliőr az asztala mellett. A plafonon csupasz izzó világított. Ez hívogatta őket.
Beléptek a duplaszárnyú ajtón, és szemben a falon poroltó, a poroltó előtt kétszáz literes hordó vízzel. A poroltó fölött a falon szabvány tábla. Felírat rajta magyarul:
PORRAL OLTÓ.
-Pityu! Pityu! Magyarországon vagyunk!
Győző sírva ölelte magához barátait.
Egy ló felnyerített, és az éjjeliőr kijött a szobájából.
-Hát maguk kicsodák?
Állt ott az ötvenes férfi. Nem mert elébb lépni az ajtóból.
Kissé bizarr látvány volt ugyanis a négy fiatal, ruhájukon a novemberi mélyszántás és a mocsár nyomaival.
Ők is csak most lepődtek meg, amikor végignéztek magukon a világosságban.
Nadrágjuk, kabátjuk csupa sár. Kezük összekarcolva, itt-ott vérfoltosan.
-Ne féljen tőlünk, kérem, menekültek vagyunk. Megengedi, hogy igyunk.
-Persze. Tessék, igyanak, amennyi csak jól esik. Hozok egy lavórt és mosakodjanak meg, addig én telefonálok a határőrségnek.
-Ne haragudjon. Meg mondaná, hogy hol vagyunk? Mármint, milyen településen?
-Mezőhegyesen vannak, kérem, a faluhoz tartozó ménesen.
-Hozom a lavórt és a mosóport.
Úgy mentek a csaphoz, mint egy nyáj. Mint az a birkanyáj, aki a napi legelés után le van terelve a patakhoz itatni.
Ittak. Nyugodtan. Egymás után a csap alá hajolva. Csöndben. Egy szót sem szólva.
Leültek egy szalma bálára.
Az éjjeliőr úgy találta őket, hogy egymásra borulva sírtak.
Félrefordult.
Ő is sírt.
-Az Ultra mosogatóport úgy adja nekem is a gazdaság. Nagyon jó zsíroldó, és nagyon hatékonyan tisztit. Próbálják meg talán maguknak is használ. Nemsokára itt vannak a határőrök.
A kézmosást Jolán kezdte. Ő volt a társaság hölgytagja. Aztán egymás után kezet mostak ugyanabban a lavórban.
Az ultra mosogatópor szörnyen csípett. Csípte a friss sebeket, amiket a mocsárban szereztek. De valóban hatékony volt.
A fiatal határőr, a határőr őrvezetővel egy kis katonai terepjáróval érkezett.
Az őrvezető rájuk nézett és csak ennyit kérdezett:
-Tudtok magyarul?
-Igen! Válaszolták, egyszerre, mintha valamilyen láthatatlan karmester adta volna meg a jelet.
-Akkor tessék, szálljatok be az autóba.
A gépkocsivezető beindította a motort, gázt adott és az őrvezető bemondta az URH adókészüléken:
„Egyeske! Négyen vannak. Magyarok.”
Mint támadása ugrására készülődő farkas, megfeszülő testel, kitágult pupillákkal, figyeltek a szürkületben minden neszre, és mintha hártyavékony jégen próbálnának átkelni a folyó vizén úgy lépdeltek. Egymás mögött.
Kiürült öszvér hátizsákjukat a kukoricásban hagyták. Nem vittek magukkal semmi fölöslegeset, de a parittyát és a vadászkést úgy szorították a kezükben, hogy tudták: használni fogják, ha kell megvédeni az életüket!
A dűlőúton haladtak.
Arra gondoltak, ha távolról mégis meglátja őket a határőr, talán azt gondolhatja, hogy munkából hazatérő mezei munkások. Ezt a „tervet” kiegészítette még az is, hogy a dűlőút mellett kései vetésű magasra nőtt, sűrű silókukorica nőtt, ebbe a kukoricásba vetették volna be magukat, ha ők láttak volna meg valakit.
Osontak a leereszkedő sötétségben, s Győző közben arra gondolt, hogy úgy mennek egymás után, ahogy a birkákat látta, nyaranta amikor Nagyapjával az erdőn volt, amikor esténként, vagy kora reggel a fejő nyíláshoz terelik őket. Elől ment a vezérbirka, csendben és türelemmel, mert tudta, ha megfejik az jó lesz neki. Szó nélkül haladtak egymás után a birkák, mert ösztönök diktálta, hogy ez az életük, alá rendelték magukat az életüknek.
Ugyanez az elszántság és a beletörődöttség látszott a szemükben azoknak a jószágoknak is, amelyeknek a húsvéti áldozati szerep jutott.
Nem védekeztek.
Tudták ők vesztesek.
Ők voltak most a birkák. Saját maguk életét rendelték alá a sorsuknak.
Tízpercnyi gyaloglás után tudták, érezték, hogy most már talán egyvonalban vannak a határőr őrtornyával, vagy talán túl is mentek rajta. S az a tudat mintha fölengedte volna bennük a feszültséget. Figyelni kezdtek, tudatosan! Mert az addigi figyelem ösztönszerű volt.
Csönd volt. Olyan csönd volt amilyen az esti, a hideg esti éjszakákban szokott lenni, amikor nem hallani a környezet zaját. Amikor még nem indult el a vadonban az éjszakai portya a zsákmány után.
Csönd volt. Olyan csönd, ahogy évek múlva megfogalmazta Győző a kollégájának, szinte megfogható csönd. Szinte tapintani lehetett. Testet öltött a csönd. Rá lehetett akasztani a csöndre a kalapot. Ezt Győzőék otthon a maguk világában úgy mondták, hogy: „-Olyan csönd van, hogy le a kalappal!”
Szinte fájt, hogy megtörik, hogy belegázolnak ebbe a félelmet keltő csöndbe, mert már nem volt védelem! Elhagyta őket, lemaradt tőlük a kukoricás. Kiértek a nyílt mezőre és a csönd a sötétséggel, a baljós ürességgel mögéjük szegődött.
Folyton úgy érezték, hogy követi őket valaki, aki majd számon kéri, mint egy felsőbb bíróság:”-Hová?”
Kiszáradt a torkuk a félelemtől és a szomjúságtól.
Már rég elfogyott az utolsó fél liter ásványvizük, amit otthonról hoztak, és a Barabicfalvi forrás most nagyon távol volt ettől a sötét mezőtől.
A mező jellege elvadult legelőre emlékeztette őket, amennyire fel lehetett ismerni a sötétben az aljnövényzetet. Lábszárközépig érő fűcsomók, és félcserjék éltek itt, sokkal kedvezőbb haladást biztosított, mint a szántóföld.
Az első felröpülő fácánkakas, akkora zajt okozott, méltatlankodó rikácsolásával és szárnycsapkodásával, hogy néhány másodpercig lépni sem tudtak az ijedtségtől. Csak álltak némán, és a sűrű sötéten szívdobogva kérdezték egymástól, ki nem mondott kérdésekkel:”-Mi volt ez?”
S a vaskos sötétben egyikük sem tudta hirtelen, hogy milyen madarat riasztottak föl. De a felröpülő kakas után fordulva észrevettek a távolban egy kis világosságot a sötétben, és mint egy mankót megfogták ezt a világosságot. Most már ez volt a cél! Valahogy bizonyossá vált előttük, hogy ez nem lehet helytelen irány!
Úgy érezték, hogy ez a fény hívja, és várja őket!
-Pityu! Szólt Győző a barátjának. –Lesz, ami lesz, menjünk neki annak a kis fénynek. -Te hogy gondolod?
-Ti hogy gondoljátok? Kérdezték, szinte egyszerre, Győző, és Pityu a két fiatalkorútól, Jolántól, és Jocótól. Úgy érezték, hogy ez lesz az utolsó végső, és közös döntés, a sötét bizonytalanban.
Szó nélkül, de egyszerre indultak tovább, megszaporázva a lépteiket, s mintha a környék is megváltozott volna alattuk! Egyenes lett a terep, simára kaszált, és egyenesre nőtt őszi fű terült el alattuk. És néhány méterre maguk előtt egy fehér tömeg hevert.
A juhász kutyája!
De ez nem lehet!
Hiszen csak pár méterre van előttük, és nem is vakkant!
Vigyázz! Győző óvatosságra intette a mozdulatlanságukban megmerevedett társait. Nagyapám juhászkutyái az utolsó pillanatban hagyták csak el a nyájat. Úgy voltak betanítva! Csak ha már bizonyos volt a támadási szándék, s ha már biztosra vette az őrző kutya, azt hogy elkaphatja a támadót, akkor támadott!
De valami mégsem volt rendben!
Szélcsend volt.
És nem érezték a nyáj szagát!
Ez nem kutya, ismerték fel hirtelen. Csak még nem tudták, hogy micsoda.
Óvatosan közelítették meg, és amikor már tapintható volt, érezték a hidegségén, a szögletességén, és látták a fehérségén, hogy mit véltek juhászkutyának:
Határkő volt!
Megérkeztünk, gondolták. S kissé bizonytalanul az ölükbe hullott győzelemmel, kitikkadva a szomjúságtól megindultak a fény felé, amely egyre közelebbinek tűnt, de valahogy mégis olyan távolinak látszott, ahogy haladtak fel, mert a domborzat egy kis lejtőn lefelé vezette őket. Enyhe kis lankás hely volt, szépen megművelve, mert még jobban lehetett haladni, mint a határkövet megelőző szakaszon. Rájöttek közben, hogy tököt termeltek itt, mert belebotlottak a begyűjtés után ottmaradt kis silány tökbe, ami a gazdáknak nem kellett, hisz az ilyennek nincs magja, és a húsa is kevés.
Viszont rostos lédús termés ez is!
Győző buzgón vette elő a vadászkést, és összevágta, hogy egy kicsit oltsák szomjukat.
Ültek a földön és ették a tököt. S közben figyeltek a fény irányába, ami eltűnt most a szemük elől, és valahogy elbizonytalanodtak ismét. És nem tudtak másra gondolni, mint arra, hogy eljutni minél hamarabb, hogy megnézni, mi az, ami világít, mi hívogatja őket ennyire.
Elindultak ismét, leérve a lankás rész legmélyebb pontjára teljesen eltűnt a fény előlük, és olyan iramban indultak meg fölfelé, mint a várat bevenni készülő támadó sereg, akik a támadás hevében az életüket is kockára teszik.
Lihegve, semmire nem figyelve törtettek előre, mint a csürhe, nem tudtak másra figyelni csak, hogy ismét meglássák azt a kis célpontot, ami annyi erőt adott, és annyi hitet, hogy nekik el kell jutni oda!
Ott állt előttük.
Felbukkant, mint a távoli horizonton a megjelenő vitorla.
Azt sem tudták hirtelen, hogy mi áll előttük.
Szemétgödrök biztonsági zónájában látni ilyen táblát, vagy gázvezetékek nyomvonalátjelző táblák néznek így ki. Mint a beton kerítésoszlop, amelyet azért készítenek betonból, mert időt álló. Nem korhad el. Nem eszi meg a rozsda, és nehéz, nem lopják el.
Ott állt előttük a betonoszlop, rajta tábla.
A táblán felírat:
Állj! Az MNK államhatára következik, átlépni szigorúan TILOS!
A tábla mögött a sötétben ismét ott látszott a fény. Közelebb, és kirajzolódott a fényben némi épületcsoport.
Letérdeltek a földre.
Sírtak.
Mind a négyen.
S közben mondogatták:-„Itthon vagyunk!”
Öt perc múlva elérték az épületcsoportot.
Szépen fehérre festett falak. Félreismerhetetlen lóistálló szagot lehetett érezni.
Egy ménes.
Az istálló duplaszárnyú ajtaja zöldre volt mázolva, és a kétszárnyú ablakon kis függöny. Be lehetett látni. Ott ült az éjjeliőr az asztala mellett. A plafonon csupasz izzó világított. Ez hívogatta őket.
Beléptek a duplaszárnyú ajtón, és szemben a falon poroltó, a poroltó előtt kétszáz literes hordó vízzel. A poroltó fölött a falon szabvány tábla. Felírat rajta magyarul:
PORRAL OLTÓ.
-Pityu! Pityu! Magyarországon vagyunk!
Győző sírva ölelte magához barátait.
Egy ló felnyerített, és az éjjeliőr kijött a szobájából.
-Hát maguk kicsodák?
Állt ott az ötvenes férfi. Nem mert elébb lépni az ajtóból.
Kissé bizarr látvány volt ugyanis a négy fiatal, ruhájukon a novemberi mélyszántás és a mocsár nyomaival.
Ők is csak most lepődtek meg, amikor végignéztek magukon a világosságban.
Nadrágjuk, kabátjuk csupa sár. Kezük összekarcolva, itt-ott vérfoltosan.
-Ne féljen tőlünk, kérem, menekültek vagyunk. Megengedi, hogy igyunk.
-Persze. Tessék, igyanak, amennyi csak jól esik. Hozok egy lavórt és mosakodjanak meg, addig én telefonálok a határőrségnek.
-Ne haragudjon. Meg mondaná, hogy hol vagyunk? Mármint, milyen településen?
-Mezőhegyesen vannak, kérem, a faluhoz tartozó ménesen.
-Hozom a lavórt és a mosóport.
Úgy mentek a csaphoz, mint egy nyáj. Mint az a birkanyáj, aki a napi legelés után le van terelve a patakhoz itatni.
Ittak. Nyugodtan. Egymás után a csap alá hajolva. Csöndben. Egy szót sem szólva.
Leültek egy szalma bálára.
Az éjjeliőr úgy találta őket, hogy egymásra borulva sírtak.
Félrefordult.
Ő is sírt.
-Az Ultra mosogatóport úgy adja nekem is a gazdaság. Nagyon jó zsíroldó, és nagyon hatékonyan tisztit. Próbálják meg talán maguknak is használ. Nemsokára itt vannak a határőrök.
A kézmosást Jolán kezdte. Ő volt a társaság hölgytagja. Aztán egymás után kezet mostak ugyanabban a lavórban.
Az ultra mosogatópor szörnyen csípett. Csípte a friss sebeket, amiket a mocsárban szereztek. De valóban hatékony volt.
A fiatal határőr, a határőr őrvezetővel egy kis katonai terepjáróval érkezett.
Az őrvezető rájuk nézett és csak ennyit kérdezett:
-Tudtok magyarul?
-Igen! Válaszolták, egyszerre, mintha valamilyen láthatatlan karmester adta volna meg a jelet.
-Akkor tessék, szálljatok be az autóba.
A gépkocsivezető beindította a motort, gázt adott és az őrvezető bemondta az URH adókészüléken:
„Egyeske! Négyen vannak. Magyarok.”
2008. augusztus 11.
Szökés
Ötödik rész – Szövetség
A katonákat szállító teherautó vakmerő manőverekkel igyekezett a járható úton maradni a szűk horhosban. A horhosban az erdőkitermelő traktorok, és lánctalpasok építettek egykor valamilyen kezdetleges utat, amelyet a csapadék, a nyári záporok és a hóolvadás teljesen tönkre tett. Két mély árok tátongott, ahogy a lezúduló víz kimosta, és ezt a mélységet még megdobta a horhos két oldala, amely meredek oldalfalként fogadta magába a katonai konvojt. A teherautó gyakorlott gépkocsivezetőjének minden ügyességére szüksége volt, hogy a két árok nyomvonala fölött tartsa a nehéz járművet, de úgy, hogy a kerekek ne kapjanak fel a horhos oldalára, mert ez azt eredményezte volna, hogy a nehéz terepi autó belecsúszik az árokba és az rögtön fennakad a tengelyénél fogva. Ezek az irányban tartási manőverek éles irányváltásokat eredményeztek, és hátul a platón utazó katonák ide-oda dülöngéltek, s egymásba kapaszkodtak. A teherautó mögé volt akasztva egy csökkentett kaliberű 75 milliméteres hegyi ágyú. Szerencsétlen úgy himbálózott a vonószemen, mint egy erős viharban a szélkakas a háztetőn. Két keréken lévén, nem tudta visszanyerni az eredeti egyensúlyát a menetstabilitáshoz. Ide-oda pattogott. Ezt a pattogást erősítette föl egy kereke alá kerülő kő, s ahogy a bal kerék ráment a jókora szikladarabra, annyira megemelte az ágyú futóművét, hogy az kibillent, átbillent önmaga tengelyén és fejre fordulva ért földet úgy, hogy a kerekei néztek fölfelé. Olyan lett, mint egy szán. Az ágyúcső volt lenn. A hatalmas borulástól a védőpajzs rögtön letörött, s nagy port kavarva, pattogva haladt tovább a teherautó mögött. A gépkocsivezető az egész balesetből semmit nem vett észre, az út viszontagságait igyekezett a gépkocsi előtt tartani.
Győző ott ült a gépkocsi farában.
A gépkocsi farponyváját föl dobták a jármű tetejére, s így ki lehetett látni. Az esti eső után helyre állt az idő, sütött a nap és kellemes utazás ígérkezett volna az út tulajdonságait leszámítva.
Győző a gondolataival volt elfoglalva. Folyamatosan bámult ki a ponyva alól, s amikor észrevette az ágyú borulását először a vele szemben ülő katonatársára figyelt, de semmi reakciót nem látott kollégája arcán, azon kívül, hogy hogyan lehetne jobban kapaszkodni a teherautóba. Egy-két merészebb kolléga elengedte egyik kezével a padot, amelyen ültek és a másikkal erőteljesen dörömböltek, hátha észreveszi a sofőr. Ezen kívül még nagyon kiabáltak - Hé! Hé! Állj meg! Felborult az ágyú! Ezt a kiabálást azonban elnyelte a nyolc hengeres Saviem terepi fokozatának, motorzaja!
Győző mérlegelt.
Ő szállt fel utoljára, rá bízták a szállítmányt.
Az ágyúfelelős viszont a vele szemben ülő kollégája, aki láthatóan nem mer cselekedni.
Ha kiugrik, és elvéti az ugrást, a horhos oldaláról visszaesik és becsúszik az ágyú alá.
Ha az ágyúra ugrik, a lendülettől nem tud megmaradni, szintén végzetes lehet a landolása.
Úgy kell ugornia, hogy már a földet érés pillanatát észre kell vennie a gépkocsivezetőnek, hogy abban a pillanatban rálépjen a fékre, és meg tudjon állni!
Ha megfelelő terepez érnek, ugrania kell, ám ha sokat vár a féktelen vonszolástól teljesen tönkre megy az ágyú. Fegyelmi eljárás lesz.
Letette a fegyverét, legalább az ne verje fejbe, ha földet ér.
Ugrott!
Szerencséje volt. És ezt, ami a szerencséjét okozta nem is vette számításba az ugrás pillanatában. Tudniillik, hogy miközben ő ugrik és az ugrás ívével földet ér, ez alatt a gépkocsi is halad. Tehát a landolás pillanatában nagyjából egy vonalban lesznek az ágyúval, és nem csúszhat be az ágyú alá!
A szerencséje az életét mentette meg, mert úgy ért földet a horhos oldalán, hogy visszacsúszott az útra a lendülettől, és az ugrás, no meg a földet érés pillanatát a gépkocsivezető nem vette észre! Csak azt, amikor Győző a kezében levő követ, amiben először teljesen fölöslegesen kapaszkodott, ösztönösen célzás nélkül a visszapillantó tükörhöz vágta! Az ösztönös célzás nem volt sikeres, mert a kő a teherautó küszöbének vágódott. De ez a zaj, ami valahonnan a lába mélységéből érkezett arra késztette a gépkocsi vezetőjét, hogy belepillantson a tükörbe. Ekkor látta meg Győzőt a horhos oldalához simulva, félrehúzódva a másik teherautó esetleges közeledésétől. Egyszerre lépett a szervizfékre és rántotta be a kéziféket.
A lendületben levő gépkocsi pár méteres csúszás után megállt.
A nagy porfelhőben, idegesen jöttek a mögöttes gépkocsisor parancsnokai.
-Miért nem haladunk?
A tönkre ment ágyút először az őrnagy vette észre.
- Vezess egy kicsit lassabban Gheorghe. Ha lehet, ennél jobban ne tegyük tönkre ezt az ágyút.
Győző, miután szóra sem méltatták, leporolta magát, és visszamászott a ponyva alá.
................................................................
Késő délutánra értek az alaptáborba.
A tábor valahogy hangulatosabb volt, mint az erdei ködös tisztás. Itt volt konyha, közös hálószoba, szociális blokk.
Az előőrsként ideküldött katonák már berendezkedtek.
A konyháról érezni lehetett a készülődő vacsora illatát.
A teherautók felvették a szokásos tábori parkolási alakzatot, és a kiszolgáló személyzet leakasztotta a teherautókról az ágyukat és aknavetőket.
Tüzérségi szemle sorrendben felsorakoztatták és groteszk módon, a sor végén ott állt a megsebesült ágyú, letört pajzs nélkül kísértetiesen hasonlított egy méretes hurkatöltőre.
A legénység a vacsoráig szabad időtöltést kapott.
Győző ezt az alkalmat kihasználta és megkereste barátait.
Páll Atillát és Miklós Zoltánt.
Egyszerre vonultak be. Ugyanazon a szeptemberi napon.
Ritkán találkoztak.
Győző különböző alegységekben átképzéseken, kiképzéseken vett részt. Az együtt berukkoló katonákat alig ismerte. Viszont tudta, hogy Zoli és Attila mindig együtt vannak, és ha tehette mindig megkereste őket titkos beszélgetésre.
Ezúton is ott találta őket.
Soha nem volt közös megbeszélt találkozási helyük, csak mentek egy bizonyos irányba és valahogy mindig ott voltak, ahol kellett találkozniuk.
Most azonban kicsit visszahőkölt. Nem ketten voltak ott, hanem hárman. Ott volt még egy ismeretlen magas, barna fiú. Őt még soha nem látta. Azt viszont észrevette a tartásából, a ruházatából, hogy ő is másodéves, azaz velük egy idős katona.
-Gyere Győző, nyugodtan. Nem kell félned! Ő Murányi Péter. A mi szövetségesünk.
Attila vállalta a szóvivő szerepét, és bemutatta Győzőnek Pétert.
Péter reagálása érdekes történetet mesélt el Attilának és Zolinak.
-Barátom! Én abban az autóban ültem, amelyik a te teherautód mögött haladt, amelyikről te leugrottál!
És elmesélte az egész kalandot a két katonának, akik nem voltak a helyszínen.
-És tudjátok meg, ilyen embernek bármikor nyújtok segítséget, önzetlenül. Épp, úgy ahogy ő is viselkedett ma. Egy ágyúért.
Attilának a barátnője várta már külföldön volt. Várta, hogy Attila leszereljen és akkor egy közös házassággal megoldható a kihonosodás.
Zoltánnak a nővére volt külföldön, és a rokonság egyesítésében látták a megoldást a hadsereg után.
Győző tervezte, megfogadta a távozást. Ez volt a hármuk szövetsége. S most, mint egy segítő jobb lépett be a képbe Péter, aki Nagyvárdai volt. Határvárosi és határ menti ismeretekkel bíró fiatalember, és ő is azt tervezte, hogy a hadsereg után lelép.
Örömmel vállalta, hogy támogatja Győzőt.
-Rendben! Válaszolta Győző.
-Soha jobbkor ez, amit most tőled kaptam Péter. A kapcsolattartás, tudod nehézkes lesz az állandó levél átvilágítás miatt. Ezért ne is levelezzünk. Legalábbis a nevem ne írd soha rá a borítékra, vagy a levelezőlapra, de a te neved se kerüljön rá. Legyen minél nehezebb kinyomozni ki, honnan küldte a levelet és kinek. Ha nekem írsz valami fontosat, akkor címezd így: Nagy Etele Szilárd, mintha az öcsémnek írnád! Jó?
- És Etele Szilárd, az öcséd?
- Nem, de ha az én címemre írod, akkor hozzám dobják be, vagy én megyek el érte a postára, és azt mondom, hogy az öcsém katona. És a kísérő szöveg mondjuk, az legyen, hogy születésnapi buli, vagy valami ilyesmi. Rendben?
-Megbeszéltük Győző! Számíthatsz rám!
-Kezet rá! Mondták szinte egyszerre mind a négyen és tekintetükben ott volt az elszántság.
Megfújták a kürtöt.
Elkészült a vacsora.
A katonákat szállító teherautó vakmerő manőverekkel igyekezett a járható úton maradni a szűk horhosban. A horhosban az erdőkitermelő traktorok, és lánctalpasok építettek egykor valamilyen kezdetleges utat, amelyet a csapadék, a nyári záporok és a hóolvadás teljesen tönkre tett. Két mély árok tátongott, ahogy a lezúduló víz kimosta, és ezt a mélységet még megdobta a horhos két oldala, amely meredek oldalfalként fogadta magába a katonai konvojt. A teherautó gyakorlott gépkocsivezetőjének minden ügyességére szüksége volt, hogy a két árok nyomvonala fölött tartsa a nehéz járművet, de úgy, hogy a kerekek ne kapjanak fel a horhos oldalára, mert ez azt eredményezte volna, hogy a nehéz terepi autó belecsúszik az árokba és az rögtön fennakad a tengelyénél fogva. Ezek az irányban tartási manőverek éles irányváltásokat eredményeztek, és hátul a platón utazó katonák ide-oda dülöngéltek, s egymásba kapaszkodtak. A teherautó mögé volt akasztva egy csökkentett kaliberű 75 milliméteres hegyi ágyú. Szerencsétlen úgy himbálózott a vonószemen, mint egy erős viharban a szélkakas a háztetőn. Két keréken lévén, nem tudta visszanyerni az eredeti egyensúlyát a menetstabilitáshoz. Ide-oda pattogott. Ezt a pattogást erősítette föl egy kereke alá kerülő kő, s ahogy a bal kerék ráment a jókora szikladarabra, annyira megemelte az ágyú futóművét, hogy az kibillent, átbillent önmaga tengelyén és fejre fordulva ért földet úgy, hogy a kerekei néztek fölfelé. Olyan lett, mint egy szán. Az ágyúcső volt lenn. A hatalmas borulástól a védőpajzs rögtön letörött, s nagy port kavarva, pattogva haladt tovább a teherautó mögött. A gépkocsivezető az egész balesetből semmit nem vett észre, az út viszontagságait igyekezett a gépkocsi előtt tartani.
Győző ott ült a gépkocsi farában.
A gépkocsi farponyváját föl dobták a jármű tetejére, s így ki lehetett látni. Az esti eső után helyre állt az idő, sütött a nap és kellemes utazás ígérkezett volna az út tulajdonságait leszámítva.
Győző a gondolataival volt elfoglalva. Folyamatosan bámult ki a ponyva alól, s amikor észrevette az ágyú borulását először a vele szemben ülő katonatársára figyelt, de semmi reakciót nem látott kollégája arcán, azon kívül, hogy hogyan lehetne jobban kapaszkodni a teherautóba. Egy-két merészebb kolléga elengedte egyik kezével a padot, amelyen ültek és a másikkal erőteljesen dörömböltek, hátha észreveszi a sofőr. Ezen kívül még nagyon kiabáltak - Hé! Hé! Állj meg! Felborult az ágyú! Ezt a kiabálást azonban elnyelte a nyolc hengeres Saviem terepi fokozatának, motorzaja!
Győző mérlegelt.
Ő szállt fel utoljára, rá bízták a szállítmányt.
Az ágyúfelelős viszont a vele szemben ülő kollégája, aki láthatóan nem mer cselekedni.
Ha kiugrik, és elvéti az ugrást, a horhos oldaláról visszaesik és becsúszik az ágyú alá.
Ha az ágyúra ugrik, a lendülettől nem tud megmaradni, szintén végzetes lehet a landolása.
Úgy kell ugornia, hogy már a földet érés pillanatát észre kell vennie a gépkocsivezetőnek, hogy abban a pillanatban rálépjen a fékre, és meg tudjon állni!
Ha megfelelő terepez érnek, ugrania kell, ám ha sokat vár a féktelen vonszolástól teljesen tönkre megy az ágyú. Fegyelmi eljárás lesz.
Letette a fegyverét, legalább az ne verje fejbe, ha földet ér.
Ugrott!
Szerencséje volt. És ezt, ami a szerencséjét okozta nem is vette számításba az ugrás pillanatában. Tudniillik, hogy miközben ő ugrik és az ugrás ívével földet ér, ez alatt a gépkocsi is halad. Tehát a landolás pillanatában nagyjából egy vonalban lesznek az ágyúval, és nem csúszhat be az ágyú alá!
A szerencséje az életét mentette meg, mert úgy ért földet a horhos oldalán, hogy visszacsúszott az útra a lendülettől, és az ugrás, no meg a földet érés pillanatát a gépkocsivezető nem vette észre! Csak azt, amikor Győző a kezében levő követ, amiben először teljesen fölöslegesen kapaszkodott, ösztönösen célzás nélkül a visszapillantó tükörhöz vágta! Az ösztönös célzás nem volt sikeres, mert a kő a teherautó küszöbének vágódott. De ez a zaj, ami valahonnan a lába mélységéből érkezett arra késztette a gépkocsi vezetőjét, hogy belepillantson a tükörbe. Ekkor látta meg Győzőt a horhos oldalához simulva, félrehúzódva a másik teherautó esetleges közeledésétől. Egyszerre lépett a szervizfékre és rántotta be a kéziféket.
A lendületben levő gépkocsi pár méteres csúszás után megállt.
A nagy porfelhőben, idegesen jöttek a mögöttes gépkocsisor parancsnokai.
-Miért nem haladunk?
A tönkre ment ágyút először az őrnagy vette észre.
- Vezess egy kicsit lassabban Gheorghe. Ha lehet, ennél jobban ne tegyük tönkre ezt az ágyút.
Győző, miután szóra sem méltatták, leporolta magát, és visszamászott a ponyva alá.
................................................................
Késő délutánra értek az alaptáborba.
A tábor valahogy hangulatosabb volt, mint az erdei ködös tisztás. Itt volt konyha, közös hálószoba, szociális blokk.
Az előőrsként ideküldött katonák már berendezkedtek.
A konyháról érezni lehetett a készülődő vacsora illatát.
A teherautók felvették a szokásos tábori parkolási alakzatot, és a kiszolgáló személyzet leakasztotta a teherautókról az ágyukat és aknavetőket.
Tüzérségi szemle sorrendben felsorakoztatták és groteszk módon, a sor végén ott állt a megsebesült ágyú, letört pajzs nélkül kísértetiesen hasonlított egy méretes hurkatöltőre.
A legénység a vacsoráig szabad időtöltést kapott.
Győző ezt az alkalmat kihasználta és megkereste barátait.
Páll Atillát és Miklós Zoltánt.
Egyszerre vonultak be. Ugyanazon a szeptemberi napon.
Ritkán találkoztak.
Győző különböző alegységekben átképzéseken, kiképzéseken vett részt. Az együtt berukkoló katonákat alig ismerte. Viszont tudta, hogy Zoli és Attila mindig együtt vannak, és ha tehette mindig megkereste őket titkos beszélgetésre.
Ezúton is ott találta őket.
Soha nem volt közös megbeszélt találkozási helyük, csak mentek egy bizonyos irányba és valahogy mindig ott voltak, ahol kellett találkozniuk.
Most azonban kicsit visszahőkölt. Nem ketten voltak ott, hanem hárman. Ott volt még egy ismeretlen magas, barna fiú. Őt még soha nem látta. Azt viszont észrevette a tartásából, a ruházatából, hogy ő is másodéves, azaz velük egy idős katona.
-Gyere Győző, nyugodtan. Nem kell félned! Ő Murányi Péter. A mi szövetségesünk.
Attila vállalta a szóvivő szerepét, és bemutatta Győzőnek Pétert.
Péter reagálása érdekes történetet mesélt el Attilának és Zolinak.
-Barátom! Én abban az autóban ültem, amelyik a te teherautód mögött haladt, amelyikről te leugrottál!
És elmesélte az egész kalandot a két katonának, akik nem voltak a helyszínen.
-És tudjátok meg, ilyen embernek bármikor nyújtok segítséget, önzetlenül. Épp, úgy ahogy ő is viselkedett ma. Egy ágyúért.
Attilának a barátnője várta már külföldön volt. Várta, hogy Attila leszereljen és akkor egy közös házassággal megoldható a kihonosodás.
Zoltánnak a nővére volt külföldön, és a rokonság egyesítésében látták a megoldást a hadsereg után.
Győző tervezte, megfogadta a távozást. Ez volt a hármuk szövetsége. S most, mint egy segítő jobb lépett be a képbe Péter, aki Nagyvárdai volt. Határvárosi és határ menti ismeretekkel bíró fiatalember, és ő is azt tervezte, hogy a hadsereg után lelép.
Örömmel vállalta, hogy támogatja Győzőt.
-Rendben! Válaszolta Győző.
-Soha jobbkor ez, amit most tőled kaptam Péter. A kapcsolattartás, tudod nehézkes lesz az állandó levél átvilágítás miatt. Ezért ne is levelezzünk. Legalábbis a nevem ne írd soha rá a borítékra, vagy a levelezőlapra, de a te neved se kerüljön rá. Legyen minél nehezebb kinyomozni ki, honnan küldte a levelet és kinek. Ha nekem írsz valami fontosat, akkor címezd így: Nagy Etele Szilárd, mintha az öcsémnek írnád! Jó?
- És Etele Szilárd, az öcséd?
- Nem, de ha az én címemre írod, akkor hozzám dobják be, vagy én megyek el érte a postára, és azt mondom, hogy az öcsém katona. És a kísérő szöveg mondjuk, az legyen, hogy születésnapi buli, vagy valami ilyesmi. Rendben?
-Megbeszéltük Győző! Számíthatsz rám!
-Kezet rá! Mondták szinte egyszerre mind a négyen és tekintetükben ott volt az elszántság.
Megfújták a kürtöt.
Elkészült a vacsora.
2008. augusztus 4.
Szökés
Negyedik rész – Kényszerpihenő
Győző olyan óvatosan kúszott vissza a társaihoz, hevenyészett vackukra, hogy a hadseregben eltöltött idő alatt sem tehette volna jobban. Talán még a kukoricaszárakhoz sem ért hozzá, vacogott a ráismeréstől, hogy mekkora szerencse, hogy hajnalban itt megálltak pihenni, nem haladtak tovább. Öt percen belül rámentek volna határőr járőrsávjára.
-Láttad mi van előttünk, Pityu?
-Mi van ott Győző?
-Határőrtorony!
A félelemmel telített csend közéjük telepedett, annyira, hogy mind arra gondoltak, eddig jutottak! Kizárt dolog, hogy megússzák ezt a kukoricásba zárt fogságot. Szemük elé a képzeletük félelmetes forgatókönyvet írt, a szántásból előkerült holttestekről, vékony homokzsákkal püfölt testekről, a levert vesékről, a kopaszra nyírt fej szégyenéről, és a nők meggyalázásáról. Győző most úgy hallotta Jolán aggodalmát, félelmét mintha egy megafon kiabálta volna be egy forgalmas város zaját túlharsogva: - És mi lesz, ha egy nagydarab erős katona lesz?
Másodpercek alatt tudatosodott bennük, hogy az egyetlen esélyük, ott maradnak a kukoricatáblában, és a lehető legkevesebb mozgással átvészelik az egész napot, s a szürkület leple alatt nagy vargabetűvel kikerülik az őrtornyot és továbbállnak. Azt már látták, fanyar örömmel, hogy a határ ott van az orruk előtt, s az igazi félelem most vert tanyát a szívükbe, amikor megérezték a veszély közelségét. A szögesdrót riasztókat, az esetleges jelzőrakétát fellövő kifeszített acéldrótot, amibe csak úgy belebotlik az ember, s a megfeszített drót vagy az őrséget riasztja csengővel, vagy pár méterre az áldozat lábától felküld a levegőbe egy jelzőrakétát. A legfélelmetesebb mégis az emlegetett aknamező volt, amelynek a létezéséről rémhírek terjengtek.
Kicsit később kisütött a nap, és örültek, hogy a kényszerpihenőjüket legalább nem a hidegtől vacogva kell eltölteni. Az örömük a napsütésnek, nem sokáig tartott, mert a távolról bégetés lehetett hallani.
Birkanyáj közeledett.
Megszorították egymás kezét, és nem engedték el. Olyan volt mintha megfogadták volna maguknak, hogy együtt halnak meg.
A letört kukoricásba bele szokták engedni a birkákat, hogy a szétszóródott kukoricából, és a kukoricaszárból legeljenek.
A nyáj egyre közeledett, és a birkákkal együtt jöttek a pásztorkutyák is.
Távolról traktor zaja közeledett. A motor zajból néha emberi hangokat lehetett felismerni. A traktor egy utánfutót vontatott, az utánfutón munkások. Nők, férfiak. Kukoricát fosztani jöttek.
Amikor a traktor odaért a kukoricarakáshoz, a munkások leugráltak az utánfutóról és hangos csevegés közepette nekiláttak a munkához. A tiszta kukoricafejet az utánfutóra dobálták, a csuhét egy másik kupacba gyűjtötték. Ezt általában a jószág almozásához használták, de ezen a vidéken a kézművesek fontak a csuhéból szakajtót, lábas alá valót, lábsurlót.
A négy szökevény úgy lapult a földön, hogy szinte eggyé váltak a kukoricaszárakkal, s a szívük a torkukban dobogott, amikor látták a szárak között átszűrődő kuszaságban, hogy a határőr katona odamegy a kukoricafosztókhoz beszélgetni. Így már csak 100 méter választotta el őket a határtól.
A beszédfoszlányok közepette, ami odaérkezett a munkásoktól arra gondoltak, hogy nagyobb veszély nem érkezhet a mai nap már rájuk, és ha ezt megússzák, akkor ezután már simán megy minden. Tévedtek.
Egy kombájn érkezett! Tőlük jobbra beleállt a kukoricásba levágni a szárat.
Balra a birkanyáj.
Jobbra a kombájn.
Előttük a határ, a kukoricafosztókkal és a határőrrel.
Félelmükben figyeltek. Folyamatosan. S ahogy telt az idő megértették a kukoricatáblába rekesztett fogságukat is.
A birkanyáj a bal oldalukon olyan táblarészt legelt, ahol már le volt vágva a szár is. Abban a kukoricatáblában, amelyikben ők húzódtak meg, még nem volt letörve a kukorica. Ebbe a táblába a pásztor nem engedte bele a nyájat.
Tőlük jobbra, az a tábla, amelyiket már vágott a kombájn olyan tábla volt, amelyikről már letörték a kukoricát. Valószínű, hogy ennek a táblának a csöveit fosztották a munkások. A kombájn tőlük távolodott.
Megértették, hogy ez a tábla, amelyik a rejtekhelyet biztosítja számukra, az Állami Gazdaság valamelyik másik részlegéé lehet, vagy ez a kukorica egy másik, talán későbben érő hibrid.
Megnyugodtak.
Befaltak néhány falat kenyeret. Mértékkel, mert tudták, hogy egész napot kell, eltöltsenek itt, és csak fél liter vizük van.
Lassan teltek a percek. S a novemberi napsütés megszárította átnedvesedett, sáros ruhájukat. Győző farmerjáról úgy pattogott le a mocsár iszapja, mint a bivalyok bőréről a rászáradt sár.
Elaludtak. A mező zaja álomba ringatta őket.
A csend, a nagy csend riasztotta fel őket.
Nem lehetett hallani a kombájn motorzúgását, a traktorét sem. A birkák bégetése sem hallatszott és a kukoricafosztók beszélgetése is hiányzott.
Elmentek haza!
Szürkülődött.
Mintha parancsot kaptak volna, valami természetfölötti erőtől, feszültek meg egyszerre.
-Most vagy soha! Induljunk!
Győző olyan óvatosan kúszott vissza a társaihoz, hevenyészett vackukra, hogy a hadseregben eltöltött idő alatt sem tehette volna jobban. Talán még a kukoricaszárakhoz sem ért hozzá, vacogott a ráismeréstől, hogy mekkora szerencse, hogy hajnalban itt megálltak pihenni, nem haladtak tovább. Öt percen belül rámentek volna határőr járőrsávjára.
-Láttad mi van előttünk, Pityu?
-Mi van ott Győző?
-Határőrtorony!
A félelemmel telített csend közéjük telepedett, annyira, hogy mind arra gondoltak, eddig jutottak! Kizárt dolog, hogy megússzák ezt a kukoricásba zárt fogságot. Szemük elé a képzeletük félelmetes forgatókönyvet írt, a szántásból előkerült holttestekről, vékony homokzsákkal püfölt testekről, a levert vesékről, a kopaszra nyírt fej szégyenéről, és a nők meggyalázásáról. Győző most úgy hallotta Jolán aggodalmát, félelmét mintha egy megafon kiabálta volna be egy forgalmas város zaját túlharsogva: - És mi lesz, ha egy nagydarab erős katona lesz?
Másodpercek alatt tudatosodott bennük, hogy az egyetlen esélyük, ott maradnak a kukoricatáblában, és a lehető legkevesebb mozgással átvészelik az egész napot, s a szürkület leple alatt nagy vargabetűvel kikerülik az őrtornyot és továbbállnak. Azt már látták, fanyar örömmel, hogy a határ ott van az orruk előtt, s az igazi félelem most vert tanyát a szívükbe, amikor megérezték a veszély közelségét. A szögesdrót riasztókat, az esetleges jelzőrakétát fellövő kifeszített acéldrótot, amibe csak úgy belebotlik az ember, s a megfeszített drót vagy az őrséget riasztja csengővel, vagy pár méterre az áldozat lábától felküld a levegőbe egy jelzőrakétát. A legfélelmetesebb mégis az emlegetett aknamező volt, amelynek a létezéséről rémhírek terjengtek.
Kicsit később kisütött a nap, és örültek, hogy a kényszerpihenőjüket legalább nem a hidegtől vacogva kell eltölteni. Az örömük a napsütésnek, nem sokáig tartott, mert a távolról bégetés lehetett hallani.
Birkanyáj közeledett.
Megszorították egymás kezét, és nem engedték el. Olyan volt mintha megfogadták volna maguknak, hogy együtt halnak meg.
A letört kukoricásba bele szokták engedni a birkákat, hogy a szétszóródott kukoricából, és a kukoricaszárból legeljenek.
A nyáj egyre közeledett, és a birkákkal együtt jöttek a pásztorkutyák is.
Távolról traktor zaja közeledett. A motor zajból néha emberi hangokat lehetett felismerni. A traktor egy utánfutót vontatott, az utánfutón munkások. Nők, férfiak. Kukoricát fosztani jöttek.
Amikor a traktor odaért a kukoricarakáshoz, a munkások leugráltak az utánfutóról és hangos csevegés közepette nekiláttak a munkához. A tiszta kukoricafejet az utánfutóra dobálták, a csuhét egy másik kupacba gyűjtötték. Ezt általában a jószág almozásához használták, de ezen a vidéken a kézművesek fontak a csuhéból szakajtót, lábas alá valót, lábsurlót.
A négy szökevény úgy lapult a földön, hogy szinte eggyé váltak a kukoricaszárakkal, s a szívük a torkukban dobogott, amikor látták a szárak között átszűrődő kuszaságban, hogy a határőr katona odamegy a kukoricafosztókhoz beszélgetni. Így már csak 100 méter választotta el őket a határtól.
A beszédfoszlányok közepette, ami odaérkezett a munkásoktól arra gondoltak, hogy nagyobb veszély nem érkezhet a mai nap már rájuk, és ha ezt megússzák, akkor ezután már simán megy minden. Tévedtek.
Egy kombájn érkezett! Tőlük jobbra beleállt a kukoricásba levágni a szárat.
Balra a birkanyáj.
Jobbra a kombájn.
Előttük a határ, a kukoricafosztókkal és a határőrrel.
Félelmükben figyeltek. Folyamatosan. S ahogy telt az idő megértették a kukoricatáblába rekesztett fogságukat is.
A birkanyáj a bal oldalukon olyan táblarészt legelt, ahol már le volt vágva a szár is. Abban a kukoricatáblában, amelyikben ők húzódtak meg, még nem volt letörve a kukorica. Ebbe a táblába a pásztor nem engedte bele a nyájat.
Tőlük jobbra, az a tábla, amelyiket már vágott a kombájn olyan tábla volt, amelyikről már letörték a kukoricát. Valószínű, hogy ennek a táblának a csöveit fosztották a munkások. A kombájn tőlük távolodott.
Megértették, hogy ez a tábla, amelyik a rejtekhelyet biztosítja számukra, az Állami Gazdaság valamelyik másik részlegéé lehet, vagy ez a kukorica egy másik, talán későbben érő hibrid.
Megnyugodtak.
Befaltak néhány falat kenyeret. Mértékkel, mert tudták, hogy egész napot kell, eltöltsenek itt, és csak fél liter vizük van.
Lassan teltek a percek. S a novemberi napsütés megszárította átnedvesedett, sáros ruhájukat. Győző farmerjáról úgy pattogott le a mocsár iszapja, mint a bivalyok bőréről a rászáradt sár.
Elaludtak. A mező zaja álomba ringatta őket.
A csend, a nagy csend riasztotta fel őket.
Nem lehetett hallani a kombájn motorzúgását, a traktorét sem. A birkák bégetése sem hallatszott és a kukoricafosztók beszélgetése is hiányzott.
Elmentek haza!
Szürkülődött.
Mintha parancsot kaptak volna, valami természetfölötti erőtől, feszültek meg egyszerre.
-Most vagy soha! Induljunk!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
bejegyzés
