2008. január 31., csütörtök

Az én történetem, az igazmondásról...azaz miért nem lettem leigazolt futballista.

Időpont:1976 május.
Helyszín:Olasztelek.
A történet talán ott kezdődött, hogy árvíz volt. S az árvizek időszaka nálunk állandóan a menekülést jelentette. Hozzászoktunk. Hiszen árvíz volt minden évben. Említésre méltó az 1970 évi, amikor a Fölöp vízimalmát vitte el, és az 1975 évi, amikor a Nagy Árpi malma látta kárát a tavaszi olvadásoknak. Mi ott laktunk a "gát alat", a Gát utcában. Mindkét alkalommal ki kellett költözni a házból, de úgy, hogy még a disznókat is el kellett szállítani az udvarból. Ez nagyon jó móka volt, mert a felnőtt ember még tudott gyalogolni a vízben, de a disznó már úszott. Tehát csak terelgetni, "úsztatni" kellett a megszelidült állatokat. Én ilyen békés állatokat nem láttam mint akkor...
Szóval ez az 1976-os árvíz...olyan rutinszerű volt. Nem kellett költözni. De elég nagy víz volt ahhoz, hogy megtelljen a pince. Ez azért is kellemetlen volt, mert a pincébe volt elhelyezve a "hidrofor", a házi vízmű. A pince általában a mennyezetig tele lett, hisz egyszintben volt az udvarral. Ilyenkor addig nem használhattuk a "hidrofort", amig annyira nem apadt vissza a víz, hogy neki lehessen állni kimerni, vagy kiszivattyúzni a pincéből a vizet. S ha már be lehetett menni a pincébe, ki kellett vinni a villanymotort. Teljesen szétszedni és megszárítani... Összerakni, és újra volt tiszta víz. Ezt a műveletett Jóapám végezte, szinte olyan természetes törvényszerűséggel, mint az árvizek érkezése, tavasszal olvadáskor.
Természetesen én nem voltam hajlandó tudomásul venni az árvizek érkezését. Én komisz kölyökként fontosabbnak tartottam rúgni a bőrt a réten. S mert a rét tartalmazta a pár száz méterre levő futball pályát nagy hajlandóságot mutattam, gyakran kijárni a csapattal az edzésekre. Talán jól is fociztam. Ezt a tehetségemet talán az is igazolta, hogy hívott a csapat, álljak be én is. Legyek igazolt játékos a kölyökcsapatban. Persze az én szándéknyilatkozatom kevés volt ebben a szituációban. Meg kellet kérdeznem Édesapámat!... Itt kezdődtek a nehézségek!
Kerek perec kijelentette:"-Fijam, amig én élök, nem fogsz fotbalozni." Elég sokáig gondolkodtam, hogy miért nem, de abban az időben nem tudtam megtalálni a választ. Apám nem volt hajlandó a részleteket elárulni. Csak egy két elejtett szavából tudtam meg később, hogy valójában óvni akart. Nem is a foci közbeni durvaságoktól, hanem a pálya széléről bekiabált trágár szövegtől!! Mert ez egy falusi csapat volt, és a játék hevében a trágárságból nem volt hiány! Én nagyon tiszteltem Apámat ezért. Főleg később, amikor megértettem a gondolatait.
Azt is elfogadtam, hogy megengedte, kijárjak edzésekre, s olykor elmehettem drukkolni a meccsekre, főleg akkor, ha nem utazott messze a csapat.
A tavaszi bajnokság zajlott. Olasztelek- Száldobos mérkőzés. S mert Száldobos a szomszéd falu volt, kb. 5km-re, én is elmehettem, de apám kijelentette:"-Ne merj fotbalozni, me' letöröm a derekadot!"...
Mégis mikor Száldoboson kiderült, hogy nincs balhátvéd, örömmel tettem eleget a felkérésnek és beálltam a csapatba. Szinte úsztam a mámorban, hogy végre a csapatban vagyok, s még az sem vette el a kedvem, hogy 6:2-re kikaptunk!
Amikor hazaértem Jóapám a szokásos rutinszerű összeszerelését végezte a "hidrofornak", és láttam az arcán, hogy nehézségei voltak munka közben. Az ilyent meglátja az ember, valahogy másképp csillog az ember szeme. Mikor beléptem a kapun, Apám fölemelkedett a görnyedt tartásából, kezében volt egy 20-24-es villáskulcs.... Az kérdezte:"-Hol voltál?" furcsa volt, hogy megkérdezi, hiszen ő engedett el Száldobosra... válaszoltam tehát. "Fotbaloztál-e?" hangzott el a következő kérdés. Bíz' isten, olyan volt, mint egy kihallgatás, és egy rögtön itélő törvényszék egyben!
Amikor azt válaszoltam, hogy:"-Igen, fotbaloztam."... azt hittem, hogy a jobb kezében levő villáskulccsal fog megütni. De nem! Átvette a kulcsot a bal kezébe, és a jobbal lezavart egy hatalmas pofont, aztán a bal kezéből áttvette a kulcsot a jobb kezébe, és a bal kezével zavart le egy hatalmasat! S közben ezt mondta:"-Ne' itt van az egyik, azé' me' átlépted a szavamot, a másik azé' , hogy többet ne lépd át a szavamot!"...
Azt hiszen nem is léptem át többé a szavát...

2008. január 18., péntek

Jóapám és a szögölőléc.

Időpont: 1959 május-június.
Helyszín: Románia-Barcaság-a hétfalusi csángók földje: Tatrang.
A történet arról szól: hogyan ne használjuk a szögölő lécet, avagy hogyan keressünk furfangal több pénzt, azoknál akik úgy gondolják, hogy jobban tudnak kaszálni mint mi...
A rivalizálás már otthon a faluban volt, a 36-os és 34-es generáció között. A 36-os brigád vezetője Édesapám . A 34-es brigádé, Fodor Imre bácsi. Minden brigádvezető igyekezett maga köré gyűjteni a "legjobb" embereket. Jó versenyszellem uralkodott, de a jó versenyszellem mögött sokszor ott lapult az összeszorított fogak mögött, a dűh és az irigység. A 34-es brigád túl lévén a katonaságon, általában már házas embereket számlált a soraiban, mig a 36-os brigád alig túl egy két fővel a katonaságon, javarészt komolytalan legényemberekkel volt tele...
A kollektivizálás a faluban elsősorban a mezőgazdaság, földművelési ágazatára volt kiterjesztve, ahol már komolyan, az agronómus javaslatára végezték a tevékenységet. Így történhetett az, hogy amikor Olaszteleken megvoltak a kaszálással, akkor átmenetileg olyan hét-másfél hét időszak következett amikor érdemi munkát egyik brigád sem tudott volna végezni. Tehát úgy döntöttek, elmennek Tatrangba, napszámba kaszálni. Ott a Barcaságban is, rögtön már a megérkezéskor nyílvánvaló volt, hogy a "komoly" emberek fognak érdemi munkát végezni. A "suhancok" esetleg gyomlálásra, vagy uram bocsá' vízhordásra alkalmasak, a dolgos kaszások nyomában... Fodor Imre bácsiék fel is vállalták a munkát. Olyan kaszálót fogtak át, amely olyan volt mint az asztal lapja, csak verni kellet, élezni a kaszát, húzni, s dőlt a rend, mint ellenség a háborúban... A fiuk húzták is becsülettel, a derékig érő réti kaszálón. Estére alig álltak a lábukon.
Jóapám?? Ott volt vele a jóbarátja. Későbbi sógora: Molnár András, az én nagybátyám, aki még nem volt katona. Mindent elsöprő szövege volt. Csak úgy dőlt belőle a hűlyeség, s aki legalább egy kicsit nem szeretett dolgozni, szívesen hallgatta. Apám olyan területet vállalt, amely tele volt bokrokkal, vakond túrásokkal, dombos részekkel. De szólt András bátyámnak, hogy: "-Bandi, te csak tartsd szóval a csángót..." Bandi bátyámnak ez nem volt nehéz.
Ugye, Apám volt a brigádos... Ő mérte fel a területet, a szögölő segítségével. Hogy volt ez? Meg kellet mérni a terület hosszát-szélességét. A léc "lábai" között a távolság: ~2,0méter(1,87). A brigádos fogta a léc markolatát, szépen lépegetett, és "dobálta" a lécet maga mellett. Azaz 2,0 méterenkét rakosgatta elébb-elébb. Végén a megmért adatokat összeszorozták, és megvolt a terület mérete.
Nnamármostan! Csángóföldön ez a művelet így zajlott: elől ment a csángó,hogy mutassa merre kell haladni a beméréssel, és mellette Bandi bátyám. Mögöttük haladt Édesapám, "dobálta" a lécet, és hangosan kiáltotta: egy, kettő, három... és közben lépett ugye, hogy haladjon. De volt rá eset, nem is egyszer ( "nőjjön" a terület...), hogy nem lépett, csak egy helyben járt(hogy a lépések hangját lehessen hallani) és kiáltotta: huszonhárom, huszonnégy....!
Nna, így kaszáltak Jóapámék, hatalmas területet, s értek vissza estére a szállásra vidáman, nevetve... a "suhancok".

2008. január 10., csütörtök

Hangok a múltból, azaz a megtalált csengő

Helyszín:Erdély, Olasztelek falu.
Időpont 1945-1998-2000

2000 nyarán meglátogattam Édesapámat. Az istálóban egy addig nem látott csengőt találtam. Ez kicsit furcsa volt, mert a szokott tárgyak között ha valami újat, addig nem látottat találunk, mindig megkérdezzük:-ez hogy került oda? -honnan van? De evvel a csengővel mégis mintha nem akkor találkoztam volna először. Olyan volt, mintha már nagyon régóta ismertem volna, csak ez az ismerettség, valahogy olyan mélyről jött, bentről a szívemből. Fizikailag, a szemeimmel, akkor láttam a csengőt, de valahogy éreztem, hogy már régóta az enyém.
.......................................................................................................................................................
1945.
Jóapám akkor 9(kilenc!) éves volt. Ahogy ő mesélte:"-Cudar időköt éltünk édös fijam..." Eljártak napszámba kapálni. Édesapám, Nagybátyám- Gyuri bácsi, aki két évvel volt idősebb apámnál, és Tátáka: Nagy József. Nagy József, cselédsorból szabadult fel. Szintén cselédlányt vett feleségül, s a báró, hozományként valami kevéske földet adott a fiatal párnak, akik vitték tovább a nyomoruságukat, szerelemben. Az említett kapálásra Jóapám mesélése szerint, csak sót vittek. Egy fazék el volt dugva a bokrokba egy forrás mellet. Kikapálták az "öreg" krumplit a fészekből, és az volt a napi táplálékuk! Kilenc éves gyerekként, ha tehenet őriztek, a hűvös reggeleken, teljesen átdermedt lábukkal, beleálltak a tehén ürülékébe. Ha birkákat őriztek, a birka fekhelyére ültek, mert az már megmelegítette a földet. Cudar idők! Apámat odaadták egész nyárra a számadó juhosgazda mellé, aki egész évben biztosította apám ellátását. A tavaszi ellésből kapott egy bárányt, ami őszre már felnőtt birkává fejlődött. Tátáka, hogy apám mindig megismerje a bárányt készített egy "csengőt". Amolyan házilag össze-eszkabált alkalmatosság volt ez, olyan harang-kolomp féle. Egy öreg benzines hordó, bádog anyagából forrasztotta össze, s a belsejében a "nyelv" egy csavaranya volt, és képzeljétek úgy szólt, mint a legnemesebb bronzból önttött csengettyű. Ősszel a birkát levágták. Apám következő évben már másik számadónál teljesített szolgálatot. A csengőt elfelejtették.
...........................................................................................................................................................
1998.
Jóapám ekkor már pallér volt. Mestere a szakmájának. Kőműves. Házat építettek. Az egykori számadó juhász dédunokájának. Előtte le kellet bontani, a kőből épített istáló tetőszerkezetét. Az istáló olyan masszív építmény volt, hogy egy koszorúval, ami összefogta a falakat, és a födém megerősítésével, simán rá lehetett építeni még egy szintet. A bontást Édesapám vezette. A tetőn dolgozó legények dobáltak le mindent a tetőről. Cserép, lécek, és minden anyag, ami ilyenkor keletkezik. Közben zaj és por.... Aztán felkiált Apám:"-Állj! Álljatok meg! Senki ne csináljon semit!!".... Meghallotta gyerekkora csengőjének a hangját!... Odament, megkereste a csengőt, s amikor megtalálta a sok kacat között, felvette és azt mondta:"-Most már lehet folytatni."....

2008. január 4., péntek

Zinka Gizi esete...Bedő Zoltánnal

Időpont:1980
Helyszín:Bardóci Általános Iskola.
Gizi nem volt osztálytársam. Húga volt Zinka Mária Magdolna osztálytársamnak, egy évvel "alattunk" járt. Szép lány volt, szebb mint Mária. Ő ennek a tulajdonságának tudatában volt. Nagyon is tudatában! Sajnos a szépségével fordítottam volt arányos a tudása, mármint az a tudás, ami azért kellett volna, hogy jó tanuló legyen. Mert nem volt jó tanuló! Sőt! De ő ezt nem akarta tudomásul venni! Mindent megtett, minden trükköt bevetett, hogy a tanárok elhiggyék: Ő jó tanuló. Eme tulajdonságához, még egy jó adag büszkeség, és rátartiság is társult.
Az említett román röpdolgozat, azaz a "zicc" napja volt az ő osztályában is. Gizi egy szót sem tudott a leckéből. A nevét, a dátumot, a lecke címét leírta a papírlapra. (Nála az írással, olvasással nem volt gond. Ezeket szorgalmasan megtanulta, kis-iskolás korában. Akkor még nem tudta, hogy szép...) Amikor ezekkel megvolt, szorgalmasan üldögélt, nézte a táblát, mintha gondolkozna, hogyan folytassa tovább. A terem végén, a padsorokkal szemben, ott volt a falon két tábla. A táblák fölött középen, az ország címere. A címer alatt, Nicolae Ceausescu elvtárs képe. A kép jobb oldalán, nagy piros üvegtábla, rajta fehér betükkel a Párt XIX. Kongresszusának szövegéből egy idézet, románul. Bal oldalán ugyanez a szöveg, magyarul. Gizi fejéből kipattant a szikra. Annyit engedett a büszkeségéből, hogy a lecke első mondatát a szomszédja dolgozatából bemásolta, s utánna szépen, gyöngybetükkel bemásolta a Kongresszusi szöveget.(!!) Befejezésül a padtársa dolgozatából bemásolta, az utolsó mondatot. Leadta a kész dolgozatot.
Képzeljétek el Bedő Zoltán, román tanár reakcióját...

2008. január 2., szerda

Dénes Géza este az osztályfönökkel...Bedő Zoltánnal

Időpont:1979 november.
Helyszín: a Bardóci Általános Iskola.
Dénes Géza, amikor a mi osztályunkba került, már másodszor ismételt évet. Nem tudom számára ez milyen előnyökkel bírt? Talán az, hogy mire az öccse Zoltán 13 éves lett addigra Ő is ott volt a hetedik osztályban... Ez bizony egy kicsit az időhúzás technikáját sejtette, de a mi Gézánkon még így sem mutatkozott a fejlődés jele. Sem szellemileg, sem fizikailag. Így otthon még azt sem tudták alkalmazni, hogy Géza kinőtt ruháit, legalább Zoli viselhette volna, hiszen Géza volt az osztályban a legkissebb.
Mindazonáltal én szerettem Gézát, hiszen Édesapám volt a keresztapja, s Géza Apukámat nemes egyszerűséggel"Kereszt"-nek szólította. Mint mindenki a keresztapját a faluban.
Az igazi vesztes, hogy Géza a mi osztályunkba került, mégis az osztályfőnökünk volt. Hiszen Ő kínosan vigyázott az osztálya tanulmányi átlagára. S nem elég, hogy olyan tanítványa van aki a dolgozatírást rögtön a füzet első oldalán kezdi. Az iskola szégyenére... Most itt van ez a büdös kölyök(!) - a szó szoros értelmében!! Hiszen Géza mielőtt eljött volna iskolába, a szüleinek segített teheneket fejni(!!)...-aki ráadásul még írni sem tud...hetedikes korára...ráadásul két évvel már öreggebb a többieknél. De Ő! Elhatározta, hogy most nála majd megtanul ez a semirekelő kölyök. Majd Ő megtanítja!! Majd Ő megmutatja!!
Szóval, hetente legalább egyszer "ziccet" írtunk. Ez volt a röpdolgozat. Ezt egy kitépett füzetlapra kellett írni, és ezt még én sem ronthattam el. Itt aztán teljesen mindegy volt, hogy a füzetlap melyik oldalára ír az a haszontalan kölyök. Mellékesen ez volt a legegyszerűbb módja az osztály tömeges kikérdezésének, s egyben az írást is lehettet gyakorolni. Legfontosabb talán mégiscsak Gézának lett volna szüksége erre a mutatványra, de...
Tehát: zicc! Fel kellett írni a címet a lapra, s ez Gézának még sikerült. Mert a tanár a lecke címét felírta a táblára. Géza azt bemásolta. Szinte betűről-betűre. Máshogyan nem is tudta. Úgy írt, hogy megnézett egy betűt a táblán, azt lerajzolta, aztán megint egy betű... és így haladt. Piszok lassan! Amikor ezt a tanár észrevette odament Géza mellé, és nézte! Géza ettől ideges lett, és még nehezebben tudott írni, pedig akkor már eljutott oda, hogy a saját nevét írta a pappírra! S ahogy a tanár ott állt mellette a nevét is elrontotta, valahogy így: "Denes Geza"; "Dens Giza" s ezek kombinácíóját, de nemcsak elrontotta, össze is maszatolta, mert közben sírt, és taknyos volt, s miután Bedő Zoltán precíz tanár volt, minden hibánál egy nyaklevessel próbálta helyesírásra tanítani azt a büdös, haszontalan kölyket!
Egy szó mint száz. Gézának nem sikerült jeles ziccet írnia. Sőt! Egy csomó marhaságot írt, félelmében, hogy ne derüljön ki:nem tud semit!...Aztán kitört a botrány! A tanár megsértődött, hogy Ő kiteszi a lelkét, és ezek a senkiházi kölykek ilyen csökönyösek, hogy nyílván őt akarják bosszantani azért nem írnak semi tartalmasat arra a koszos papírra! Hogy azzal is Őt bosszantsák, hogy azt a sok sületlenséget, Neki kelljen majd kijavítani. Tehát nyomatékosan megkér mindenkit, hogy aki nem tudja a leckét, az ne írjon a papírra semit. Csak a nevét. "Értem? csak a lecke címét, a dátumot és a nevét! "....
S képzeljétek el ! Géza szót fogadott! Teljesen hibátlanul leírta a lecke címét, a nevét. Valahogy sikerült neki és beadta a makulátlan, hófehér füzetlapot Bedő Zoltán osztályfőnöknek, nyilván minimum egy osztályfőnöki dicséretre számított... Ehelyett azt az elmarasztaló itéletet amit Géza kapott... hogy Ő még tanári pályafutása alatt ilyen szemtelen kölyket nem látott, aki be merte adni a füzetlapot üresen.