A lefülelt kém

Időpont: 1956.
Helyszín: Románia, valahol a Bukaresti peremkerületen. A Baneasa, Pantilimon, Otopeni repülőterek környéke.
A történet Jóapám 20 éves korára vezet vissza. Arra az időszakra, amikor ő katona volt. Ezt a történetet többször hallottam, ahogy baráti körben mesélte. Számára ez egy nagyon jelentős esemény volt. Gondoljunk bele az akkori politikai helyzetbe! 1956-ot írunk!
-Örségbe voltunk. Hárman teljesítettünk szolgálatot. Valamilyen gyárat öriztünk de hogy milyen gyárat azt soha nem tudtuk meg! Még a régi orosz egyenruhát viseltük, s a puskánk a "ZB" típúsú, ún "zebe". Öt golyó fért a tárába. És nem volt automata. Minden elsütött golyó után, üríteni kellett, és tölteni. Az volt az érdekesség, hogy nem kaptunk egy darab golyót sem! Ott viseltük az oldalunkon a rohamkést, a "bajnétot", és a tölténytáskát, de ha meg kellett volna védeni, legalább a magunk életét, nem lett volna mivel!
-Az őrszolgálatot úgy osztottuk el, hogy kettő közülünk járőrözött, és egyikünk ott maradt a poszton, ahol volt egy bódé és egy telefon. Azon a napon , épp rám került a sor a "posztolásra", s mivel hideg ködös novemberi nap volt, járkáltam a bódé körül, hogy ne fázzak. Csend volt, nem hallottam neszt. S ahogy ott járkálok, arra lettem figyelmes, hogy olyan száz méterre tőlem valaki felemelkedik fektéből, a földről. Első pillanatban azt gondoltam, hogy a társaim, de pár másodperc várakozás után észrevettem a ködön át, hogy nem lehet a társam közül egyik sem, hiszen az "alakon" egy ilyen hosszú szovjet kabát volt, míg nekünk csak háromnegyedes volt rendszeresítve. A pillanat tört része alatt végigfutott rajtam a félelem, de nem gondolkodtam. Felhúztam a závárt, és jó hangos fémes csattintással vissza csapattam, hogy lehessen hallani "csőre töltök", s elkiáltottam magam, ahogy tanultam(mert akkor még nagyon keveset tudtam románul): SZTÁJ!(=Állj!)... Sztáj kö trág!(=Állj vagy lövök!) Ordítottam, ahogy a tüdőmből kifért, hogy meghallják a társaim. S képzeljétek, az "alak"...nyílván tudatában mit jelent háttal állni egy élesre töltött fegyvernek... megállt! S mikor kiálltottam, hogy:Müinele szusz! =Fel a kezekkel! ... Elkezdte lassan felemelni a kezeit,...de nagyon lassan. S én miközben mentem feléje, mondtam neki: Háj, máj szusz, si báte pálmá peszte káp!=Gyerünk feljebb, és verd össze a tenyered, a fejed felett! S képzeljétek el, ahogy felemelte a kezét, kiesett a kabátja alól egy "PPS" gépkarabély. Tudjátok az a dobtáras szovjet fegyver!! Parancsoltam neki, tíz lépést előre, s odamentem, felvettem a fegyverét a földről. Felvettem és megnéztem, tele volt a tár, és csőre volt töltve! A vér meghűlt bennem! Mondtam neki: Hátra arc! s szembe fordult velem. Közben hallottam, a hátam mögött jönnek a társaim, s "csőre" töltenek ők is. A fogoly arcán nem lehetet jelét venni az érzelmeknek, teljesen közömbös arccal állt ott, az oldalán volt egy térkép táska, s amikor odaértek a társaim elvették azt is tőle. Aztán odaadtam a csőre töltött "PPS"-t az egyik társamnak, s oda mentem két lépésre a fogolyhoz, s kinyítottam a "ZB" fegyverem závárát, s mert nem tudtam volna elmondani románul az érzelmeimet, ezt mondtam neki:"-Ne te ganyé, nézd meg mivel tartóztattalak le !" "Na, amikor meglátta, akkor kellett volna lássátok az arcát !" Közben kiérkezett az őrségparancsnok. A kém táskájában ott volt a gyár összes "anyaga"....
-"Azt az embört úgy elvitték, hogy én soha többet az életben nem láttam. Én abba a hejbe szerdzsent(=szakaszvezető) lettem, s a két kollégám őrvezető. Kaptunk egy nap eltávozást, s 50-50 lejt. Az ötven lej abba az időbe nagy pénz vót. Elmentünk s úgy megrészögöttünk, hogy nem tudtunk visszamenni időbe a kaszárnyába. Mikor visszamentünk egyből lefokoztak káplárnak(=tízedes), s egy hónap laktanyafogságot kaptunk, hogy tanuljunk meg viselkedni."

Az én történetem, az igazmondásról...azaz miért nem lettem leigazolt futballista.

Időpont:1976 május.
Helyszín:Olasztelek.
A történet talán ott kezdődött, hogy árvíz volt. S az árvizek időszaka nálunk állandóan a menekülést jelentette. Hozzászoktunk. Hiszen árvíz volt minden évben. Említésre méltó az 1970 évi, amikor a Fölöp vízimalmát vitte el, és az 1975 évi, amikor a Nagy Árpi malma látta kárát a tavaszi olvadásoknak. Mi ott laktunk a "gát alat", a Gát utcában. Mindkét alkalommal ki kellett költözni a házból, de úgy, hogy még a disznókat is el kellett szállítani az udvarból. Ez nagyon jó móka volt, mert a felnőtt ember még tudott gyalogolni a vízben, de a disznó már úszott. Tehát csak terelgetni, "úsztatni" kellett a megszelidült állatokat. Én ilyen békés állatokat nem láttam mint akkor...
Szóval ez az 1976-os árvíz...olyan rutinszerű volt. Nem kellett költözni. De elég nagy víz volt ahhoz, hogy megtelljen a pince. Ez azért is kellemetlen volt, mert a pincébe volt elhelyezve a "hidrofor", a házi vízmű. A pince általában a mennyezetig tele lett, hisz egyszintben volt az udvarral. Ilyenkor addig nem használhattuk a "hidrofort", amig annyira nem apadt vissza a víz, hogy neki lehessen állni kimerni, vagy kiszivattyúzni a pincéből a vizet. S ha már be lehetett menni a pincébe, ki kellett vinni a villanymotort. Teljesen szétszedni és megszárítani... Összerakni, és újra volt tiszta víz. Ezt a műveletett Jóapám végezte, szinte olyan természetes törvényszerűséggel, mint az árvizek érkezése, tavasszal olvadáskor.
Természetesen én nem voltam hajlandó tudomásul venni az árvizek érkezését. Én komisz kölyökként fontosabbnak tartottam rúgni a bőrt a réten. S mert a rét tartalmazta a pár száz méterre levő futball pályát nagy hajlandóságot mutattam, gyakran kijárni a csapattal az edzésekre. Talán jól is fociztam. Ezt a tehetségemet talán az is igazolta, hogy hívott a csapat, álljak be én is. Legyek igazolt játékos a kölyökcsapatban. Persze az én szándéknyilatkozatom kevés volt ebben a szituációban. Meg kellet kérdeznem Édesapámat!... Itt kezdődtek a nehézségek!
Kerek perec kijelentette:"-Fijam, amig én élök, nem fogsz fotbalozni." Elég sokáig gondolkodtam, hogy miért nem, de abban az időben nem tudtam megtalálni a választ. Apám nem volt hajlandó a részleteket elárulni. Csak egy két elejtett szavából tudtam meg később, hogy valójában óvni akart. Nem is a foci közbeni durvaságoktól, hanem a pálya széléről bekiabált trágár szövegtől!! Mert ez egy falusi csapat volt, és a játék hevében a trágárságból nem volt hiány! Én nagyon tiszteltem Apámat ezért. Főleg később, amikor megértettem a gondolatait.
Azt is elfogadtam, hogy megengedte, kijárjak edzésekre, s olykor elmehettem drukkolni a meccsekre, főleg akkor, ha nem utazott messze a csapat.
A tavaszi bajnokság zajlott. Olasztelek- Száldobos mérkőzés. S mert Száldobos a szomszéd falu volt, kb. 5km-re, én is elmehettem, de apám kijelentette:"-Ne merj fotbalozni, me' letöröm a derekadot!"...
Mégis mikor Száldoboson kiderült, hogy nincs balhátvéd, örömmel tettem eleget a felkérésnek és beálltam a csapatba. Szinte úsztam a mámorban, hogy végre a csapatban vagyok, s még az sem vette el a kedvem, hogy 6:2-re kikaptunk!
Amikor hazaértem Jóapám a szokásos rutinszerű összeszerelését végezte a "hidrofornak", és láttam az arcán, hogy nehézségei voltak munka közben. Az ilyent meglátja az ember, valahogy másképp csillog az ember szeme. Mikor beléptem a kapun, Apám fölemelkedett a görnyedt tartásából, kezében volt egy 20-24-es villáskulcs.... Az kérdezte:"-Hol voltál?" furcsa volt, hogy megkérdezi, hiszen ő engedett el Száldobosra... válaszoltam tehát. "Fotbaloztál-e?" hangzott el a következő kérdés. Bíz' isten, olyan volt, mint egy kihallgatás, és egy rögtön itélő törvényszék egyben!
Amikor azt válaszoltam, hogy:"-Igen, fotbaloztam."... azt hittem, hogy a jobb kezében levő villáskulccsal fog megütni. De nem! Átvette a kulcsot a bal kezébe, és a jobbal lezavart egy hatalmas pofont, aztán a bal kezéből áttvette a kulcsot a jobb kezébe, és a bal kezével zavart le egy hatalmasat! S közben ezt mondta:"-Ne' itt van az egyik, azé' me' átlépted a szavamot, a másik azé' , hogy többet ne lépd át a szavamot!"...
Azt hiszen nem is léptem át többé a szavát...

Jóapám és a szögölőléc.

Időpont: 1959 május-június.

Helyszín: Románia-Barcaság-a hétfalusi csángók földje: Tatrang.

A történet arról szól: hogyan ne használjuk a szögölő lécet, avagy hogyan keressünk furfangal több pénzt, azoknál akik úgy gondolják, hogy jobban tudnak kaszálni mint mi...

A rivalizálás már otthon a faluban volt, a 36-os és 34-es generáció között. A 36-os brigád vezetője Édesapám . A 34-es brigádé, Fodor Imre bácsi. Minden brigádvezető igyekezett maga köré gyűjteni a "legjobb" embereket. Jó versenyszellem uralkodott, de a jó versenyszellem mögött sokszor ott lapult az összeszorított fogak mögött, a dűh és az irigység. A 34-es brigád túl lévén a katonaságon, általában már házas embereket számlált a soraiban, mig a 36-os brigád alig túl egy két fővel a katonaságon, javarészt komolytalan legényemberekkel volt tele...

A kollektivizálás a faluban elsősorban a mezőgazdaság, földművelési ágazatára volt kiterjesztve, ahol már komolyan, az agronómus javaslatára végezték a tevékenységet. Így történhetett az, hogy amikor Olaszteleken megvoltak a kaszálással, akkor átmenetileg olyan hét-másfél hét időszak következett amikor érdemi munkát egyik brigád sem tudott volna végezni. Tehát úgy döntöttek, elmennek Tatrangba, napszámba kaszálni. Ott a Barcaságban is, rögtön már a megérkezéskor nyílvánvaló volt, hogy a "komoly" emberek fognak érdemi munkát végezni. A "suhancok" esetleg gyomlálásra, vagy uram bocsá' vízhordásra alkalmasak, a dolgos kaszások nyomában... Fodor Imre bácsiék fel is vállalták a munkát. Olyan kaszálót fogtak át, amely olyan volt mint az asztal lapja, csak verni kellet, élezni a kaszát, húzni, s dőlt a rend, mint ellenség a háborúban... A fiuk húzták is becsülettel, a derékig érő réti kaszálón. Estére alig álltak a lábukon.

Jóapám?? Ott volt vele a jóbarátja. Későbbi sógora: Molnár András, az én nagybátyám, aki még nem volt katona. Mindent elsöprő szövege volt. Csak úgy dőlt belőle a hűlyeség, s aki legalább egy kicsit nem szeretett dolgozni, szívesen hallgatta. Apám olyan területet vállalt, amely tele volt bokrokkal, vakond túrásokkal, dombos részekkel. De szólt András bátyámnak, hogy: "-Bandi, te csak tartsd szóval a csángót..." Bandi bátyámnak ez nem volt nehéz.

Ugye, Apám volt a brigádos... Ő mérte fel a területet, a szögölő segítségével. Hogy volt ez? Meg kellet mérni a terület hosszát-szélességét. A léc "lábai" között a távolság: ~2,0méter(1,87). A brigádos fogta a léc markolatát, szépen lépegetett, és "dobálta" a lécet maga mellett. Azaz 2,0 méterenkét rakosgatta elébb-elébb. Végén a megmért adatokat összeszorozták, és megvolt a terület mérete.

Nnamármostan! Csángóföldön ez a művelet így zajlott: elől ment a csángó,hogy mutassa merre kell haladni a beméréssel, és mellette Bandi bátyám. Mögöttük haladt Édesapám, "dobálta" a lécet, és hangosan kiáltotta: egy, kettő, három... és közben lépett ugye, hogy haladjon. De volt rá eset, nem is egyszer ( "nőjjön" a terület...), hogy nem lépett, csak egy helyben járt(hogy a lépések hangját lehessen hallani) és kiáltotta: huszonhárom, huszonnégy....!

Nna, így kaszáltak Jóapámék, hatalmas területet, s értek vissza estére a szállásra vidáman, nevetve... a "suhancok".

Hangok a múltból, azaz a megtalált csengő

Helyszín:Erdély, Olasztelek falu.
Időpont 1945-1998-2000

2000 nyarán meglátogattam Édesapámat. Az istálóban egy addig nem látott csengőt találtam. Ez kicsit furcsa volt, mert a szokott tárgyak között ha valami újat, addig nem látottat találunk, mindig megkérdezzük:-ez hogy került oda? -honnan van? De evvel a csengővel mégis mintha nem akkor találkoztam volna először. Olyan volt, mintha már nagyon régóta ismertem volna, csak ez az ismerettség, valahogy olyan mélyről jött, bentről a szívemből. Fizikailag, a szemeimmel, akkor láttam a csengőt, de valahogy éreztem, hogy már régóta az enyém.
.......................................................................................................................................................
1945.
Jóapám akkor 9(kilenc!) éves volt. Ahogy ő mesélte:"-Cudar időköt éltünk édös fijam..." Eljártak napszámba kapálni. Édesapám, Nagybátyám- Gyuri bácsi, aki két évvel volt idősebb apámnál, és Tátáka: Nagy József. Nagy József, cselédsorból szabadult fel. Szintén cselédlányt vett feleségül, s a báró, hozományként valami kevéske földet adott a fiatal párnak, akik vitték tovább a nyomoruságukat, szerelemben. Az említett kapálásra Jóapám mesélése szerint, csak sót vittek. Egy fazék el volt dugva a bokrokba egy forrás mellet. Kikapálták az "öreg" krumplit a fészekből, és az volt a napi táplálékuk! Kilenc éves gyerekként, ha tehenet őriztek, a hűvös reggeleken, teljesen átdermedt lábukkal, beleálltak a tehén ürülékébe. Ha birkákat őriztek, a birka fekhelyére ültek, mert az már megmelegítette a földet. Cudar idők! Apámat odaadták egész nyárra a számadó juhosgazda mellé, aki egész évben biztosította apám ellátását. A tavaszi ellésből kapott egy bárányt, ami őszre már felnőtt birkává fejlődött. Tátáka, hogy apám mindig megismerje a bárányt készített egy "csengőt". Amolyan házilag össze-eszkabált alkalmatosság volt ez, olyan harang-kolomp féle. Egy öreg benzines hordó, bádog anyagából forrasztotta össze, s a belsejében a "nyelv" egy csavaranya volt, és képzeljétek úgy szólt, mint a legnemesebb bronzból önttött csengettyű. Ősszel a birkát levágták. Apám következő évben már másik számadónál teljesített szolgálatot. A csengőt elfelejtették.
...........................................................................................................................................................
1998.
Jóapám ekkor már pallér volt. Mestere a szakmájának. Kőműves. Házat építettek. Az egykori számadó juhász dédunokájának. Előtte le kellet bontani, a kőből épített istáló tetőszerkezetét. Az istáló olyan masszív építmény volt, hogy egy koszorúval, ami összefogta a falakat, és a födém megerősítésével, simán rá lehetett építeni még egy szintet. A bontást Édesapám vezette. A tetőn dolgozó legények dobáltak le mindent a tetőről. Cserép, lécek, és minden anyag, ami ilyenkor keletkezik. Közben zaj és por.... Aztán felkiált Apám:"-Állj! Álljatok meg! Senki ne csináljon semit!!".... Meghallotta gyerekkora csengőjének a hangját!... Odament, megkereste a csengőt, s amikor megtalálta a sok kacat között, felvette és azt mondta:"-Most már lehet folytatni."....

Zinka Gizi esete...Bedő Zoltánnal

Időpont:1980
Helyszín:Bardóci Általános Iskola.
Gizi nem volt osztálytársam. Húga volt Zinka Mária Magdolna osztálytársamnak, egy évvel "alattunk" járt. Szép lány volt, szebb mint Mária. Ő ennek a tulajdonságának tudatában volt. Nagyon is tudatában! Sajnos a szépségével fordítottam volt arányos a tudása, mármint az a tudás, ami azért kellett volna, hogy jó tanuló legyen. Mert nem volt jó tanuló! Sőt! De ő ezt nem akarta tudomásul venni! Mindent megtett, minden trükköt bevetett, hogy a tanárok elhiggyék: Ő jó tanuló. Eme tulajdonságához, még egy jó adag büszkeség, és rátartiság is társult.
Az említett román röpdolgozat, azaz a "zicc" napja volt az ő osztályában is. Gizi egy szót sem tudott a leckéből. A nevét, a dátumot, a lecke címét leírta a papírlapra. (Nála az írással, olvasással nem volt gond. Ezeket szorgalmasan megtanulta, kis-iskolás korában. Akkor még nem tudta, hogy szép...) Amikor ezekkel megvolt, szorgalmasan üldögélt, nézte a táblát, mintha gondolkozna, hogyan folytassa tovább. A terem végén, a padsorokkal szemben, ott volt a falon két tábla. A táblák fölött középen, az ország címere. A címer alatt, Nicolae Ceausescu elvtárs képe. A kép jobb oldalán, nagy piros üvegtábla, rajta fehér betükkel a Párt XIX. Kongresszusának szövegéből egy idézet, románul. Bal oldalán ugyanez a szöveg, magyarul. Gizi fejéből kipattant a szikra. Annyit engedett a büszkeségéből, hogy a lecke első mondatát a szomszédja dolgozatából bemásolta, s utánna szépen, gyöngybetükkel bemásolta a Kongresszusi szöveget.(!!) Befejezésül a padtársa dolgozatából bemásolta, az utolsó mondatot. Leadta a kész dolgozatot.
Képzeljétek el Bedő Zoltán, román tanár reakcióját...

Dénes Géza este az osztályfönökkel...Bedő Zoltánnal

Időpont:1979 november.
Helyszín: a Bardóci Általános Iskola.
Dénes Géza, amikor a mi osztályunkba került, már másodszor ismételt évet. Nem tudom számára ez milyen előnyökkel bírt? Talán az, hogy mire az öccse Zoltán 13 éves lett addigra Ő is ott volt a hetedik osztályban... Ez bizony egy kicsit az időhúzás technikáját sejtette, de a mi Gézánkon még így sem mutatkozott a fejlődés jele. Sem szellemileg, sem fizikailag. Így otthon még azt sem tudták alkalmazni, hogy Géza kinőtt ruháit, legalább Zoli viselhette volna, hiszen Géza volt az osztályban a legkissebb.
Mindazonáltal én szerettem Gézát, hiszen Édesapám volt a keresztapja, s Géza Apukámat nemes egyszerűséggel"Kereszt"-nek szólította. Mint mindenki a keresztapját a faluban.
Az igazi vesztes, hogy Géza a mi osztályunkba került, mégis az osztályfőnökünk volt. Hiszen Ő kínosan vigyázott az osztálya tanulmányi átlagára. S nem elég, hogy olyan tanítványa van aki a dolgozatírást rögtön a füzet első oldalán kezdi. Az iskola szégyenére... Most itt van ez a büdös kölyök(!) - a szó szoros értelmében!! Hiszen Géza mielőtt eljött volna iskolába, a szüleinek segített teheneket fejni(!!)...-aki ráadásul még írni sem tud...hetedikes korára...ráadásul két évvel már öreggebb a többieknél. De Ő! Elhatározta, hogy most nála majd megtanul ez a semirekelő kölyök. Majd Ő megtanítja!! Majd Ő megmutatja!!
Szóval, hetente legalább egyszer "ziccet" írtunk. Ez volt a röpdolgozat. Ezt egy kitépett füzetlapra kellett írni, és ezt még én sem ronthattam el. Itt aztán teljesen mindegy volt, hogy a füzetlap melyik oldalára ír az a haszontalan kölyök. Mellékesen ez volt a legegyszerűbb módja az osztály tömeges kikérdezésének, s egyben az írást is lehettet gyakorolni. Legfontosabb talán mégiscsak Gézának lett volna szüksége erre a mutatványra, de...
Tehát: zicc! Fel kellett írni a címet a lapra, s ez Gézának még sikerült. Mert a tanár a lecke címét felírta a táblára. Géza azt bemásolta. Szinte betűről-betűre. Máshogyan nem is tudta. Úgy írt, hogy megnézett egy betűt a táblán, azt lerajzolta, aztán megint egy betű... és így haladt. Piszok lassan! Amikor ezt a tanár észrevette odament Géza mellé, és nézte! Géza ettől ideges lett, és még nehezebben tudott írni, pedig akkor már eljutott oda, hogy a saját nevét írta a pappírra! S ahogy a tanár ott állt mellette a nevét is elrontotta, valahogy így: "Denes Geza"; "Dens Giza" s ezek kombinácíóját, de nemcsak elrontotta, össze is maszatolta, mert közben sírt, és taknyos volt, s miután Bedő Zoltán precíz tanár volt, minden hibánál egy nyaklevessel próbálta helyesírásra tanítani azt a büdös, haszontalan kölyket!
Egy szó mint száz. Gézának nem sikerült jeles ziccet írnia. Sőt! Egy csomó marhaságot írt, félelmében, hogy ne derüljön ki:nem tud semit!...Aztán kitört a botrány! A tanár megsértődött, hogy Ő kiteszi a lelkét, és ezek a senkiházi kölykek ilyen csökönyösek, hogy nyílván őt akarják bosszantani azért nem írnak semi tartalmasat arra a koszos papírra! Hogy azzal is Őt bosszantsák, hogy azt a sok sületlenséget, Neki kelljen majd kijavítani. Tehát nyomatékosan megkér mindenkit, hogy aki nem tudja a leckét, az ne írjon a papírra semit. Csak a nevét. "Értem? csak a lecke címét, a dátumot és a nevét! "....
S képzeljétek el ! Géza szót fogadott! Teljesen hibátlanul leírta a lecke címét, a nevét. Valahogy sikerült neki és beadta a makulátlan, hófehér füzetlapot Bedő Zoltán osztályfőnöknek, nyilván minimum egy osztályfőnöki dicséretre számított... Ehelyett azt az elmarasztaló itéletet amit Géza kapott... hogy Ő még tanári pályafutása alatt ilyen szemtelen kölyket nem látott, aki be merte adni a füzetlapot üresen.

Esetem a román dolgozatfüzettel...és Bedő Zoltánnal.

Időpont 1979 május.
Helyszín a Bardóc Községi Általános Iskola.
Nem két féléves időszakra volt osztva a tanulmányi időnk, hanem harmadokra. Három harmadra. Akkor mi ezt tulajdonképp negyedéves időszaknak mondtuk. Ami lényegében a feleltetési időszakban, és főleg a dolgozatírási időszakban volt fontos. Általánosan egy tanulónak legalább három jegye kellett legyen. Ebből a három jegyből számtani középarányossal már kiszámítható volt az év végi jegy. Fő tantárgyakból azonban még dolgozatokat is írtunk. Ilyen tantárgyak voltak: matematika, magyar, román. A dolgozatírásra három jegy átlagát kaptuk. Magyar és román tantárgyak estében ez így alakult: fogalmazás, helyesírás-szépírás, külalak-forma. A dolgozatra kapott fő jegy, meghatározta az éves teljesítményünket, hiszen az egész évben kapott jegy értékét felemelhette, de le is csökkenthette nagyon. Tehát alapos forgatóköny lett kidolgozva, ennek a negyedévenkénti dolgozatírásoknak. Dolgozatfüzetet kellet vásárolni, ami egyébbre nem volt használható. A dolgozat megírása és javítása után, az illetékes tanár beszedte, és csak a következő dolgozatíráskor adta vissza. Természetesen fel kellett készülni az egész negyedéves anyagból. A megmérettetés napjára a tanár behozta a füzeteket, felírta az általa kiválasztott dolgozatcímet a táblára, majd kiosztotta a füzeteket. A füzetekbe nem lehetett "akárhogy" írni! De nem ám!! Egyik oldalt szabadon kellett hagyni a javításnak! Tehát a kinyított füzet bal oldalára kellett írni, a jobb oldali lapon kellett javítani! Namármostan. Képzeljétek el, ott van előttetek a füzet, kinyitjátok. Jobbra ott van egy szép tiszta oldal. Fehér, makulátlan tisztasággal. Még nem szamárfüles. Érezni rajta a nyomda illatát...s nem lehet rá írni. Fordítani kell egyet, és oda, a bal oldalra, már leírhatjuk, hogy felkészültünk Tanár úr, tudjuk a leckét! Nahát engem akkor úgy megbabonázott a vadonatúj füzet varázsa, hogy rögtön az első jobb oldalra, írni kezdtem! Ez kérem szkandallum! Inkvizícíó!... Elvágtam magam alatt a fát. A román tanárt alaposan megbántottam. Egy életre. Notórius figyelmetlen vagyok, aki szándékosan tönkre akarja tenni, a Tanár karrierjét. A dolgozatom egyenesen, egy itélet volt. Én írtam meg. Saját kezüleg. Önmagam ügyésze, és bírája voltam. Azt a leckét amit, kaptam dolgozat javításkor, nem felejtem el. De az egész általános iskola sem felejti el, mert az Osztályfőnököm tett róla, hogy minden évfolyamnak, minden dolgozatíráskor elmondja az utánam felnövő generációnak, hogy:"-Kéremszépen nem úgy kell írni a dolgozatfüzetbe, ahogy azt Nagy Viktor tette..." és akkor szépen elmesélte, hogyan kell.