Szökés

Harmadik rész – Nem sikerült felmentés (Folytatás)

A hajnal magával hozta a vihar hideg szelét, s a csapkodó szélfuvallatok lehűtötték az este oly kellemesen meleg lépcsőt.
Győző ott állt a tornácon, s eszébe jutott, ha nem sikerül Andor felmentése, bevonul katonának. Azt érezte, ha nem megy el Andorral Jakabos Ödönhöz, akkor barátja meg sem próbál tovább lépni. Andor tőle várta a támogatást, a rábólintást, hogy amit tesznek, vagy tenni akarnak, meghozza a sikert az életükben.
Magára rántotta az ingét, s átrohant barátjához. Úgy tépte fel az ajtót mintha égett volna a ház.
-Induljunk! Minél hamarabb, hogy ne késsünk el! Gondolod, hogy az a kiló kávé és a liter szilvapálinka elég lesz a felmentéshez?
-Győző! Az egész országban nem lehet kapni kávét! Tudod, hogy még a cukrászdákban, bárokban is pótkávét, cikóriakávét árulnak? S amit a pálinkáról tudnod kell, az a kör ahová ez kerül, pálinkával kezdi a napját és szereti a jó házi kisüstit! Jakabos felől pedig biztos lehetsz! Tudod ő a megyeszékhelyen a kettes élelmiszer raktár főnöke, jó kapcsolatban a hadkiegészítés parancsnokával. Jakabos azt ígérte, amikor megvette tőlünk a sorsjegyen nyert autót, hogy ha valamikor az életben segíteni kell, akkor bizalommal forduljunk hozzá.
-Mikor indulhatunk a városba?
-Holnap reggel jó neked?
-Holnap reggel hétfő van. Kérek egy szabad napot a munkahelyről, csak délutánra haza kell, érjünk, dolgozatot írok kémiából.
-Biztos lehetsz, hazaérünk. Jakabosnak csak át kell adni a csomagot, és ne feledd el, azt is megígérte, hogy segít útlevelet szerezni!
A kora reggeli buszon sokan voltak. Ilyenkor hét elején utaztak vissza a diákok a környékbeli falvakból a megye első városába, ahol több iskola révén jobb oktatásra számítottak, mint a kis bányászvároskában. Ez a megye az ország egyik legkisebb megyéje volt, s egyben egyike azon megyéknek ahol a lakosság java része magyar volt. Csak a komolyabb vállalatok vezetői, a közhivatalok elöljárói, az állambiztonsági szervek emberei, s a fegyveres testületek tagjai és családjaik voltak az anyaország kiválasztott, méltóságai, akik ezt a kis megyét irányították.
A város nem volt nagy. Afféle kis mezőváros volt, s a politikai rezsim a 70’ évek elején, amikor széttagolták az ország területét, mesterségesen hoztak létre olyan kis régiókat ahol a kisebbség jobban ellenőrizhető. Így hozták létre ezt a megyét, és nevezték ki megyeszékhelynek a sárkányölő lovag városát.
A város központja felé az autóbusz mindig megállt a külterületen, a tejgyárnál. Ez amolyan külváros féle volt. Itt voltak az ipari létesítmények, a pékség, s a nagy központi raktár kettes részlege ahol Jakabos várta őket.
Győző még soha nem járt itt. Andor magyarázta, hogy mekkora elosztó központ az egész telep, s a kettes részleg az élelmiszert osztotta szét, rakodta szállítóautókra, amelyek terítették az árut.
A raktárudvaron targoncák forgolódtak, raklapokon naranccsal tele ládákkal. Déli gyümölcsöt szortíroztak. Győző, amikor meglátta a tele raktárépületet elakadt a szava. Egy darabig nem jutott szóhoz, csak ment némán barátja mellett, aki ismerte a járást, s szaporázta a lépteit Jakabos irodája felé. A nagy csarnokban, néha egy-egy oszlop mellé meghúzódva, rakodó munkások hámozták lopva, fürge mozdulatokkal a narancsot, ide-oda kapkodva a fejüket, nem látja meg őket az ellenőr.
-Andor! Hová tűnik el ez a rengeteg narancs. Hogy-hogy nem lehet déli gyümölcsöt kapni a boltokban?
- Ezt a sok narancsot hová viszik?
-A pártkantinba, a pártfunkcionáriusok asztalára, az első osztályú szállodák konyhájára, a valutával fizető vendégek asztalára, a diplomáciai testületnek, a konzulátusokra, a belbiztonságiaknak. Szóval ilyen helyekre.
-Hogy te idén még nem ettél narancsot? S 19 éves létedre még egyáltalán nem ettél banánt? Na, látod, többek között azért is vagyunk most itt, hogy a gyerekeinknek ne legyen hasonlóban része!
Jakabosnak olyan volt az irodája, mintha egy nagyszobából leválasztanának egy egész kis kuckót. Szürke kis zúg volt, amely tele volt a megrendelési bizonylatokkal, beszállítói levelekkel, gondosan összefűzve. Látszott, hogy pontos dokumentálása van az ide beérkező, és innen elszállított terméknek.
Ha Andor nem hívja fel a figyelmet, hogy ott vannak a főnök irodájában, Győző azt gondolta volna Jakabosról, hogy egyike a targoncavezetőknek, aki az őszülő szakállával, csillogó szemeivel, és csíkos bojtos sapkájával egy szobrászhoz hasonlított.
Kezet fogtak és leültek egy raklapra.
Andor átadta a gondosan becsomagolt, körülményesen beszerzett kávét, amely egy vagyont ért. Még az ilyen központi raktárban sem lehetet találkozni effélével. Andor a kávét dollárral vásárolta, az ország fővárosában tanuló arab egyetemistáktól.
-Fiuk, ma sajnos nem tudok segíteni. Látjátok, szét kell teríteni ezt az árut. Holnap, vagy holnapután, elviszem az ajándékot a megfelelő helyre. Bízhattok bennem! Ami tőlem telik, megteszem, hogy sikerüljön a tervetek! Találkozzunk egy hét múlva, itt nálam rendben. A telefont, vagy levelet mellőzzünk, mint mindig.
A buszban hazafelé, valahogy úgy érezték, hogy egy hét múlva kezünkben lesz az útlevél. Csöndben, szó nélkül ültek egymás mellett, de ugyanazok a gondolatok kötötték egyre szorosabbá barátságukat. Egy új élet reménye egy idegen országban.
A kis bányászvárosban szakadt az eső, s Győző nagyokat ugrálva próbálta kikerülni a macskaköves főutca kátyúit. Még időben érkezett be az osztályba ahol a társai izgulva, hajtották a fejüket a könyv fölé, s próbáltak bevágni valamit a negyedéves tananyagból.
Győző nem szerette a szerves kémiát. Néhány évvel korábban, amikor még a szervetlennél tartottak örömmel és érdeklődve figyelt órákon, s az izgalmas kísérletek biztatták: érdekes tantárgy, érdemes odafigyelni! Most a szerves kémiában kimaradtak ezek az ismerős képletek, s a füstölgő reakciók helyét az unalmas szénláncok vették át. Csak annyit tanult belőle, ami feltétlen kellett, a minimális osztályzathoz. S amikor a negyedéves dolgozatfüzetet kinyitotta már tudta, hogy ezt a tananyagot soha az életben nem fogja használni.
A hét csigalassúsággal telt, alig találkoztak, de tudták, hogy egy új hét elején megváltozik az életük és úgy jönnek haza a városból, hogy a mindent eldöntő nagy utazás napját ott, azon melegében a buszmegálló zajos forgatagában megbeszélik.
Jakabos arcán lehetett látni, hogy valami nincs rendben.
A két barát úgy állt a homályos raktárban, mint a vágóhídon a bika, aki mindenre rászánva magát szemben találja magát a mészáros súlyos taglójával, aki gyakorolt mozdulattal úgy vágja a szemei közé a gyilkos szerszámot, hogy azon nyomban elveszti lábai alól a talajt, és lassan térdre ereszkedik a véres, vizeletes betonpadlóra.
-Andor! Amikor bementem a parancsnokságra, már meg volt írva a bevonuló parancsod. Minden emberi győzködésemet vetettem latba, hogy rábeszéljem a parancsnokot, próbáljon törölni a listáról. Ő tudva, hogy szinte lehetetlen a kérés, de még megígérte, segíteni fog, de nem rajta múlik, ha nem sikerül.
-Be kell vonulnod Andor! És bocsáss meg, hogy nem tudtam segíteni.
A szeptember eleji párás csönd, kikísérte őket a buszpályaudvarra és két hét múlva, amikor Győző elkísérte barátját, úgy adta föl a kofferját a busz csomagtartójára, hogy csillogó szemekkel, s rekedtes hangon, halkan így búcsúzott el:
-Ez most nem sikerült Andor, de tudod ugye, hogy én nem adtam fel! S jobb keze két ujjával búcsúzásképp az angol katonák ismert „Victory” jelét mutatta barátjának.

Szökés

Harmadik rész – Nem sikerült felmentés

Nem tudott elaludni.
Csak forgolódott az ágyán, és az öreg ház mintha vele együtt virrasztana, az ősök sóhajtásaival, nagyokat reccsent, kísértetiesen. Győző, amikor először hallotta ezeket a reccsenéseket, félt. Nem tudta mi okozza, a ház nyögéseit. Csak később jött rá, hogy a felmelegedett faház kitágult a napsütés hatására, s este, ahogy lehűlt a hőmérséklet a faház visszazsugorodott. Akkor nyögte az ácsok szekercéi okozta fájdalmakat.
Sokáig beszélgettek, a nyárutói éjszakán, a ház tornácán.
Andor túl volt az érettségin, besorozták katonának, de más tervei voltak. Érvekkel próbálta meggyőzni barátját, kövesse őt.
-Politikai menedékjogot kérünk Győző!
-Andor! Én itt születtem. Itt született Apám, Anyám, és az ők szülei is itt születtek. Ők építették ezt a házat. Ide vannak eltemetve a temetőbe. Miért kellene itt hagynom ezt a földet?
-Győző, itt nincs semmi jövőd! Elvégeztem az iskolát, bevonulok katonának. Elvisznek valamelyik nagy építkezésre ahol idegen emberek jövőjét építem. Bontják le a falvainkat. Felnőtt dolgos férfiakat küldenek a Központi Pártház építésére, a Duna csatornához, s közben itthon a család nélkülözi a férfit!
Dolgozol egy kemény hónapot, és a fizetésed mire költöd el? Üresek a boltok polcai. Egy hónapban egyszer töltik fel, és akkor mit vásárolhatsz? Azt, amit lehet? Ami elő van írva, hogy jár neked? Egy kiló hús? Fél liter olaj? Egy kiló liszt? Egy darab vaj? Egész hétre két kiló kenyér? Soroljam még? És persze tudod, miért van ez? Az ország törlesztette minden adóságát, de úgy, hogy a lakosságtól vonta meg a betevő falatot? Emlékszel igaz milyen áron? Traktorokat, személygépkocsikat adtunk el külföldre, de a vásárló megvásárolta az üzemanyagot is, ami elég volt egy évre a gép üzemeltetéséhez? Vajat exportáltunk faládába csomagolva, és valóban a láda kellett?
Valóban így működik a piacgazdaság?
Nem utazhatsz külföldre? Csak akkor, amikor engednek? És oda ahová engednek?
Fiatal képzett szakembereket, az ország legtávolabbi pontjára helyezik ki, messze a családtól, csak azért, hogy keveredjen a lakosság?
Apropó? Gondolkoztál, ha megnősülsz, és gyereked születik, milyen nevet adsz majd a babának? Hogyan választod meg a gyereked nevét, hogy le lehessen fordítani az ország nyelvére?
Győző ott ült a lépcső kövén, amely még langyos volt az augusztus végi napsütéstől.
A lépcső kövét a ház átépítésekor az apja hozta a Remhányi külfejtőből, és azt a borzoló kalapácsot használta a kőlap járófelület borzolásához, amit még ő javított fel, mert már megkopott a sok használat után.
Fejét két kezére ejtve hallgatott, és a csend lassan közéjük telepedet. S csak akkor eszmélt fel, amikor az egyre hűvösödő éjszakában Andor a vállára téve a kezét, elbúcsúzott.
-Győző! Én elmegyek Jakaboshoz, ő majd elintézi a felmentésem. Nem vonulok be katonának, s lelépek. Nekem ebből elegem volt! Aludj jól.
Győző még akkor is ott ült a lépcsőn, amikor Andor becsukta maga mögött a kaput, s csak akkor ment be a régi faházba, amikor már annyira lehűlt az idő, hogy fázni kezdett. Megkerülten a szoba közepébe helyezett asztalt, s közben kitapogatta a bal kezével a kis szerszámos asztalát, a törpe műszerész satuval, forrasztó pisztollyal, apró csavarhúzókkal, lombfűrésszel. Elmosolyogta magát. Eszébe jutott, hogy a kis asztalt együtt lopták Andorral. Az iskolába, a szállítmánnyal, eggyel több asztal érkezett. Ezt eldugták a főépület melletti kukoricásban, s a szürkület leple alatt hazavitték a kiskocsin, együtt nevetgélve a mókán, hogy miközben Győző az asztal mellett dolgozik, mindig iskolában, az osztályteremben fogja érezni magát.
Szeretett e kis asztal mellett dolgozni. Néha itt olvasott. A kis asztal a kémény mellett volt, s a kémény mellett ott volt a csikókályha. Kellemes meleg volt itt télen is.
S most, hogy feküdt az ágyában elgondolkodott. Valóban csak ez a szoba az otthona. Andor a barátja. Gyerekkori barátja. Együtt voltak jóban-rosszban. Andor most megosztotta vele a gondolatait, bizalmába avatta, még Jakabnak sem beszélt róla, pedig ő is a barátságukhoz tartozott.
-Teljesen egyedül maradsz, ha elmegy Andor!
-De hátra van még két év az iskolából!
-És? Majd befejezed máshol! Győzködte magát, és így aludt el.

Szökés

Második rész – Főpróba.

A katonákat csendes tisztás fogadta. A havasi fenyők békésen megadták magukat a májusi eső, csendes ám kitartó szeszélyének. Álltak csöndben, és szótlanul, mint máskor, amikor a természet zordabb időszerűsége vette igénybe türelmüket. A hóvihar, a fagy, az orkán erejű szél. Ők itthon voltak, a fenyők, és a folyó. Örök idők óta. A katonák érkezését sem vették tudomásul, pedig érkezett néhány teherautó is, egy-egy csökkentett kaliberű úgynevezett hegyi ágyút, vagy aknavetőt vontatva.
Hosszú út állt mögöttük. S csak azért érkeztek egyszerre a teherautókkal, mert az erdei úton a teherautó konvoj megvárta őket. A konvojvezető nem tudta, hogy a gyakorlat vezetője, tovább akar-e menni a tisztásnál. Tavaly is itt szálltak meg egy éjszakai pihenőre.
A kamionok raktere tele volt a katonák hátizsákjával, és sérült katonákkal, akik nem bírták a hosszú gyaloglást, és a nehéz bakancs feltörte a lábukat.
A párás időben az alacsony légnyomás miatt, a kipufogó füst erősen megtelepedett, fojtó köhögésre ingerelve némelyik fáradt kiskatonát.
Egy zászlóalj hegyivadász, tüzérségi egység érkezett. A holnapi hadgyakorlatra készülve.
Hajnali háromkor indultak, a sebes hegyi folyó előtt a Nagy Köves lábánál fekvő laktanyából, szokás szerint fütyülve, hogy lehessen hallani, az egész városban, a katonák kivonulnak a kaszárnyából.
Maguk, mögött hagyták a várost a sebes vizű folyót, és a lombhullató erdők régióját a tűlevelű erdők váltották. Luc, vörösfenyő, erdeifenyő. A patakok egyre kisebbek lettek, elérték a csermely és a forrás zónát, ahol megpihentek és megtöltötték kulacsaikat. Ezer méter szintkülönbséget tettek meg, és a délvidékiek lemaradoztak, rosszullétre panaszkodva, felkérezkedtek a teherautók ponyvája alá.
Az egész napos menetgyakorlatra negyedkilós marhahús konzervet kaptak, negyed kiló kétszersülttel. Este fél hétre értek a tisztásra, és addig már az utolsó morzsákat is elfogyasztották, pedig a tíz éves kétszersült nagyon száraz volt. Beáztatták a kulacsukban hozott vízbe, hogy meg tudják enni.
A hadgyakorlat vezetője utolérte a tisztáson a konvojt. Ő volt Orosz őrnagy. Rendelkezett.
-Barna, Győző, Sinka, őrmesterek hozzám!
-A teherautókról lepakolni.
-Felállítani a tábori konyhát.
-Egy csapat elmegy fát hozni.
-Felállítani a sátort a gyengélkedők ellátására, s ha mindez megvan, fel lehet állítani a négyszemélyes sátrakat az éjszakázáshoz.
-Győző a te üteged kezdi a tábor őrségét!
-Végrehajtani!
A délvidéki és az északi nemzet azonos nyelvű katonái nem szerették egymást. Ez az ellentét talán még az 1600 év előtti, két vajdaság egyesítése előtti időkre vezethető vissza. Tény és való, hogy annyira megmaradt az utálat, hogy a tiszti kar nem választotta ki őket bizalmi állásba. Győző így került az üteg élére. Ez a kiválasztás számára kettős hátránnyal bírt. Egyformán utálták a délvidéki és az északi katonák. Ám Győző számára nem volt más választás, parancsot kapott, és végrehajtotta. És példát statuált, mert a részfeladat teljesítése után, még ő kezdte az őrséget.
A szemerkélő esőtől nedves gyantás fenyő nehezen gyulladt meg a tábori konyha katlanjában, de amikor belobbant a szürkéskékes füstje teljesen betöltötte az egész tisztást, olyan volt mintha a tisztás fölé valamilyen különös vászonból eső beállót készítettek volna.
A tábori szakács nekilátott a szokásos bab megfőzésének. Ilyen hadgyakorlatokra mindig előfőzve hozták a tábori tűzhely bográcsában, csak be kellet habarni, fűszerezni, s amig ez elkészült addig megfőtt a tea is.
Barna őrmester csapata a teherautókról lepakolta a tábori kórház ponyváját, és felállították a konyha közelében, hogy az esti mosogatás után itt legalább volt meleg víz. Az orvos százados, a közkatona felcser segítségével nekifogott ellátni a sok feltört lábat.
Győző kiválasztott négy katonát, és kiküldte őket a tábor négy sarkára őrködni, ugyanakkor gondoskodott, hogy a teherautókon maradt rakománynak is maradjon őrzése. Ez a feladat négy másik katonát vett igénybe. A megmaradt katonákat nekiállította a négyszemélyes sátrak felállításának. A sátrat négy darab teljesen egyforma sátorlapból lehetett fölállítani. A sátorlapok olyan szabásúak voltak, hogy egy darabot, egy katona személyes esőköpenynek használhatott, oly módon, hogy a sátorlapba bele varrt zsinór segítségével, még kapucnit is tudott a fejére készíteni. S ha sátor készült, erre a célra a sátorlap négy sarkába ki volt alakítva egy-egy riglizett lyuk, mely azért kellett, hogy lehessen a földhöz rögzíteni, illetve fönn a csúcson összefogni. Tudniillik a négy sátorlapból egy szabályos gúla alakú sátort lehetett készíteni, és szűken, de elfért benne négy ember. Néhány másodperc alatt összeállta az a négy katona, aki együtt építette fel a sátrat, beleértve természetesen azt a hiányzó egy-egy főt, akik ki lettek állítva őrségbe.
Szinte természetes volt, hogy egyik „csapat” sem választotta Győzőt negyediknek.
Győző úgy gondolta igaza volt Orosznak, amikor ezt mondta:
-Te kezded az őrséget!
Odament az egyik posztoló katonához.
-Leváltalak, menjél, segítsél sátrat felállítani, vacsorázzatok és feküdjetek le.
Magára terítette a sátorlapot, berakott a figyelmeztető rakétavetőbe egy vörös rakétát, és leült a fenyőfa alá.
Andor jutott eszébe, aki belerakta a bogarat a fülébe: Győző, menni kell!
Az eső csendesen szemerkélt, a tábor zaja lassan elcsendesedett, kilenc óra elmúlt. Takarodó volt.
Csak a konyha környékén volt világosság, de ez elég is volt arra, hogy sejteni lehessen, hogy vannak a gépkocsik, hol vannak a sátorok a másfél futballpályányi tisztáson.
Tíz óráig tartott az első őrség.
Tíz órától Sinka ütege vette át az őrséget. Győző odament a konyhához, remélte, hogy a szakács félre tette a vacsoráját. Az őrhelyére nem vitte oda senki, pedig látta, hogy a sátor társak odaviszik bajtársaiknak sajkában a babot, és a kulacs csészéjében a teát.
A szakács, aki már a reggeli krumplifőzelékhez hámozta a krumplit, fáradt volt. Ő is gyalogolt egész nap, és csak két órát tudott aludni. Széttárt kezekkel fogadta:
-Győző, nekem senki nem mondta, hogy te nem vacsoráztál.
-Legalább egy kevés tea maradt?
-Tea maradt, kiöntöttem a bográcsból abba az ételhordóba, az legalább melegen tartja, maradt kenyér az esti adagból, s tudok adni egy kis zsírt. Renden?
-Te egy úr vagy Sorin. Mindig tudtam, hogy számíthatok rád, ha te vagy a konyhán.
Győző, közelebb húzódott a tábori tűzhelyhez, s megitta a bögre teát, a negyed barna kenyérrel. Elnézte, hogy Sorin miközben hámozza a krumplit, néha alszik.
Fáradtak voltak.
Elindult szállást keresni. Tette ezt olyan természetességgel, mintha kilépett volna a játékteremből, s az utolsó zsetonját feltette az vörös páratlana, és a krupié kiáltása után: Fekete 38, Hölgyeim és Uraim… kabátját a vállára vetve átugrik s megiszik még egy abszintot a szálloda bárjában, mielőtt lefekszik.
Nem volt szállása sem, és társa, aki kiválasztotta volna bajtársának, hogy este együtt készítsenek sátort, hogy meghúzódjanak az eső elől, és megpihenjenek, hogy a ruhájukat maguk alá gyűrve egy kicsit megszáradjon reggelig.
Felmászott a teherautóra, s levette a hátizsákját. Ott volt benne a vegyvédelmi felszerelés becsomagolva. A teherautó ponyvája alatt teljesen száraz volt, de a katonai szabályzat tiltotta a teherautón alvást! A teherautó most raktár volt. Ezért kellett őrizni.
A hátizsákját a vállára véve, úgy állt meg egy fenyőfa előtt, mintha azt kérdezte volna a fenyőtől:
-Bajtárs befogadsz éjszakára?
A fenyő szó nélkül tűrte, hogy zaklassák. Nem háborgott, hogy olyan katona próbál fekhelyet készíteni magának, aki tíz-tíznégy év tanulás után is úgy beszélt, hogy lehetett érezni a kiejtésén: Ő tanulta ezt a nyelvet. Neki nem anyanyelve ennek az országnak a nyelve. Ő idegen. Ő magyar.
A vegyvédelmi felszerelés gumírozott nadrágját leterítette a fenyőfa tűleveleire, és meglepődve tapasztalta, hogy nem volt nagyon vizes. Az évek alatt egymásra hullott fenyőfa tűlevelek úgy működtek egymáson, mint egy szűrő!
Az átázott sátorlapot levetette magáról, és ráterítette a fenyőfa legalsó ágaira. Ezek az alsó ágak, szép ívben, lenyúltak egészen a földig. Nagyon jó vízlevezető féltetőt hozott így létre.
A hátizsákot a feje alá tette, a gépkarabéllyal együtt, lehúzta a bakancsát, lecsatolta a derékszíját, a rohamkéssel és a jelzőrakéta pisztollyal. Lefeküdt s magára terítette a vegyvédelmi köpenyt.
Az álom úgy zuhant rá, mint mázsás malomkő, s reggel mikor megébredt az ébresztőre, már nem emlékezett, hogy az utolsó gondolata volt, vagy álmában látta Andort, és neki mondta: Elmegyek innen Andor. El bizony!

Szökés

Vakszerencse(folytatás)

Vadászkéssel vakarták le valamelyest az iszapot a nadrágról, és a kabátról. Az iszap tele volt a vízitök apró gubacsaival, amelyek alattomosan véresre dörzsölték a csuklót, ha a gubacs ott maradt a kabát hajtókájában.
Hajnali három órakor elfogyott az erejük, és valahogy a bátorságuk is az inukba szállt. Furcsa volt, hogy nem értek még a határhoz.
Egy kukoricatáblához értek, amikor úgy döntöttek, hogy a kukoricás védelmében megpihennek, és megvárják a reggelt. Talán felszáll a köd, eláll az eső, és sikerül tájékozódniuk, merre, mennyire lehetnek a határtól.
Kukoricaszárat vágtak, s hevenyészet fekhelyet készítettek maguknak, a nedves földre. Szorosan egymás mellé feküdtek, hogy egymást melegítsék, és tudjanak egy keveset aludni. A nagy fáradság után annyira ki voltak melegedve, hogy nem is érezték a hideget. Elaludtak, s ha ebben a pillanatban arra jár egy határőr járőr, biztos elkapja őket, nem is vették volna észre a közeledését.
Kora reggeli félhatra elállt az eső és leereszkedett még jobban a köd, és a tájra ráerszkedett a novemberi reggelek hidege. István és Jolán megébredtek, nagyon fáztak. Győző és Jocó nagyon fáradtak voltak nekik sikerült még a hideg ellenére is aludni. István felkelt, és óvatosan előre kúszva megpróbált körül kémlelni, de a köd annyira sűrű volt, hogy nem látott tovább tíz méternél.
Győző arra ébredt, hogy rettenetesen fázik, és Pista Jolán lábát melegíti dörzsölgetéssel és ráleheléssel. Alaposan átfáztak. Számba vették a megmaradt magukkal hozott elemózsiát. Megmaradt egy fél literes ásványvizük, fél margarin, fél kiló kenyér és a Pityu fél liter pálinkájának negyede. Ebből kortyoltak éjjel néha, és érdekes Jolán kért többször. Félt.
Elosztották, megmaradt magukkal hozott elemózsiájukat, csak a vízzel takarékoskodtak, mert nem tudták mennyi van még hátra.
Nyolc órára felszállt a köd, és kicsit kinyújtózkodva, óvatosan előrekúszva körülnézett Győző. A kukoricatábla, amelyben meghúzódtak, még húsz-huszonöt métert tartott. A további rész már le volt vágva. 100-150 méterre szépen kupacba összehordva, látszott ezt csak tegnap törhették le, vagy törte le a gép, és a kukorica halomtól néhány méterre ott magaslott a határőr őrtornya.

Szökés

Vakszerencse(folytatás)

Nekivágtak, a sötét mezőnek. A távolban lehetett látni a fő közlekedési útvonal, ívlámpáinak a fényét. Ez az út a határ felé tartott. Jó irány lett volna, de óvatosságból távol kellett maradni az út környékétől, hiszen a határőröknél is eskületétel volt, ilyen alkalommal sok öreg, másodéves kiskatonát kiengednek a városba.
Az útról néha hallani lehetett a határnak tartó gépkocsik, motorzaját és a katonák énekelését.
A négy fiatal különös molyirtó szagot árasztott. Egész ruházatukat bekenték naftalinnal. S ezt a műveletet, menet közben többször megismételték. Azt hallották, hogy a molyirtó szagától nem fogják megérezni a kutyák az ember szagot.
Alig gyalogoltak tíz percet a nyirkos sötétségből egy sötét tömeg bontakozott ki.
„Vége! Lebuktunk”… villant át az agyukban a felismerés. Belefutottunk egy járőr csoportba… és reszketve álltak ott, egymás kezét szorongatva. Jolán úgy szorította Győző kezét, hogy a körmei belemélyedtek a húsba. Nem mertek megmozdulni… csak vártak, hogy a járőr odaér, és letartóztatja őket. Ám a járőr sem mozdult. Ott állt rendületlenül és a szemerkélő esőben, a mozdulatlan légtömegben megérezték a lónak a szagát, amely ki volt pányvázva és békésen várta a reggelt, hogy a gazdájával folytassák a kukoricahordást. Ő volt a „járőr”.
Alig ocsúdtak fel, ebből az ijedségből s tettek néhány lépést egy másik akadály állta útjukat: egy csatorna. Rada síkvidék, és komoly öntözési rendszert alakítottak ki a mezőgazdászok, öntözési csatornahálózat szabdalta szét a mezőt, s aki ismeretlenben járta éjszaka a környéket könnyen belebotlott ezekbe az árkokba. A sötétben úgy látszott, hogy egy komoly nekifutás után át lehet ugrani. Ám ez nem sikerült. Győző volt közöttük a legvakmerőbb, s talán a legügyesebb, de bármennyire is feszítette testét, a csatorna közepébe csobbant. Hideg volt a novemberi víz, mint a jég, és Győzőt aggodalommal töltötte el, hiszen Jolán fiatal és menzesze van.
-Pityu, bele kell gyalogolnotok a vízbe. Ne próbálkozzatok, nem lehet átugrani. Legalább a gyaloglásnak meg van az előnye, hogy ember nem töri ki olyan könnyen a bokáját. Gyere be légy szíves az árok szélére és segítsél, hogy Jolán úgy jusson át, hogy a legkevésbé legyen vizes. Tudod, mi van vele igaz?
És úgy adták át egymásnak a lányt a víz fölött.
Az árkok egymást követték. Módszeresen. Értelme nem volt kicsavarni a zoknit, negyed óra múlva, újabb és újabb árok következett. Nagyon fárasztó és idegőrlő gyaloglás volt ez. Amikor kimásztak az árokból, az őszi mélyszántáson haladtak. A mélyszántás 60-70 centis árkait harántolták a haladási irányukkal. Ez azt jelentette, hogy „srégen” haladtak a szántási árkokhoz képest. Ebből fakadóan, minden második lépésnél rá kellett lépni egy bucka tetejére, amelyik mindig összeroskadt alattuk, mert az eső átáztatta. A bakancsunk nem csak a víztől volt nedves, hanem a ráragadt sárkolonctól, amelyik néha akkora méretet öltött, mint a bakancsuk kétszerese.
A zsebkendőre rajzolt térkép egy autós térkép másolata volt. Léptékvonalzó hiányában úgy becsülték, hogy Radától a határzóna 8-10 km. E távolság leküzdésére 4-5 órát számítottak.
Este 10 óra volt és az ország fényei még nagyon közelinek tűntek Északi irányból.
-Pityu, egy kicsit mindig balra tartsál a bemért iránytól, kissé Dél- Nyugatnak tartva, kábé tíz fokot. Győző már remegett az idegességtől és a fáradtságtól, mert az erőltetett tempóba, vonta maga után Jolánt, s ő szegény bírta amennyire bírta az iramot, de alatta is mindig összeroskadt a mélyszántás és eséskor magával rántotta Győzőt is.
Pityu kétségbe esetten nézte az iránytűt néha öt percenkét, árgus szemekkel figyelve, hogy nem tévedet esetleg. Ez 10 fokos irányváltoztatás az eredményezte, hogy kicsit távolodtak a város fényeitől, de így közelebb kerültek az úthoz!
-Pityu, ne menjél már annyira közel az úthoz, próbálj csak 7-8 fokot tartani az iránytól.
-Ugyan már Győző, ezt te sem gondolhatod komolyan, hogy tudjak sötétben minden tájékozódási pont szerint tartani 7 fokos irányt.
Győző földhöz vágta a kezében levő szatyrot. Jolán sírt. S a feszült idegesség, nem engedte, hogy észrevegyék az előttük tornyosuló sötét tömeget, amelyik egyszer előbukkant a ködös párából. Egy hatalmas lánctalpas traktor. A silótakarmány halmán állt, e géppel tömörítették a lekaszált száras takarmányt. Rohantak oda, felszabadulva, örömmel, hogy a gépről majd kiderül, melyik országban vannak. Híre volt ugyanis, hogy nem megfelelően előkészített határátlépések az eredményezték, hogy úgy átléptek a szomszéd ország területére, hogy nem is vették észre, és egy véletlen kanyarral vissza is tértek az elhagyni kívánt országba, és ekkor fogták el őket a határőrök, amikor jöttek vissza.
A lánctalpas, azonban néma volt. Nem találtak olyan nyomot, amelyik bíztatta volna őket, csak bátran elhagytátok már az országot.
Elmúlt éjfél.
A csatornák mélységének felderítése miatt talaj darabokat dobtak a vízbe, a csobbanás hangjából próbálták kideríteni a vízfenék alját. Győző próbálkozott e művelettel, ő patak mellet, nőt fel, ismerte ezt a módszert. Ennél a csatornánál nem csobbant a víz. Süket volt. Olyan volt mintha befagyott volna.
-Jézus, milyen széles, s ha befagyott nem lehet vastag rajta a jég, hiszen még alig volt hideg.
Győző vacogva közelítette meg a csatornát és óvatosan lépett rá a jégre és Istenem… megbírta, nem szakadt be alatta! Út volt! Nem csatorna! Csak vizes volt és úgy látták, mintha egy újabb csatornához értek volna.
Az utat elhagyva, halvány kis lámpa fényét vették észre és jellegzetes disznó szagot.
Egy sertés telephez közelítettek.
-Istenem itt kutyák lehetnek!
-Kikerüljük, ne féljetek, nem fognak észrevenni.
Magas töltés állta útjukat, s lenn a töltés aljában boros, lapos terült el. Úgy tűnt, szépen egymás mögött haladva, alkalmas hely lesz a telep elkerülésére.
Pityu haladt elől, mögötte Győző, Jolán, és Jocó zárta a sort. A bokrok előtt szabad füves térség, kézenfekvő volt, hogy itt haladtak. Zsombékos, vizenyős talajon lépkedtek. Egymástól tízlépésnyire. Pityu már kiért a töltésre, amikor Győző alatt beszakadt a zsombék és belemerült derékig a mocsárba.
-Álljatok meg… mondta fojtott hangon.
-Álljatok meg, ne gyertek tovább, mert ha lépek, akkor mélyebbre sűlyedek!
-Pityu! Pityu! Gyere vissza! Gyere vissza, mert beszakadt a mocsár alattam.
-Mi, van Győző?
-Gyere vissza óvatosan, itt a bokrok mellet gyere, itt szilárdabb lehet a talaj! Jézus, itt fogok elpusztulni. Gyere hamar, már a mellemig benne vagyok!
Pityu visszaért. Épp időben. Csupa büdös, kénes szagú iszap lett Győző, cuppogott a bakancsa minden lépésnél. Jolán, és Jocó már óvatosan a bokrok mellett tette meg az utat és megúszták a mocsár vendégszeretetét.
Folyt.köv.

Szökés

Első rész – Vakszerencse

A hideg novemberi sűrű, fagyos eső, konok kitartással permetezte a négy sötét alakot, akik a határ menti város külterületén, igyekeztek kikerülni minden találkozást a város lakosaival. Ezt a szerencsét épp az időjárás adta meg, hisz az ónos eső elől mindenki behúzódott otthonába. A városnak ez a külterülete egyébként sem volt forgalmas, hisz itt fordult meg útjáról, hatalmas vargabetűvel a negyed villamosa, és érdemi forgalom ezen a szakaszon csak a reggeli órákban volt, amikor munkába mentek az emberek, és a diákok. Napközben nem is járt ide szinte senki. Amolyan munkásnegyed volt ez, ahová még a nemzeti értelmiség csoportja is tartozott, itt kaptak lakást maguknak. Ez volt a "GAI" negyed.A négy szerencsétlen alak, már másodszor próbálkozott a megadott címen, megtalálni azt a családot, aki segített volna elrejtőzködni, de a napközben kapott tájékoztatás nem változott:-Attiláék még mindig nem jöttek haza.-Jó, azért köszönjük szépen a segítséget. Megkérhetem, hogy ezt a csokor virágot adja át Etelkának. Ma van a születésnapja. Felköszönteni jöttünk, ha már erre jártunk. Tanítványa voltam az Edenyi gimnáziumban. Darálta a betanult szöveget Győző, akinek a barátja valóban ismerte Etelkát. De Etelka soha nem hallott Győzőről. Ilona valóban osztálytársa volt Etelkának, s olykor találkoztak, még a tanítóképző befejezése után, de egyre ritkábban. Főleg miután mindketten férjhez mentek, csak a sors szétszórta őket. Etelkát az ország Észak Nyugati régiójába helyezték ki, mint friss tanerőt. Ilona az ország belsejébe került. Legalább 600 kilométerre a barátnőjétől. Ilona ezt a címet adta oda Győzőnek segítségül, mert Rada a határ menti város a 45 kilométeres szigorított zónában feküdt. Ide nem lehetett utazni, ha az embernek csak kedve szottyant. Itt konkrétan kellet igazolni, hogy mi járatban van, aki erre tévedt.Radához tartozott, szinte külterülete volt Ipolva. Ide jött a mi ismerős csoportunk, az Ipolvai gyalogsági ezredhez, ahol e szombati napon katona eskü volt. Az ilyen militáris események ideje alatt a helyi milicia soha nem ellenőrizte a civil lakosságot, hiszen rengeteg kiskatona hozzátartozója érkezett a laktanyába a nem mindennapi eseményre. Katonai eskü!B.Lehel, Győző barátja, ide vonult be, Ipolvára.Alibinek, kiváló volt ezt a napot választani. Csak az volt a baj, hogy Ipolva és a határ között ott volt még Rada, a nagy határváros és ott nem lehetett könnyen közlekedni, főleg a külterületre kijutni, ha nem volt egy megbízható cím.A négy átutazó, a katonai eskü után, megpróbált kapcsolatba kerülni Etelkával, és Attilával, de a fiatal pár, hétvége lévén elutazott a szülőkhöz. A szomszéd szerencsére szívélyesen megengedte, hogy a csomagokat betegyék az udvarba, s így a néhány napra gondosan összepakolt, élelmiszerrel megpakolt szatyrokat, amelyek közönséges bevásárló szatyroknak néztek ki, nem kellett magukkal hurcolniuk, s feltűnés nélkül elvegyülhettek a város szombat délelőtti forgatagában.Rada főtere olyan volt, mint sok más megyeszékhely főtere, ahol sok kultúra találkozott. Az épületeken egyszerre volt felismerhető a sváb, a szerb, a román és a magyar építészeti tervezőmunka. De ugyanez a tarkaság volt észlelhető a lakosság társalgásában is, főleg ha a kisebb csoportok beszélgetését figyelte meg az átutazó. A boltok és az intézmények feliratait csak az ország anya nyelvén lehetett látni, olvasni, de a beszélgetők halk szavaiból hamar felismerhető volt, melyik nemzethez tartoznak. A halk beszélgetés, általában abba maradt, ha járókelő, esetleg egyenruhás járőr közeledett, és közömbös arccal révedtek a tekintetek az épületek homlokzatára, vagy a kirakatok szabvány kínálatára.A főtéren viszonylag csendes parkot alakítottak ki a város tervezői, platán és hársfákkal, és a fák alá elhelyezett padokkal. A közeli cukrászda is csendes, és feltűnés mentes tartózkodási helynek bizonyult, és még néhány áruház, amelyek silány választékát meg lehetett tekinteni.Ezt a kínálatot hamar feltérképezték, a minden lehetőségre felkészült országot elhagyni kívánó négy fiatal!István és Győző.Győző és István.Ők voltak, akik fölvállalták egymást. Fölvállalták azt, amit tenni fognak. Fölvállalták egymásért a felelősséget. István az öccse, a 16 éves Józsiért, és Győző, Jolánért, aki 18 éves múlt.Napközben nem volt kedvezőtlen az időjárás. Csendben meghúzódtak a cukrászdában egy-egy isler és egy-egy üdítőt elfogyasztva. Utána a parkban sétáltak, és pihentek a padon, de nem maradtak sokáig egy helyben, hogy ne legyenek gyanúsak. Csak a késő délutáni órákra kezdett kellemetlen lenni a helyzetük, mert elbújt a Nap a felhők közé és eleredt az eső. Ekkor már nem maradhattak tovább a kiürült parkban, nyakukba vették a várost, s hogy időt nyerjenek elindultak a külváros felé, gyalog a szitáló esőben. Egyik kapualjból a másikig, tartva, mintha csak épp átugornának a szomszédba.A külváros felé tartó sárga villamos, amely a délutáni utasokat szállította haza öt óra felé érte őket utol. Ekkor voltak félúton.-Mit csinálunk, ha nem találjuk otthon őket, ismét? Kérdezte István, Győzőtől.-Figyelj.nézett maga elé, Győző. addigra már teljesen átázott a bakancsa...-Veszünk itt a virágboltban egy csokor virágot... akkor értek oda egy virágüzlet elé... s megkérjük a szomszédot, adja át Etelkának, s elbúcsúzunk, megmondjunk:elmegyünk, hogy érjük el az esti vonatot.-Hm. Jó ötlet... válaszolta István... addigra talán annyira besötétedik, hogy neki vághatunk.Fél hatra értek vissza a szomszédhoz, aki szó nélkül vette át a virágcsokrot, és adta át az udvarba berakott szatyrokat.A "GAI" negyed fő utcájából kis utcák nyíltak. Neki a mezőnek. Csak úgy találomra vágtak neki egyik sötét utcának. Az előkészített, gondosan kivitelezett rafia bevásárló szatyrokra rákerültek a zsebben hordott zsinórok, és egy begyakorolt mozdulattal hátizsákot varázsoltak, az élelmiszerrel megpakolt szatyrokból. Az acélkarikákat Győző szegecselte, egy-egy bőrdarab segítségével a szatyrok aljára. Ezeken a karikákon átfűzve a zsinórt, és visszahurkolva a szatyor fülén, úgy lehetett vinni az egészet, mint a kisiskolások a hátitáskát.Az utca végén egy villanyoszlop mellett megálltak. Itt volt vége a városnak. A zsebekből előkerült a zseblámpa, az iránytű, és a zsebkendőre rajzolt térkép. A térkép rajzolás is Győző ötlete volt. István parittyát, azaz csúzlit készített. Mestere volt e fegyver készítésének, és forgatásának.A sötét, felhőtlen időben nem sok tájékozódási pontot találtak. Így iránytű szerint nekivágni nagyon kockázatos. De menni kellett! Ha már eddig eljutottak.-Majd gyakrabban nézzük az iránytűt, legalább tíz percenként... mondta Győző.
Folyt.köv.

Üzenet

A Tölgy című könyvem nyomdai tördelésen van.
Úgy gondoltam, hogy a kisebb terjedelmű emlékiratok, álmok, versek után egy hosszabb terjedelmű törénet írásába fogok.
A történet címe: Szökés
A történet itt fog körvonalazódni először a blogomban. S ha valaki ráismer a sorok között egy vagy két ország, geo-politikai eseményeire, esetleg az események viharában néhány személyre, az nem a véletlen műve.