2008. április 19., szombat

A horgászbot

Időpont: 1976 július.
Helyszín: Románia, Székelyföld, Olasztelek.

A nyári szűnidő, a vakáció sok csatangolási lehetőséget adott, ott a Gát utcában, a "Gát alatt", a falu végen. S a csatangolási lehetőséggekkel arányosan nőtt a szülői aggodalom.
Mert mi van a mi drága gyerekünkkel, ha nem látjuk a kapu előtt, ahová néhány perce a kislibákat, a "pipéket" terelte ki... Mi van ha elhajtotta, a Kormosra csak úgy úszatni, mint a múltkor, s akkor is olyan hirtelen megjött a nyári zivatarral az árviz. Akkor is csak a szernecsén múlott, hogy a ronggyá ázott pipék fennakadtak a hordalékon...
Én a pipéket szerettem őrizni. Ugye ez mindenféle "kalandra" adott lehetőséget. Ha nem volt kedvem "kalandozni", akkor kivittem magammal a könyvet és olvastam. Olvasás közben tanultam meg, hogy milyen izgalmas tevékenység a horgászás. A halászás. Az ember ott ül, kezében a "halászpálcával"...és estére megvan a vacsora.
Fújj! Még a gondolatára is utálkoztam, amikor a naplopóknak azt a kategóriáját ismertette a könyv, akik nem horgásztak, csak ott ültek a parton, és nézték a horgászokat!
Én nagyon karakán módon, nyolc éves elhatározással, kijelentettem magamnak, nagyon magasztosan:"-Én nem fogok eme utóbbi csoportba tartozni. Soha!" S e merész elhatározásommal, másnap már bicskát vittem magammal, amikor kihajtottam a pipéket. A kapu előtt, 8-10 méter széles füves "kapu eleje", árok, országút és ott folyt a Kormos patak. A patak partján fűzfák. Csak egy szép egyenes darabot kellett találni. Meg is volt nemsokára. A tavalyi hajtások között volt épp megfelelő, olyan 1,5-2,0 cm átmérőjű. Magamhoz mértem, levágtam olyan 1,5 méter hosszúra. Utána lehántoltam róla a zöld kérgét, és ott volt a vadonatúj horgászbotom. Gyorsan beszaladtam, Apukám műhelyébe, kalapácsért és szögért. Olyan szöget választottam, amelyiknek "L" betű alakja volt. Ez is olyan 2,5 cm hosszú. Ha jól emlékszem ennek a szögnek mondták azt, hogy stukatur, avagy "stakatur" szög. Ez a két szög azért kellett, hogy a majdani "damilt" legyen mire föltekerjem. Szöval a szöget egymástól 8-10 cm-re bele kellett verni a "horgászbotba" arra a végére amelyet később fogni akartam, úgy hogy a kinn maradó "L" végek egymástól "elfelé" álljanak, tehát úgy mintha hátat fordítottak volna egymásnak. Ez a művelet könnyen ment. A fűzfa puha, nem volt nehéz beleverni a két szöget. S miközben ezt végeztem a fejemben már megvolt a terv, hogy csinálok a bot másik végére "karikát". Azt a karikát amin a "damil" átcsúszik.
Alibiből, hogy a pipéknek kellene már egy kis darát adni, mindjárt itt van dél... behajtottam őket, s közben volt időm tevékenykedni a műhelyben. Kerestem olyen elektromos vezetéket amelyiknek a huzala rézből volt. Csak le kellett csupaszítani a műanyag szigetelést és máris ott volt a szép vörös, könnyen hajlítható fém. Befogtam egy csővet a satuba, és a rézdrótot olyanformán tekertem rá a csőre, hogy a karika amikor elkészült, volt neki két "lába", olyan 3 cm hosszú. E két láb azért kellet, hogy ennél fogva lehetett rögzíteni a bot szabad végére. A rögzítést egy vékonyabb fajta rézdróttal "eszközöltem", szépen szorosan egymás mellé tekerve, ahogy láttam a "nagy halászok" botján. Nagyon meg voltam elégedve a munkámmal.
A dara után a kislibák elpilledtek, volt időm folytatni az alkotásomat. Damil, horog, uszóka, és ólom kellett!...és volt minden!
A damil kérdése volt a legkényesebb! Imre bátyám aki Baróton a "gumi gyárban" dolgozott, hozott Anyukámnak prima erős zsinórt. (Ezt a zsinórt a vulkanizálásnál használták. Lásd pl. gumiabroncsok köpenyének belsejében) Ezt a zsinórt remekül lehetett használni, befőzéskor, a celofánt leszorítani...és jó volt horgász zsinórnak.
Nnna, amikor a kezembe vettem a gomolyát, akkor ütközött egy kis ellenállásba tervem kivitelezése, mert Anyukám igen agresszíven lépett fel. A zsinór igen kevés mennyiségét illetően, és ha én még elveszek belőle, akkor ősszel nem lesz befőzés, éhen halunk, a faluban gyász lesz stb.
Ezt a támadást lazán levertem mondván, hogy van még elég zsinór, és elvégre a horgászás sokkal fontosabb, mint a befőzés.
Feltekertem a zsinórt a botra. Nagyon vagány volt. Fehér bot, vörösréz karika, sárga zsinór. A horog gombostűből készűlt. Már rutinból, mint aki évek óta ezt végzi, kötöttem rá a zsinór végére.
Úszókát, azaz villantót, hogy tudjam van kapás, parafadugóból készítettem. Úgy, hogy borotva pengével behasítottam a dugót félig, és ebbe a hasítékba erősítettem a zsinórt. Ólom nehezék céljára, minden valamire való háznál van ólom. Ólom öntés miatt... vagy éppen, hogy legyen. Nekünk is volt. Valami erősáramú vezeték, kűlső árnyékoló burkolata volt ez a lap, amiből én egy darabot lekalapáltam magamnak, és szintén kalapálásos módszerrel ráerősítettem a zsinórra, a horog fölé.
Amikor elkészült a művem, én voltam a legboldogabb halász az egész faluban. Legszívesebben még aznap kipróbáltam volna, de nem mertem tovább feszíteni a húrt. Már így is felboszantottam Anyukámat, a zsinór miatt. Majd holnap, gondoltam...
A botot beraktam a kemence mögé, amely úgy volt építve, hogy kb 90 centire volt a szomszéd házától, és a kemence mellett jobbra ott volt a hátsó udvar kerítése. Szóval ez egy olyen csendes kis zúg volt. Az enyém. Ide a kemence "sutjába", a cserép és a búb alá szoktam elrejteni a dolgaimat. Itt volt az én váram. Olyan szűk hely volt, hogy egyszerre két ember nem tudott elférni.
Másnap ahogy Apukám elment munkába, és én kihajtottan a pipéket, jeleztem Anyukának, hogy ma akarok menni halászni. Anyukám azt mondta:"-Jól van, osztán megbeszélgessük..." Nekem ez a "megbeszélgessük" nem tetszett, de egyben örültem is, hiszen miért nem mehetnék horgászni? Nem voltam én rosz! Van saját halászpálcám! Miért nem mehetnék?
A delelő időben, aztán előálltam: "-Anyuka, akkor megyek halászni!"... S legnagyobb megdöbbenésemre ez volt a válsz:
-Nem méssz sehova!
-De mért nem Anyuka?
-Azért mert nem engedlek!
........................
-Ugyes elmegyek!
-Na, azt próbáld meg!
... szóval forrt bennem a dűh... ezek a nyakas felnőttek!...hogy nekik szabad egyszerűen azt mondani, nem! ... mikor én most csináltam botot, s akkor nem mehetek halászni. S nagy duzzogva vonultam be a kemence mögé, hogy majd én megmutatom ezeknek a felnőtteknek. Csakhogy e vonulással, nem voltam egyedül! Anyukám is vonult utánam, hogy majd ő megmutatja nekem. Mik képzelek én!
Említettem, a kemence és a szomszéd háza mögötti szűk helyet. Nnna, a nadrágom és a fenekem látta a fájdalmát, ennek az én majd megmutatom csatának, de a legnagyobb bánatom az volt, hogy Anyukám apró darabokba törte az én mesterművemet.
Egy világ omlott össze bennem. Legszívesebben világgá mentem volna. Még nem is sírtam, dühömbem. S mert vacsorázni is alig akartam, s Apukámnak is furcsa volt a viselkedésem, megsajnáltak, s hogy mit beszéltek nem tudom... de pár nap múlva Anyukámnak Sepsiszentgyörgyre kellett utazni és engem is vitt magával. S a Csíki utcában a sport horgász boltban, komoly horgot és damilt kaptam... "jó erőset, hogy ne szakiccsa el a hal".
És boldogan elkészítettem a második horgászbotomat... amivel halat is fogtam.

2008. április 13., vasárnap

Idősík párhuzamok-2

A Petőci légakna tornyot bontottuk.
Az aknatorony acélszerkezetű, betontuskókra alapozva, kb. négy emelet magas volt.
Az uránbányászathoz tartozó létesítmények java része bontható volt robbantással, de bizonyos esetekben volt olyan akadályozó körülmény ami kizárta a robbantást.
Ebben az esetben nem az építmény acélszerkezete miatt volt mellőzve a robbantás technika. Az acélt is lehet megfelelő módon, ugynevezett "irányított" töltettel "vágni". Ezt elég gyakran alkalmaztuk, csak most nem lehetett. A bontási technológia ugyanis előírta, hogy az aknát körülvevő épületet nem lehet addig lebontani, amig nincs betömedékelve, a több mint 1000 méter mély akna. Az acélszerkezet szétrobbantása nem biztosította volna az aknaépület épségét.
Ezért egy olyan speciális bontást alkalmaztak ami épen hagyta az épületet, az akna tömedékelés idejére: eldöntötték a toronyt! Értsd: úgy döntötték el, ahogy egy fát kivágnak az erdőben!
A műveletet a Robotek 2000 cég végezte. A tevékenység abból állt, hogy a torony tetejét megkötötték egy acél sodronnyal. A sodrony átmérője 65-70 mm, szóval akkora mint egy sörösüveg átmérője. Ez az acélsodrony szolgálta korábban az aknában a teher és személy szállítás felvonójának a csörlő kötelét! Amikor a tetőn elkészült a megfelelő hurok, fentről lefelé haladva lángvágóval el lett vágva a szerkezet összes olyan merevítője, amelyik dőléskor bántotta volna az akna épületét. Végül a torony talaj szintjén levő négy lábát vágták el, a döntés iránynak megfelelően. Olyanformán, hogy amerre dönteni szerették volna, azon az oldalon a két lábból kivágtak ékesen egy-egy darabot. Tehát a módszer ugyanaz mint a favágásnál. "Hajkolás" technikát alkalmaznak, s akkor a fa már magától elkezd dőlni.
A torony esetében nem következik be, ez a magától dőlés, hiszen a torony építési formája egy csonka gúla. A csonka gúla aljából ha egy kis darabot kivágnak, még nem dől el, mert a súlypontja még nem változik meg annyira, hogy eldöntse. A biztonság érdekében nem volt szabad alkalmazni azt az öndőlést! Irányítani kellett. A sodronykötéllel!
Ezt a tevékenységet hárman végeztük. Földesdi László, ő vontatta fel a vastag acélkötelet egy terelőcsigán átvetve, kisméretű acélkötél és IFA teherautó segítségével a torony tetejére. Tudnillik a 65-70 mm átmérőjű kötél métere kb 15-20 kilogramm! A torony eldöntéséhez kellett használni kb 70 méter darabot! A lángvágóval, acetilén és oxigén keverékével, az acélszerkezetet jómagam vágtam szét. Én lyukasztottam ki a torony tetejét ahová be kellett hurkolni az aknakötelet. Behurkolni , és különleges bilincsekkel rögzíteni a férfialkar vastagságú sodronyt. Ezt a műveletet én egyedűl nem tudtam végezni. Földesdi L. "Föcke" lenn tartotta az IFÁ-val a kötelet, és fönn a toronyban maradtam én és Csaba. "Lacs". Ő segitett nekem. Más lehetőség nem volt. Ott fönn a négyemelet magasban nem számitott egyébb, csak az hogy a vállalt munkát el kell végezni! A történet már ismerős. A "szpéci" bilincset két-két kölön erre a célra gyártott bilincs csavarral kellett összeszoritani. A csavarok átmérője 42 mm. A müveletet én végeztem, Csaba segitett a vastag kötelet megfelelően visszahajtani. Amikor a csavarok szorításával megvoltam, még nem tartottam eléggé összelapítottnak a köteleket. Félő volt, hogy húzásra kicsúszik a bilincsből és kioldódik a hurok. A szorítást Csaba vette át. Ugyanolyan helyzet volt mint a külfejtésben Árpikával. Csak ott Árpika a munkatársam volt, itt Csaba a főnököm.
Az eredmény lenyűgöző volt! A kötél szépen beilleszkedett a bilincs fészkébe, és megfelelően összelapulva, alkalmas volt a vontatásra. És akkor mondtam Csabának: Jól van Csaba neked van seggsúlyod!...
Később, mikor a kollégáknak a történetet elmeséltem, nem hitték el! Az gondolták, hogy mondtam valami hasonlót, de disztingváltan, nem ilyen nyers fogalmazásban. Nem - mondta Csaba-Viktor ott fönn, így ezekkel a szavakkal mondta.

2008. április 12., szombat

Idősík párhuzamok.

Időpont:

1984 május, Románia- Székelyföld, Vargyasi lignit kűlfejtő
1999 május, Magyarország- Baranya megye, Petőc légakna.

1984-ben a Köpeci Bányavállalat, Vargyasi részlegénél dolgoztam. Ipari tanuló voltam, besorolva a termelésbe. Az előttem járó "szakik" példaképeim voltak. Tőlük tanultam. S hajtottam rendesen, hiszen azt szerettem volna, hogy engem is ugyanolyan rendű munkatársnak fogadjanak el mint ők, akik már több éve gyakorolták a szakmájukat.
A Vargyasi részlegnek, mélyművelésű és külszini fejtései voltak. A külszíni fejtést, mi ott Vargyason egyszerűen "kariernek" neveztük.
Nos, a lignit termelése a mélyműveléssel, úgynevezett oldaltáró módszerrel történt. Ez azt jelenti, hogy a hasznos lignit vagyont, egy szintes táró segítségével közelítették meg, amelyet a hegyoldal alsó harmadába kezdtek mélyíteni.
A völgytalpra lenyúló lignit vagyont, egyszerűen kiakarták és kotrókkal fölszedték. Ez volt a "karier". Csakhogy ennek a völybeni bányászkodásnak komoly ellenfele a víz, és nemcsak a talajvíz, hanem a csapadék!
A csapadék, főleg intenzív esőzéskor, nyári zápor idején a völytalpra zúdúl, ami lehetetlenné teszi a kűlfejtés működését. Ezért a kűlfejtési technika az úgynevezett "záportározókat" szokta alkalmazni. Ez úgy készűlt, hogy még a külfejtés megkezdése előtt, készítettek a külfejtés fölött, a hegy felső harmadában egy gátat,ami "megfogta" és tárolta a csapadékot. Nem engedte lezúdúlni a nagy vízmennyiséget a karier "gödrébe".
Idővel egy nagy tó keletkezett, és ha nem volt rá körültekintő megoldás, akkor ennek a mesterséges tónak a vize árasztotta el a külfejtést. Ezért azt a műszaki megoldást alkalmazták, hogy kihelyeztek egy nagyteljesítményű szivattyút, és egy kezelő segítségével irányítottan, annyi vizet engedtek le a tó vizéből, amennyi lehetővé tette a további müködést.
Ennek a szivattyúnak egy megfelelő csővezeték kellett!
Ezt a vezetéket szereltük! A vezeték átmétője, 500 mm. A vezetéken karima, 700 mm. A karimák között gumi tömítés, a karimákba furatok, 16 db, és a karimákat 30 mm-s acél csavarokkal rögzítettük egymáshoz.
Nagy terjedelmű munka volt. A vezetékek 10 méteres darabokból voltak toldva, s hogy szavatoljuk a szivárgásmentességet, 100 méterenként "nyomáspróbáztuk". Ez úgy történt, hogy a vezeték végére rászorítottunk egy "vakdugót" és a rendszert megtöltöttük vízzel. Ha a tömítéseknél szivárgás volt, akkor azon a ponton addig szorítottunk a csavarokon, amíg megszünt a szivárgás. Én ezt a villáskulcsos csavarhúzást, már mesteri szinten űztem.
A "szakik" legalább annyira imádtak velem dolgozni, mint én velük. Nekem járt a kezem, mint a motolla, s amig én dolgoztam, addig ők ültek a csövön, és beszélgettek. A munka remekül haladt!Amikor az ellenőrzésnél tartottunk, akkor komolyabban oda kellett figyelni, hiszen a terep egyenletlensége miatt több helyen volt szivárgás, s mint említettem ezeket a szivárgásokat is meg lehetett szüntetni, csak nagyon rá kellett húzni a csavarokat.
Én abban az időben alig voltam hatvan kiló.
Árpika, aki két évvel volt idősebb mint én, de már úgy ismerték, hogy Csog Csaba után, ő tud a legtöbbször ráverni a vasra, a 26 kilós pöröllyel. Ezt a pörölyt csak akkor használták amikor, valami nagy átmérőjű tengely nehezen akart "kijönni" a helyéről.
Árpika, ha ráállt a mázsára, két cementes zsákot rá lehetett volna tenni a mérleg tányérjára, és a zsákok nem mozdították volna ki Árpikát.
Árpika általában nem sietett. Nyugodt ember volt.
Nos egy nagyon makacs helyen nem akart szűnni a szivárgás, pedig a villáskulcs végére még hosszabítót is helyeztem. Már elég szomorú voltam, amikor asszongya Árpika: -Add ide neköm Vittorka, tróbájjam meg én es egy kicsit na. S azon mód nekiállt, s szép lassan húzta-húzta a kulccsal a csavarokat...és szép lassan megszűnt a szivárgás! Szebeni Álmos, aki a csapatban a rangidős szaki volt megszólalt: -Ejj, Árpika!... Neköd van seggsújjod!
....................
Folyt. köv.

2008. április 10., csütörtök

Emberségből példa

Időpont: 1999 november
Helyszín: Pécs, Olasztelek.

Akkor a Robotek 2000 Kft-nél dolgoztam.
Robotek=Robbantás, bontás, tervezés, kivitelezés.
Befejeződött a Mecsekben az uránium kitermelése és a bányászati tevékenységet fölszámolandó, rekuktivációs munkálatokat elvégzendő, komoly szakmai háttérrel rendelkező vállalkozásokat bíztak meg.
Ilyen kis vállalkozás volt a Robotek 2000.
Bányamérnök és robbantási szakmérnök, szakmai múltjával a cégvezető, kiválló hely és cégismerettel rendelkezett. Méltán kapta meg a bányászati és technológiai létesítmények bontására az engedélyt, robbantásos módszerrel. Megfelelő technikai felszereltséggel, és megfelelően képzett szakember csoporttal rendelkezett.
Én örültem, hogy munkát kaptam e kis vállalkozásnál. Jó csapat volt. Mind "urános" kolléga. Robbantómesterek. Jó hangulat volt. A munkát rutinból végeztük, soha nem érződött a feszültség, ami esetleg abból fakadhatott, hogy veszélyes anyaggal, robbanó-robbantó anyaggal dolgoztunk.
Csak az én szomorúágom árnyékolta be néha, a vidám társaságot. Persze mindekinek volt saját magánélete, család iélete. De az én szomorúságom abból fakadt, hogy a lelkemen viseltem Édesanyám egészségi állapotát.
Édesanyám akkor már nagyon előrehaladott állapotát szenvedte a "mióma steinert" betegségének. Ez a betegség az idegi alapon müködő, izomsorvadásos, basedow kórral járó betegség. Kór ami nem gyógyítható. Csak elviselhetőbbé tehető ez az állapot. Megfelelő kezelés mellett.
Ezt a kezelést én sajnos, nem tudtam biztosítani Jóanyám számára , mert közel 1000 km távolságra voltunk egymástól. És az utaztatását sem tudtam volna megoldani. Akkor albérletben laktunk. Elég nagy kiadással. Az évi egyszeri látogatásra gyűjtött pénzünket úgy osztottuk be, hogy haza utaztunk mindhárman autóbusszal. Így látogattuk meg a családot. Így látta Édesanyám az unokáját. Évente egyszer... (Orsi lányom három éves volt amikor, először látta a Nagymamáját...)
Ez volt az én szomorúságom!
S egy reggelen megkérdezte Csaba. Az én szomorúságom okát. S a félmondatokból, mert a szótlan székely ugye... de megérezte, és átérezte az én bánatomat! S akkor igéretet tett, hogy Ő szívesen megteszi nekem azt, hogy hazavisz engem Romániába, Székelyföldre... s elhozzuk Édesanyámat. Kezeltessem itt Magyarországon, belgyógyász szakemberrel!...
Azt az érzést nehezen tudnám szavakba formázni, amit akkor éreztem. S mert tudtam, hogy Csaba komolyan beszél... ("-Az a baj Csaba, hogy nem tudom mikor beszélsz komolyan."
"-Viktor, én a komoly dolgokkal, soha nem szoktam viccelni." Ez egy korábbi párbeszédünk.)...csak a napot kellett megvárni, amig Anyukám útlevele elkészül.
És hazamentünk! Télvíz idején! Csaba akkor szembesült a Romániai útviszonyokkal...
Elhozta saját autóján, önköltségen, Édesanyámat. Akkor a Romániai útlevél három hónapig szólt. Tovább nem szabadott az országban tartózkodni. Haza kellett volna utazni néhány napra, hogy ismét érvényes legyen az útlevél, három hónapig. Ehhez elég volt egy határ átkelés. Belepecsételtek az útlevélbe. A határ másik oldalán visszafordult az ember, és ismét érvényes volt az útlevele. Tette ezt az olyan személy, aki könnyen közlekedett és volt mivel. De nekem nem volt! De Csaba megtette Anyukámért az a szívességet, hogy átvitt minket a Horvát határon, és Anyukámnak ismét érvényes lett az útlevele három hónapig.
Akkor, Édesanyám közel fél évig tartózkodott ,Magyarországon. Akkor tudtam meg, a betegsége szakszerű megnevezését. Akkor tudtam meg, hogy ez a kór már visszafordíthatatlan...
A fél év vége felé, Jóanyám már nagyon vágyott haza. Szerette volna látni az Édesapját, aki még élt. Az én Tátákámat.
Haza ismét Csaba vitt, emberségből, önzetlenül. Önköltségen, saját autójával. Lévai Albert Csaba, "Lacs" ahogy mondták röviden...
Köszönöm Csaba amit értem tettél!