Szökés

Ötödik rész – Szövetség

A katonákat szállító teherautó vakmerő manőverekkel igyekezett a járható úton maradni a szűk horhosban. A horhosban az erdőkitermelő traktorok, és lánctalpasok építettek egykor valamilyen kezdetleges utat, amelyet a csapadék, a nyári záporok és a hóolvadás teljesen tönkre tett. Két mély árok tátongott, ahogy a lezúduló víz kimosta, és ezt a mélységet még megdobta a horhos két oldala, amely meredek oldalfalként fogadta magába a katonai konvojt. A teherautó gyakorlott gépkocsivezetőjének minden ügyességére szüksége volt, hogy a két árok nyomvonala fölött tartsa a nehéz járművet, de úgy, hogy a kerekek ne kapjanak fel a horhos oldalára, mert ez azt eredményezte volna, hogy a nehéz terepi autó belecsúszik az árokba és az rögtön fennakad a tengelyénél fogva. Ezek az irányban tartási manőverek éles irányváltásokat eredményeztek, és hátul a platón utazó katonák ide-oda dülöngéltek, s egymásba kapaszkodtak. A teherautó mögé volt akasztva egy csökkentett kaliberű 75 milliméteres hegyi ágyú. Szerencsétlen úgy himbálózott a vonószemen, mint egy erős viharban a szélkakas a háztetőn. Két keréken lévén, nem tudta visszanyerni az eredeti egyensúlyát a menetstabilitáshoz. Ide-oda pattogott. Ezt a pattogást erősítette föl egy kereke alá kerülő kő, s ahogy a bal kerék ráment a jókora szikladarabra, annyira megemelte az ágyú futóművét, hogy az kibillent, átbillent önmaga tengelyén és fejre fordulva ért földet úgy, hogy a kerekei néztek fölfelé. Olyan lett, mint egy szán. Az ágyúcső volt lenn. A hatalmas borulástól a védőpajzs rögtön letörött, s nagy port kavarva, pattogva haladt tovább a teherautó mögött. A gépkocsivezető az egész balesetből semmit nem vett észre, az út viszontagságait igyekezett a gépkocsi előtt tartani.
Győző ott ült a gépkocsi farában.
A gépkocsi farponyváját föl dobták a jármű tetejére, s így ki lehetett látni. Az esti eső után helyre állt az idő, sütött a nap és kellemes utazás ígérkezett volna az út tulajdonságait leszámítva.
Győző a gondolataival volt elfoglalva. Folyamatosan bámult ki a ponyva alól, s amikor észrevette az ágyú borulását először a vele szemben ülő katonatársára figyelt, de semmi reakciót nem látott kollégája arcán, azon kívül, hogy hogyan lehetne jobban kapaszkodni a teherautóba. Egy-két merészebb kolléga elengedte egyik kezével a padot, amelyen ültek és a másikkal erőteljesen dörömböltek, hátha észreveszi a sofőr. Ezen kívül még nagyon kiabáltak - Hé! Hé! Állj meg! Felborult az ágyú! Ezt a kiabálást azonban elnyelte a nyolc hengeres Saviem terepi fokozatának, motorzaja!
Győző mérlegelt.
Ő szállt fel utoljára, rá bízták a szállítmányt.
Az ágyúfelelős viszont a vele szemben ülő kollégája, aki láthatóan nem mer cselekedni.
Ha kiugrik, és elvéti az ugrást, a horhos oldaláról visszaesik és becsúszik az ágyú alá.
Ha az ágyúra ugrik, a lendülettől nem tud megmaradni, szintén végzetes lehet a landolása.
Úgy kell ugornia, hogy már a földet érés pillanatát észre kell vennie a gépkocsivezetőnek, hogy abban a pillanatban rálépjen a fékre, és meg tudjon állni!
Ha megfelelő terepez érnek, ugrania kell, ám ha sokat vár a féktelen vonszolástól teljesen tönkre megy az ágyú. Fegyelmi eljárás lesz.
Letette a fegyverét, legalább az ne verje fejbe, ha földet ér.
Ugrott!
Szerencséje volt. És ezt, ami a szerencséjét okozta nem is vette számításba az ugrás pillanatában. Tudniillik, hogy miközben ő ugrik és az ugrás ívével földet ér, ez alatt a gépkocsi is halad. Tehát a landolás pillanatában nagyjából egy vonalban lesznek az ágyúval, és nem csúszhat be az ágyú alá!
A szerencséje az életét mentette meg, mert úgy ért földet a horhos oldalán, hogy visszacsúszott az útra a lendülettől, és az ugrás, no meg a földet érés pillanatát a gépkocsivezető nem vette észre! Csak azt, amikor Győző a kezében levő követ, amiben először teljesen fölöslegesen kapaszkodott, ösztönösen célzás nélkül a visszapillantó tükörhöz vágta! Az ösztönös célzás nem volt sikeres, mert a kő a teherautó küszöbének vágódott. De ez a zaj, ami valahonnan a lába mélységéből érkezett arra késztette a gépkocsi vezetőjét, hogy belepillantson a tükörbe. Ekkor látta meg Győzőt a horhos oldalához simulva, félrehúzódva a másik teherautó esetleges közeledésétől. Egyszerre lépett a szervizfékre és rántotta be a kéziféket.
A lendületben levő gépkocsi pár méteres csúszás után megállt.
A nagy porfelhőben, idegesen jöttek a mögöttes gépkocsisor parancsnokai.
-Miért nem haladunk?
A tönkre ment ágyút először az őrnagy vette észre.
- Vezess egy kicsit lassabban Gheorghe. Ha lehet, ennél jobban ne tegyük tönkre ezt az ágyút.
Győző, miután szóra sem méltatták, leporolta magát, és visszamászott a ponyva alá.
................................................................
Késő délutánra értek az alaptáborba.
A tábor valahogy hangulatosabb volt, mint az erdei ködös tisztás. Itt volt konyha, közös hálószoba, szociális blokk.
Az előőrsként ideküldött katonák már berendezkedtek.
A konyháról érezni lehetett a készülődő vacsora illatát.
A teherautók felvették a szokásos tábori parkolási alakzatot, és a kiszolgáló személyzet leakasztotta a teherautókról az ágyukat és aknavetőket.
Tüzérségi szemle sorrendben felsorakoztatták és groteszk módon, a sor végén ott állt a megsebesült ágyú, letört pajzs nélkül kísértetiesen hasonlított egy méretes hurkatöltőre.
A legénység a vacsoráig szabad időtöltést kapott.
Győző ezt az alkalmat kihasználta és megkereste barátait.
Páll Atillát és Miklós Zoltánt.
Egyszerre vonultak be. Ugyanazon a szeptemberi napon.
Ritkán találkoztak.
Győző különböző alegységekben átképzéseken, kiképzéseken vett részt. Az együtt berukkoló katonákat alig ismerte. Viszont tudta, hogy Zoli és Attila mindig együtt vannak, és ha tehette mindig megkereste őket titkos beszélgetésre.
Ezúton is ott találta őket.
Soha nem volt közös megbeszélt találkozási helyük, csak mentek egy bizonyos irányba és valahogy mindig ott voltak, ahol kellett találkozniuk.
Most azonban kicsit visszahőkölt. Nem ketten voltak ott, hanem hárman. Ott volt még egy ismeretlen magas, barna fiú. Őt még soha nem látta. Azt viszont észrevette a tartásából, a ruházatából, hogy ő is másodéves, azaz velük egy idős katona.
-Gyere Győző, nyugodtan. Nem kell félned! Ő Murányi Péter. A mi szövetségesünk.
Attila vállalta a szóvivő szerepét, és bemutatta Győzőnek Pétert.
Péter reagálása érdekes történetet mesélt el Attilának és Zolinak.
-Barátom! Én abban az autóban ültem, amelyik a te teherautód mögött haladt, amelyikről te leugrottál!
És elmesélte az egész kalandot a két katonának, akik nem voltak a helyszínen.
-És tudjátok meg, ilyen embernek bármikor nyújtok segítséget, önzetlenül. Épp, úgy ahogy ő is viselkedett ma. Egy ágyúért.
Attilának a barátnője várta már külföldön volt. Várta, hogy Attila leszereljen és akkor egy közös házassággal megoldható a kihonosodás.
Zoltánnak a nővére volt külföldön, és a rokonság egyesítésében látták a megoldást a hadsereg után.
Győző tervezte, megfogadta a távozást. Ez volt a hármuk szövetsége. S most, mint egy segítő jobb lépett be a képbe Péter, aki Nagyvárdai volt. Határvárosi és határ menti ismeretekkel bíró fiatalember, és ő is azt tervezte, hogy a hadsereg után lelép.
Örömmel vállalta, hogy támogatja Győzőt.
-Rendben! Válaszolta Győző.
-Soha jobbkor ez, amit most tőled kaptam Péter. A kapcsolattartás, tudod nehézkes lesz az állandó levél átvilágítás miatt. Ezért ne is levelezzünk. Legalábbis a nevem ne írd soha rá a borítékra, vagy a levelezőlapra, de a te neved se kerüljön rá. Legyen minél nehezebb kinyomozni ki, honnan küldte a levelet és kinek. Ha nekem írsz valami fontosat, akkor címezd így: Nagy Etele Szilárd, mintha az öcsémnek írnád! Jó?
- És Etele Szilárd, az öcséd?
- Nem, de ha az én címemre írod, akkor hozzám dobják be, vagy én megyek el érte a postára, és azt mondom, hogy az öcsém katona. És a kísérő szöveg mondjuk, az legyen, hogy születésnapi buli, vagy valami ilyesmi. Rendben?
-Megbeszéltük Győző! Számíthatsz rám!
-Kezet rá! Mondták szinte egyszerre mind a négyen és tekintetükben ott volt az elszántság.
Megfújták a kürtöt.
Elkészült a vacsora.

Szökés

Negyedik rész – Kényszerpihenő

Győző olyan óvatosan kúszott vissza a társaihoz, hevenyészett vackukra, hogy a hadseregben eltöltött idő alatt sem tehette volna jobban. Talán még a kukoricaszárakhoz sem ért hozzá, vacogott a ráismeréstől, hogy mekkora szerencse, hogy hajnalban itt megálltak pihenni, nem haladtak tovább. Öt percen belül rámentek volna határőr járőrsávjára.
-Láttad mi van előttünk, Pityu?
-Mi van ott Győző?
-Határőrtorony!
A félelemmel telített csend közéjük telepedett, annyira, hogy mind arra gondoltak, eddig jutottak! Kizárt dolog, hogy megússzák ezt a kukoricásba zárt fogságot. Szemük elé a képzeletük félelmetes forgatókönyvet írt, a szántásból előkerült holttestekről, vékony homokzsákkal püfölt testekről, a levert vesékről, a kopaszra nyírt fej szégyenéről, és a nők meggyalázásáról. Győző most úgy hallotta Jolán aggodalmát, félelmét mintha egy megafon kiabálta volna be egy forgalmas város zaját túlharsogva: - És mi lesz, ha egy nagydarab erős katona lesz?
Másodpercek alatt tudatosodott bennük, hogy az egyetlen esélyük, ott maradnak a kukoricatáblában, és a lehető legkevesebb mozgással átvészelik az egész napot, s a szürkület leple alatt nagy vargabetűvel kikerülik az őrtornyot és továbbállnak. Azt már látták, fanyar örömmel, hogy a határ ott van az orruk előtt, s az igazi félelem most vert tanyát a szívükbe, amikor megérezték a veszély közelségét. A szögesdrót riasztókat, az esetleges jelzőrakétát fellövő kifeszített acéldrótot, amibe csak úgy belebotlik az ember, s a megfeszített drót vagy az őrséget riasztja csengővel, vagy pár méterre az áldozat lábától felküld a levegőbe egy jelzőrakétát. A legfélelmetesebb mégis az emlegetett aknamező volt, amelynek a létezéséről rémhírek terjengtek.
Kicsit később kisütött a nap, és örültek, hogy a kényszerpihenőjüket legalább nem a hidegtől vacogva kell eltölteni. Az örömük a napsütésnek, nem sokáig tartott, mert a távolról bégetés lehetett hallani.
Birkanyáj közeledett.
Megszorították egymás kezét, és nem engedték el. Olyan volt mintha megfogadták volna maguknak, hogy együtt halnak meg.
A letört kukoricásba bele szokták engedni a birkákat, hogy a szétszóródott kukoricából, és a kukoricaszárból legeljenek.
A nyáj egyre közeledett, és a birkákkal együtt jöttek a pásztorkutyák is.
Távolról traktor zaja közeledett. A motor zajból néha emberi hangokat lehetett felismerni. A traktor egy utánfutót vontatott, az utánfutón munkások. Nők, férfiak. Kukoricát fosztani jöttek.
Amikor a traktor odaért a kukoricarakáshoz, a munkások leugráltak az utánfutóról és hangos csevegés közepette nekiláttak a munkához. A tiszta kukoricafejet az utánfutóra dobálták, a csuhét egy másik kupacba gyűjtötték. Ezt általában a jószág almozásához használták, de ezen a vidéken a kézművesek fontak a csuhéból szakajtót, lábas alá valót, lábsurlót.
A négy szökevény úgy lapult a földön, hogy szinte eggyé váltak a kukoricaszárakkal, s a szívük a torkukban dobogott, amikor látták a szárak között átszűrődő kuszaságban, hogy a határőr katona odamegy a kukoricafosztókhoz beszélgetni. Így már csak 100 méter választotta el őket a határtól.
A beszédfoszlányok közepette, ami odaérkezett a munkásoktól arra gondoltak, hogy nagyobb veszély nem érkezhet a mai nap már rájuk, és ha ezt megússzák, akkor ezután már simán megy minden. Tévedtek.
Egy kombájn érkezett! Tőlük jobbra beleállt a kukoricásba levágni a szárat.
Balra a birkanyáj.
Jobbra a kombájn.
Előttük a határ, a kukoricafosztókkal és a határőrrel.
Félelmükben figyeltek. Folyamatosan. S ahogy telt az idő megértették a kukoricatáblába rekesztett fogságukat is.
A birkanyáj a bal oldalukon olyan táblarészt legelt, ahol már le volt vágva a szár is. Abban a kukoricatáblában, amelyikben ők húzódtak meg, még nem volt letörve a kukorica. Ebbe a táblába a pásztor nem engedte bele a nyájat.
Tőlük jobbra, az a tábla, amelyiket már vágott a kombájn olyan tábla volt, amelyikről már letörték a kukoricát. Valószínű, hogy ennek a táblának a csöveit fosztották a munkások. A kombájn tőlük távolodott.
Megértették, hogy ez a tábla, amelyik a rejtekhelyet biztosítja számukra, az Állami Gazdaság valamelyik másik részlegéé lehet, vagy ez a kukorica egy másik, talán későbben érő hibrid.
Megnyugodtak.
Befaltak néhány falat kenyeret. Mértékkel, mert tudták, hogy egész napot kell, eltöltsenek itt, és csak fél liter vizük van.

Lassan teltek a percek. S a novemberi napsütés megszárította átnedvesedett, sáros ruhájukat. Győző farmerjáról úgy pattogott le a mocsár iszapja, mint a bivalyok bőréről a rászáradt sár.
Elaludtak. A mező zaja álomba ringatta őket.
A csend, a nagy csend riasztotta fel őket.
Nem lehetett hallani a kombájn motorzúgását, a traktorét sem. A birkák bégetése sem hallatszott és a kukoricafosztók beszélgetése is hiányzott.
Elmentek haza!
Szürkülődött.
Mintha parancsot kaptak volna, valami természetfölötti erőtől, feszültek meg egyszerre.
-Most vagy soha! Induljunk!