Az újra megnyított akna

Időpont:2008 február 7
Helyszín: Tótvár, Baranya megye

Az akna kékre mázolt acélköpenyét a Nyugat Mecsek, D-Ny-i vonulatánál, Kővágószőlőstől kb. 1 km-re vettem észre. Nem érzékeltem egyebet a külvilágból , csak a falú távolba eső, Lego kocka méretűvé összetörpült házait, és a zajvédő fültokon át a helikopter lapátjainak, csattogó zaját. A torony, szinte a földből emelkedett ki. Soha nem láttam még ilyen konstrukciót. Szakítva az eddig megszokott betonpilléreken nyugvó tömbházszerű aknatoronnyal, vagy az "önhordó" acélszerkezettel , amely Eiffel toronyszerű építmény... ez egy hengeres acélköpeny volt, fölfelé enyhén "tronszkónikus", azaz lapos emelkedésű csonka kúp. Nagyon hasonlított az ismert víztározókhoz, a "Hidroglóbuszokhoz". Mint említettem kékre mázolva. Ha nem tudom, hogy aknatorony, megesküdtem volna hogy a Dél-Dunántúli Vízmű, épülőben levő víztározója.
A pilóta É-K-i irányból közelítette meg a tornyot. Leszállni készült.
Még mindig nem tértem magamhoz...
-Mit keresek én itt?
Tegnap mikor a kezmbe adták a felhatalmazást, azt hittem, csak álmodom!
Álmaimban sem mertem volna gondolni arra, hogy ez újra bekövetkezhet!
Az aknát, a régóta használt aknát újra nyitották!
Már szállított. Az aknatorony belseje sárgára volt mázolva. Makulátlan tisztaság mindenhol. Látszott, ez az építmény már egy teljesen új konstrukció, számomra eddig ismeretlen technológiával...ahol a végtermék: a sárga por már az akna udvarában elkészül.
A technikusok fehér védőruháján, ott láttam a névre szóló személyi filmdózimétert. A torony belső acélköpenyén, szemmegasságban öles betűkkel: "Figyelem! Fokozott sugárveszély!"
-Még mindig nem tértem magamhoz! Azt sem tudom ki nyomta a kezembe, a fejvédő sisakot, az akkumulátoros fejlámpát,az önmentő készüléket, a gumicsizmát, és a leszállási engedélyt biztosító mágneskártyát... amelyiken a személyes ujjlenyomat azonosítón kivűl, retina, és hang azonosító is volt! Ezek nélkül a szállító "kasba" sem tudtam volna beszállni. "Szállítókas", amelyik leginkább egy óriási akváriumhoz hasonlított, lehetővé téve ezúton a kasba utazóknak, a kasból való kitekintést, ami elsősorban a karbantartó személyzet számára nyújtott állandó védelmet, a teljes térbeli megfigyeléshez. Miután a megfelelő azonosítások után beszálltam a "kasba", tudtam meg, hogy olyan anyagból készítették, hogy ha szállítás közben a tízenhatszoros túlbiztosítás ellenére elszakadna az acélsodronyok sorozata, a szabad esés hatására a dinamikai elvnek megvelelően a kas csepp formává alakulna, és úgy zuhanna lefelé, hogy a földet érés pillanatában, a kas anyaga a bele építetett mozgás érzékelő chippekkel, felfogná az ütközési energiát, és csökkentett impulzusokkal helyezné a földre, azaz az akna talpára a kast. Hasonlóan, mint amikor egy labdát leejtünk a magasból, és az egyre kisebb pattogásokkal megáll. Elveszíti a mozgási energiáját.
-Azt is a beszállás pillanatában közölték, hogy ez az első "céges" műszak. Az eddigi munkálatokat az ismeretlen külföldi befektető cég végezte, végeztette. Egyebet nem közöltek. Még annyit, hogy az első és éjszakás műszakot Sashegyi irányítja.
-Csak ekkor eszméltem föl egy keveset. Ő is itt van? A Kistáska? És hogy-hogy eddig nekem nem szólt? Persze ezeket csak magamban, mert a megdöbbenésből még az sem zökkentett ki igazán, amikor a kas "megindult" lefelé. Nagyon rég volt amikor először tapasztaltam, a közel szabadeséssel haladó kasban való utazás élményét. A személyszállító sebességet csak azért korlátozták 7.8 m/s-ra, mert akkor még nem tudták a megfelelő biztonságot garantálni a személyek védelmére, de a teherszállítás már akkor is a szabadesés sebességével zajlott: 9,8-10.3 m/s.
-Emlékszem ezt a szabadesés "fölötti" sebességet nehezen tudtam megértetni Mácsai Ferivel...
-Ez a "kas" 18.0 m/s sebességgel szállította a személyzetet. Amikor beszálltunk a kasba, be kellett szíjjaznunk magunkat egy hevederbe, amelyik szorossan odapréselte a heréimet, és az egész testemet a szállító alkalmatosság falához.
-Amikor az "Indul" jel elhagzott, eszméltem rá, hol vagyok valójában.
-A "talpon" 1500 m mélységben szokatlan világ fogadott. Pláza szerű folyósóra léptem ki a szállító kasból, ahol jöttek szembe velem az éjszakás műszak emberei. Javarészt lengyel és ukrán vendégmunkások. Ott jött velük Sashegyi Józsi. De valahogy olyan furcsa volt. Úgy viselkedett, mintha soha nem találkoztunk volna. Mintha, valahogy teljesen idegen lenne ő is a sok vendégmunkással. Nem is nézett rám. Pedig amikor elmentünk egymás mellett láttam a szemein, hogy látott engem.
-Nem értettem az egészet. Miért nem nézett rám? Miért nem köszönt: -Jó szerencsét! De már nem volt időm tovább gondolkodni. Kicsit megnyugodtam, ha Ők kibirták idelenn tizenkét órát, nekem is menni fog. Odaértünk a Lanovkához, bepötyögtem az indítókódot és az elindult velünk tovább a mélység felé.

Életmentés...játékból.

Időpont: 1976.
Helyszín: Székelyföld, Olasztelek,"Alszeg".
Alszeg, a Felszeg "ellentéte" volt. A Kormos patak "lefelé" folyt, bele az Oltba. Felszeg a falu közepétől, a Kormos patak folyásának ellenkező irányában volt. Alszeg, a falu közepétől, lefelé a Kormos folyásával megegyező irányban. Mi "Felszegben" laktunk, nagyszüleim "Alszegben".
................................
Tíz éves voltam. Ötödikes. Akkoriban ismerkedtem a Bardóci iskola tanári karával. Az osztályfőnökkel. Tudjátok, Bedő Zoltánnal. Alig túl az ötödik osztály első osztályfőnöki óráján. Tulajdonképpen szerettem az osztályfőnöki órákat. Nem volt feleltetés. Kötetlen beszélgetés zajlott, s a tanár igen hasznos ismeret anyagot adott át. Emlékszem itt találkoztam először a "Gombával"; fényképen. Az a gomba amelyik az atomrobbantásnál jön létre. (sajnos) Itt tanították meg először az elsősegély, nyújtási módokat! Speciális balesetekre vonatkoztatva. Például áramütés esetére (is)!
................................
Szerettem Alszegben tartózkodni Nagyszüleimnél. Azért mert ott a szomszédban sok gyerek lakott és főleg azért, mert ott lakott Tátákánál, Sanyika az unokatestvérem.
Sanyika két évvel volt fiatalabb mint én. Ő ezt a két év "hiányosságot" úgy akarta kiegyenlíteni, hogy mindenben utánozott engem, s ha lehetett, akkor sok mindenben szeretett volna többet, és jobban teljesíteni mint én, de legalábbis elől járni egy-két dologban.
Sokszor egészen hajmeresztő ötletek születtek a játékban. Érdekes, az ilyen vadabb ötletek akkor születtek amikor a szülők nem voltak közelben. Este. Sötétben.
Szóval a felnőttek bevonultak a házba, beszélgetni. Az asztal mellett. Mi "udvariasan" elvonultunk, s a szülők magukban még azt gondolták, hogy milyen jó gyerekek vagyunk.
Az alszegi udvar lejtős volt, kifelé a nagykapu irányában. A nagykapu fémből volt, vastag kő pillérekkel. A gyermeki fantázia kitalálta, hogy az udvar olyan mint egy "bobpálya". Csak a megfelelő "közlekedési eszköz" kell ! Az is megvolt! Sanyikának a csecsemőkori babakocsija! Tudjátok az a fajta, amelyik teljesen burkolt volt. Az oldalán kis "ablakok", hogy "kilásson" a baba. Namármostan. Mi azt a burkolatot, lefejtettük. Csak az "alváz" maradt meg, a négy kerékkel. Ez kivállóan alkalmas volt arra, hogy az emberfia megtolta, aztán felugrott rá, s az amúgy is lejtős udvaron, a kocsi száguldott lefelé, s csak úgy csattant a fém kapun! A baj az volt, hogy napközben a komisz felnőttek nem engedték gyakorolni ezt az igen fontos sportot! De jött az este. S a felnőttek el voltak foglalva, a maguk gyerekes gondjaikkal...
A szétszedett babakocsi ott volt a fészerben. A fészerben "kiépített" villany! Tudjátok az a fajta izzófoglalat, amelyik porcelánburkolattal van ellátva, és tökéletesen szigetel, amig van rajta porcelán. Ha nincs rajta porcelán akkor ráz! Kapcsoló hiányában gondos érintés az izzón, enyhe fordítás...és van világosság! Tudja ezt egy felnőtt. De egy gyerek, aki alig éri fel... És Sanyika persze ebben a kérdésben (is) elől akart járni... majd Ő "felkapcsoja" a villanyt. Megmarkolta a szigeteletlen burkolatot...és nem engedte el! Mert odarántotta az áram!! Én ott álltam megkövülve az ijedtségtől, a fel-felvillanó fényben, és Sanyika ordibálása mellett. S a pillanat tört része alatt villant föl, az a pár napja hallott osztályfőnöki tanítás:"-ha ráz valakit az áram, dobjunk a vezetéknek valami fém tárgyat, estleg egy száraz deszkadarabbal próbáljuk lelökni a vezetéket a bajbajutott testéről..." Talán a gondviselés ragadtatta meg velem a fejszét, s ahogy ott láttam a sötétben, a második csapásra elvágtam a vezetéket. Sanyika úgy lehuppant oda, hogy egy mukkot sem ejtett ki utána. Síri csönd következett... Érezni lehettett a levegőben az égett bőr szagát. Pár másodperc után Sanyika felkelt, és kimentünk mindketten a fészerből. Egy szót sem mertünk szólni, még egymáshoz sem. Ott volt a kút a fészer mellett. Én kihúztam egy vödör vizet, és Sanyika ivott. Sokat! Utánna ittam én is. S akkor elhatároztuk, hogy nem szólunk senkinek. Én nem is mertem ránézni Sanyika kezére! Bementünk a házba és olyan csendben ültünk, hogy már nekem is gyanús volt. Hát biztattam Sanyikát, játszunk. Legalább tegyünk úgy mintha játszanánk. De Sanyika nem jött. Fájt a keze. Szerencsére mi haza mentünk. És, hogy mi lett Sanyikával, aznap este nem tudom, csak azt, hogy másnap reggel amikor kellett volna iskolába mennie és a mosakodásra került sor, akkor vette észre Mámáka, hogy a gyereknek tiszta genny a keze. Azonnal elvitte orvoshoz.
...........................
Szétszórt a sors.
Sanyika cipész lett. Családot alapított. A fia Csongor, ismeri a történetet.
Néhány éve, mikor találkoztunk, s ott ülve a suszter székén a mühelyében, töltött nekem egy pohár pálinkát. Kezembe adta a poharat. S ahogy elvettem a poharat akkor láttam, hogy a keze azután is egy "C" betűt formáz, amikor már nem fogja a poharat. Rámnézett, kinyította a tenyerét, amennyire tudta, és kérdezte:"-Emlékszöl-e?"
Igen!
Akkor "kiégett" egy darab a tenyeréből.
De életben maradt!
Emlék.

vitya: Fogságom története

vitya: Fogságom története

Fogságom története

Időpont: 1988
Helyszín: Észak Románia, Máramaros megye, Borsa.

1987 szeptember 15.-én vonultam be a Román Hadseregbe.
A 370 főt számláló Hegyivadász Zászlóajban tízen voltunk magyarok.
A bevonulás napján kopaszra nyírtak bennünket. Megkaptuk a mundért, és szinte ünnepnek számított, amikor megtudtam, hogy az aknavető ütegben ahová besoroztak összefutottam Lőrinc Zoltánnal. Kis megnyugvás volt, hogy nem vagyok egyedül magyarként az ütegben... hisz az világos volt, hogy nehéz időszak következik!
Csak reménykedtem, hogy nem fog tovább tartani ez az időszak nyolc hónapnál.
(Tévedtem!)
Tudnillik, biztos voltam, hogy a nemzeti hovatartozásom miatt szálka leszek, némelyik szélsőséges gondolkodású délvidéki románnak. Ők az oltyánok. Rendfokozat-függők, és igen- igen arrogánsan, "bizonyították"! Példa erre Oanea Eugen szakaszvezető. Tisztelet neki azért, mert nagyon betartotta a katonai szabályzatot, pedáns volt, tisztaság és rendszerető... Végigsétált a sorban álló katonák előtt. Nagyon szabályos és peckes tartással. Erre a peckes, kihúzott tartására nagy szükség volt! Általánosan egy fejjel volt alacsonyabb mindenkinél. A középső sorban állóknál, másfél fejjel. A harmadik sorban a nagytermetű katonák álltak. Amikor elém ért,még jobban kihúzta magát, és így szólt:
-Tudsz vasalni?
-Igen!
-Mi a neved?
-Nagy, közlegény vagyok!
-Igen?! Szóval magyar vagy? Mától kezdve te leszel a "Nagy Vasalógép"!
Ez a történet, viszonylag egy közepes kaliberű "szivatás" volt.
Nyolc hónap alatt a Hadsereg gondoskodott, hogy a következő nyolc hónapra legyen megfelelően képzett "szakembere". Így mire másod-időszakos katona lettem, túlvoltam összesen három speciális képzésen. És közben rengeteget álltam sorban. Egyik névsor olvasás a másikat követte. És álltunk a sorban reggel, este, éjjel. Télen és nyáron. Melegben és fagyban. Havazásban és esőben!
Amikor szólt a kürt, akkor rohanni kellett, a parancsnokság épülete elé, és ott sorban állni, és várni az ügyeletes tisztet, aki kb. tíz perc után kijött, egy tiszthelyettes felolvasta a névsort, mindenki a neve után kiálltotta: "Jelen", s a végén elmehettünk.
Szólt a kűrt!
Kirohantunk.
Felsorakoztunk. 370 katona!
Ott álltunk tizenöt percet, és kijött az épületből a tiszthelyettes, és hátul összekulcsolt kezekkel megállt előttünk, nézett minket és nem szólt semit. Valahogy úgy sikerült, hogy épp velem szemben állt, de nem rám nézett. Csak akkor pillantott oda, amikor én dühömben befejeztem egy elég durva megjegyzést... "Ó, hogy tenném bele a..."(bocsánat ezt nem írom le) Ám félre értés ne essék, nem a tiszthelyettest inzultáltam magamban, csak a helyzet dühét adtam ki magamból, mint sok más katona társam. De ez a tiszthelyettes, most engem észrevett! És azt gondolta, hogy őt átkozom! Így hívott ki a sorból, akkor még nem tudta ki, és milyen nemzetiségű vagyok:
-Gyere ide te takony...
Én azt hittem, hogy ott helyben le fog lőni! Hiszen nála volt a fegyvere!
Ő viszont uralkodott az indulatain, s talán ez volt mindkettőnk szerencséje! Kihívta végre az ügyeletes tisztet. Százados volt. A tiszhelyettes beszámolt a történtekről. A százados:
-Mi a neve?!
- Nagy Viktor, tizedes!
-Ááá, igen?! Nagy vagy, és Viktor?!...hmm!
-Hát tudd meg, hogy mi itt Máramarosban csak a lovaknak szoktunk Viktor nevet adni!
-Rendfokozatot, derékszíjjat, bakancsfűzőt!
-Őrség! Fogdába vele! ....A "carcer"-ba! (tudjátok mi a "carcer"? 90 cm hosszú, 80 cm magas és 80 cm széles lyuk, és rád van zárva az acél ajtó!)
Jött az őrség. Feltűzött szuronnyal! És én mentem, kifüzött bakkanccsal, derékszíj nélkül.
Tudjátok ki volt az őrségparancsnok?
Lazar Grigore, délvidéki román katona. Együtt vonultunk be. Együtt végeztük el az alapkiképzést. Egyszerre lettünk tizedesek, csak engem közben elvittek Besztercére ütegőrmester képzésre. Grigore lett az őrségparancsnok...
-Viktor te mit keresel itt? kérdezte. Én elmeséltem neki.
- És holnap reggel ki fogja az alegységet beíratni napi kosztra, és vételezni az ellátmányt ha te a fogdában vagy?
-Hívd fel Blana Constantin, századost és ő intézkedik!
Grigore telefonált, Blana Constantin századosnak. Ő volt az aknavető üteg parancsnoka. A százados beszámoltatott a történtekről. Én elmondtam neki, hogy épp a listát állítottam össze a holnapi étkeztetésről, amikor abba kellett hagyjam a munkám, mert szólt a kürt. Ott álltam sorban, dolgom végezetlenül. Dühös voltam, és káromkodtam!
Blana Constantin felhívta az ügyeletes századost...
Az ügyeletes százados felhívta az őrséget...
S én miután voltam két órát fogdában, folytattam a napi tevékenységemet... de amikor legközelebb szólt a kürt, nekem már nem kellett rohanni sorakozni. Két nappal később hivatalosan kineveztek üteg őrmesternek. S amikor Blana Constantin nem volt a laktanyában, én voltam az üteg parancsnok helyettese.
Lásd a 2007 július 7. Aplicatie-2 bejegyzést.

A lefülelt kém

Időpont: 1956.
Helyszín: Románia, valahol a Bukaresti peremkerületen. A Baneasa, Pantilimon, Otopeni repülőterek környéke.
A történet Jóapám 20 éves korára vezet vissza. Arra az időszakra, amikor ő katona volt. Ezt a történetet többször hallottam, ahogy baráti körben mesélte. Számára ez egy nagyon jelentős esemény volt. Gondoljunk bele az akkori politikai helyzetbe! 1956-ot írunk!
-Örségbe voltunk. Hárman teljesítettünk szolgálatot. Valamilyen gyárat öriztünk de hogy milyen gyárat azt soha nem tudtuk meg! Még a régi orosz egyenruhát viseltük, s a puskánk a "ZB" típúsú, ún "zebe". Öt golyó fért a tárába. És nem volt automata. Minden elsütött golyó után, üríteni kellett, és tölteni. Az volt az érdekesség, hogy nem kaptunk egy darab golyót sem! Ott viseltük az oldalunkon a rohamkést, a "bajnétot", és a tölténytáskát, de ha meg kellett volna védeni, legalább a magunk életét, nem lett volna mivel!
-Az őrszolgálatot úgy osztottuk el, hogy kettő közülünk járőrözött, és egyikünk ott maradt a poszton, ahol volt egy bódé és egy telefon. Azon a napon , épp rám került a sor a "posztolásra", s mivel hideg ködös novemberi nap volt, járkáltam a bódé körül, hogy ne fázzak. Csend volt, nem hallottam neszt. S ahogy ott járkálok, arra lettem figyelmes, hogy olyan száz méterre tőlem valaki felemelkedik fektéből, a földről. Első pillanatban azt gondoltam, hogy a társaim, de pár másodperc várakozás után észrevettem a ködön át, hogy nem lehet a társam közül egyik sem, hiszen az "alakon" egy ilyen hosszú szovjet kabát volt, míg nekünk csak háromnegyedes volt rendszeresítve. A pillanat tört része alatt végigfutott rajtam a félelem, de nem gondolkodtam. Felhúztam a závárt, és jó hangos fémes csattintással vissza csapattam, hogy lehessen hallani "csőre töltök", s elkiáltottam magam, ahogy tanultam(mert akkor még nagyon keveset tudtam románul): SZTÁJ!(=Állj!)... Sztáj kö trág!(=Állj vagy lövök!) Ordítottam, ahogy a tüdőmből kifért, hogy meghallják a társaim. S képzeljétek, az "alak"...nyílván tudatában mit jelent háttal állni egy élesre töltött fegyvernek... megállt! S mikor kiálltottam, hogy:Müinele szusz! =Fel a kezekkel! ... Elkezdte lassan felemelni a kezeit,...de nagyon lassan. S én miközben mentem feléje, mondtam neki: Háj, máj szusz, si báte pálmá peszte káp!=Gyerünk feljebb, és verd össze a tenyered, a fejed felett! S képzeljétek el, ahogy felemelte a kezét, kiesett a kabátja alól egy "PPS" gépkarabély. Tudjátok az a dobtáras szovjet fegyver!! Parancsoltam neki, tíz lépést előre, s odamentem, felvettem a fegyverét a földről. Felvettem és megnéztem, tele volt a tár, és csőre volt töltve! A vér meghűlt bennem! Mondtam neki: Hátra arc! s szembe fordult velem. Közben hallottam, a hátam mögött jönnek a társaim, s "csőre" töltenek ők is. A fogoly arcán nem lehetet jelét venni az érzelmeknek, teljesen közömbös arccal állt ott, az oldalán volt egy térkép táska, s amikor odaértek a társaim elvették azt is tőle. Aztán odaadtam a csőre töltött "PPS"-t az egyik társamnak, s oda mentem két lépésre a fogolyhoz, s kinyítottam a "ZB" fegyverem závárát, s mert nem tudtam volna elmondani románul az érzelmeimet, ezt mondtam neki:"-Ne te ganyé, nézd meg mivel tartóztattalak le !" "Na, amikor meglátta, akkor kellett volna lássátok az arcát !" Közben kiérkezett az őrségparancsnok. A kém táskájában ott volt a gyár összes "anyaga"....
-"Azt az embört úgy elvitték, hogy én soha többet az életben nem láttam. Én abba a hejbe szerdzsent(=szakaszvezető) lettem, s a két kollégám őrvezető. Kaptunk egy nap eltávozást, s 50-50 lejt. Az ötven lej abba az időbe nagy pénz vót. Elmentünk s úgy megrészögöttünk, hogy nem tudtunk visszamenni időbe a kaszárnyába. Mikor visszamentünk egyből lefokoztak káplárnak(=tízedes), s egy hónap laktanyafogságot kaptunk, hogy tanuljunk meg viselkedni."