Látogatás - Folytatás
Győző fogta a borotváját, törülközőjét vállára terítette leballagott a gépjavító műhely udvarára. Az udvar végében volt egy vízakna. Ide volt bedobva a gumitömlő. A gumitömlőhöz a víz a domboldalon levő záportározóból érkezett. A záportározót azért készítették, mert felfogták benne az esővizet és az esővízzel keverték be a permetszert a gyümölcsös permetezéséhez. Vizet a konyhára a főzéshez a faluból hoztak, 25 literes tejes kannákban. Saját kútja a telepnek nem volt. A forrás ahonnan ivóvizet merítettek a katonák és a dolgozók a gazdasági udvar fölött a gyümölcsösben volt. Az egész tábor tisztálkodása a záportározóban levő víz mennyiségétől függött. S hogy ne fogyjon sok víz, nem is nagyon használták, de nem is volt nagyon igényük! Győzőt állandóan szidták, mint a bokrot, hogy ne használja annyit, azt a vizet, úgyis olyan kevés van. Győző majd megőrült ettől. „ Hogy képzelitek, hogy egész nap kinn dolgozom a napon és este ne mosakodjak meg? És legalább egy héten egyszer ne borotválkozzak meg?
Tükrét felakasztotta a kerítésfonat, drótjára. Törülközőjét rádobta az almafa ágára, óvatosan megnyitotta a gumitömlő végén levő csapot bepamacsolta szappannal az arcát, kezébe vette a borotvát, belenézet a tükörbe, és azt látta benne, hogy az úton jön a szekérrel a kenyerük, Andorral és Gyulával.
Nem fordult meg, pedig látta, hogy barátai észrevették a borotválkozni készüllődő alakot, de azt is látta az arcukon, hogy fogalmuk sincsen, ki lehet az a barna bőrű ember. Győző ugyanis egy szál kincstári gatyában volt egész nap. Teste annyira lebarnult, hogy később mikor hazament szabadságra a táborból a falubeli ismerősei nem ismerték meg. Világos gesztenyés színű haja, már ami megvolt belőle, mert a seregben lenyírták kopaszra, teljesen kifakult a naptól, és a szemöldöke is olyan lett, mint az albínóké. Éles kontrasztot rajzolva így a lebarnult arcára.
Befejezte a borotválkozást és felsietett a sátorhoz, magára húzta katonaingét és nadrágját s visszarohant a kantinnak kinevezett épület elé. A kantin valamikor a dolgozók öltözőjének épült. Itt volt most a konyha. Az igazi kantin az öltöző előtt állt, egy hosszú ácsolt asztal, s mellette két lóca. A konyhából az ablakon adta ki a szakács az ebédet.
Győző leült az egyik lócára, mert tudta, hogy az öreg Costea úgyis idejön. Mindig itt szokta beadni az ablakon a zsákokban a kenyeret. Így is lett. A sarkon befordult az öreg, kezében két zsákkal, mellette Andor, hátán az ismerős csővázas hátizsákjával, az ő kezében is két kenyeres zsák. És Gyula hátán az ő saját hátizsákja, és neki is a kezében két zsák.
Szépen illedelmesen köszönt a két fiú. Győző visszaköszönt magyarul: Szervusztok! Mi lesz a reggeli!
-Győző!
-Te vagy? Kérdezték ámulva.
-’Sze úgy nézel ki, mint egy hidrogénezett hajú kubai, nevettek.
-Ha nem hallom a hangodat nem ismerlek meg az egyszer biztos, ölelte meg Andor a barátját.
-Mit kerestek itt? Kérdezte Győző. A legmerészebb álmaimban sem mertem remélni, hogy valaki itt ezen az istenverte helyen meglátogat.
-Hoztunk neked malacot! Válaszolta Andor. Úgyis mindig panaszkodtál leveleidben, hogy nem elég a kaja, s állandóan éhes vagy!
-Na, jól van, gyertek, menjünk fel a sátorhoz, pakoljatok ki, amit akartok, aztán visszajövünk, ide az asztalhoz megreggelizünk.
-És hol vannak a többiek?
-Ök most ébredeznek. Én gyorsan felkeltem, és leszöktem a „fürdőbe”, hogy meg tudjak borotválkozni. Mindig cirkusz van a víz miatt. Ma nem kellett korán kimenjünk, mert tegnap levágtunk egy rendet, átforgattuk egyszer, s ma, ha megszárad, össze kellene szedni és boglyákba rakni.
-Gyertek bátran nem zavarunk senkit. Andris elment, csak egyedül vagyok a sátorban.
-Pálinkát hoztál? Kérdezte.
-Igen. Mondta Andor. Hoztam apámnak abból a jó alma pálinkájából.
-Az jó lesz! Mondta Győző. Mert oda adom a főtörzsnek, s akkor ma legalább nem kell, kimenjek a mezőre. Itt van könnyen elérhető helyen? Kérem ide, mert rögtön most az elején oda adom, és akkor engedélyt kérek, hogy ma estig szabad legyek.
Andor elővette a hátizsákjából a literes pálinkás palackot és oda adta a barátjának. Gyula közben figyelt. Jártatta a fejét, jobbra, balra. A sátorból közben kezdtek előbújni a katonák, köszöntek a két ismeretlennek és szépen levonultak a kantinhoz reggelizni.
Győző közben odaért a főtörzsőrmester sátrához és jelentkezett.
-Főtörzsőrmester elvtárs, engedélyt kérek!
A főtörzs hangja olyan volt, mint egy durva lópokróc darab.
-Mi van!
-Itt van két barátom, engedélyt szeretnék kérni, hogy ma a tábor területén maradhassak, és este, amikor eltávoznak, lekísérhessem őket a faluig. Hoztak otthonról egy liter jó erős pálinkát, szeretném, ha elfogadná.
A főtörzs hangja teljesen megváltozott. Olyan lett mintha a durva lópokrócot lecserélték volna valami pehelykönnyű gyerek plédre. Ami enyhén bepúderoznak néha, hogy ne sértse fel a baba bőrét.
-Hogyne, persze, természetesen, ha itt vannak a barátaid, akkor nem kell kijönnöd a mezőre dolgozni. Maradjál csak itt nyugodtan, csak este mikor lekíséred őket a faluba, öltözz fel szabályosan az egyenruhába.
-Értettem. A pálinkát leteszem ide a sátor bejáratához.
Andor, és Gyula egy kicsit csodálkozva figyelték az érdekes hangvételű párbeszédet.
Gyula egy kicsit tartózkodva kérdezte: Ilyen a katonaság?
-Igen, Gyula. Bólintgatott Győző. Még ilyenebb. Készülj fel.
Leültek a Győző sátra élé. Halkan beszélgettek, miközben kipakolták az otthoni elemózsiát.
-Andor, a malacból eszünk, most hárman, és oda adjuk a fiuknak legalább felét, és a szalonnát is. Te tudod, hogy itt minden közös. Nagyon gyenge a kaja, éhesek vagyunk, és ez a kis kóstoló, jól fog esni mindenkinek. Az édesség, amit hoztál, az is közös. A kristálycukrot és a lekvárt elteszem. Ezek nem romlanak meg. Kiveszem azt az ennivalót, ami nekünk kell, s a többit leviszem a fiuknak. Most reggeliznek, legalább lesz egy rendes reggelijük.
Fogta az egyik hátizsákot, s belepakolt mindent, amit a kollégáinak szánt. Kenyeret, szalonnát, malachúst, sajtot, hagymát, paprikát, édességet. Andor csak szótlanul nézte, mert számára ismerős volt ez az osztozkodás, csak Gyula ámult, mert ő azt hitte, hogy ez az elemózsia legalább egy hétre elég lesz Győzőnek, s most fél óra alatt elfogy.
Győző letette a hátizsákot az asztalra.
-Tessék, itt van egy kis hazai. Jó étvágyat hozzá. A pálinkát sajnos oda kellett adnom a főtörzsnek, hogy ma benn maradhassak, de este, amikor a barátaimat lekísérem a faluba, kaptam pénzt Apám küldte, s a faluban az öregasszonytól az Irinától veszek egy liter pálinkát. Neki is jó pálinkája van. S amikor jövök, hazafelé akkor a palackot bedugom az almafa odvába. A szokott helyre, ott megtaláljátok.
Reggeliztek.
Ettek a malacból. A házi kenyérből, és ittak a jól ismert Barabicfalvi ásványvízből.
-Hallom tűzoltó lettél.
-Minden tüzet kioltasz? Kérdezte Győző, Andortól s kicsit tovább nézett barátjára, mélyebben a szemébe nézve, kérdezte újra: Minden tüzet kioltasz, olyant is, ami benned égett?
-Igen tűzoltó lettem. Válaszolta, Andor, és valahogy nem tudott, most a barátja szemébe nézni.
-És te Gyula? Hol tartasz most a tanulmányaiddal. Doki leszel? Leszel majd a vizsgáló orvosom valahol?
-Igen. Válaszolta, Gyula. Most érettségiztem. Beadtam a jelentkezésemet az egyetemre, ha felvesznek, akkor kilenc hónapra vonulok be. Ha nem vesznek fel, akkor ugyanúgy bevonulok szeptemberben, mint ti, s ha leszereltem, akkor egy évet még tanulok, s újra megpróbálom, ha akkor sem sikerül, akkor van, a fővárosban valami mentős tisztképzés oda fogok jelentkezni. De mesélj most te! Mi van itt a hadseregben? Én nem leveleztem veled, és amúgy is keveset tudok a seregben uralkodó állapotokról.
-Ki lehet bírni. Válaszolta Győző.
-Ki bírom, ami még hátra van. Nem mindegy hová vonulsz be. Nekem nem volt szerencsém. Ott fenn a Nagy Köves lábánál a hegyivadász zászlóaljban nem volt annyira rossz. Csak kineveztek ütegőrmesternek, s hogy meglegyen a képesítésem elküldtek ide Szanódra, s látod, itt kaszálunk. Nincs fürdő, nincs étkező, a szabadban alszol, de ezek a dolgok még elviselhetők. Persze a szakácsunk is olyan, hogy ő jelentkezett, hogy tud főzni, de evvel az erővel akárki itt közöttünk elvállalhatta volna a szakács szerepét!
-Tudod mi a legrosszabb?
-Mi? Kérdezte Gyula.
-Ez a törzsőrmester! Utálja a magyarokat. Főleg mert tudja, hogy közkatonaként én is őrmester leszek. Részeges. Állandóan iszik. Kegyetlen, mint Néró császár. Állandóan csángónak nevez! Hiába hangoztatom, hogy a székelyek nem csángók.
De ő váltig hangoztatja! Itt van, látod Vlézs Barna. Őróla azt mondja, hogy román csángó, én meg magyar csángó vagyok.
Múltkor hordtuk a szénát. És jött az eső. Sietni kellett a hordással, hogy ne verje szét a száraz takarmányt. És ebédidő volt a szabály szerint. Le is ültek a kollégák és ettek. Ő viszont kiadta a parancsot, hogy akik a kocsin voltak takarodjanak a széna tetejére, és vigyék a szénát a szérűre. És én akkor szóltam, hogy de hát ebédidő van. Üvöltött:-Feküdj! Én reszkettem dühömben, s fel akartam kelni, az gondoltam, most bele verek a képébe. Egyik kollégám a lábával nyomott vissza a földre és fojtott hangon mondta:-Maradj veszteg te őrült bajt hozol magadra! Nem látod, hogy részeg?
-S akkor ebéd nélkül el kellett menni, lerakni a kocsit.
-Később mondták el a kollégák, akik ott voltak, a közelben, hogy valami nemzeti kérdés témakörben összeveszett a gépkocsivezetővel, aki magyar, és ez jól helyben hagyta. Persze az egész bunyó csak olyan „felebaráti torzsalkodás” volt, de a főtörzs maradt alul, sajnos a katonák szeme láttára.
-Ezek után főtt benne a bosszúvágy és én ott voltam magyarként kéznél.
-Nem beszélve például arról, hogy itt volt ez a Szabó Andris. Nagyon jó barátság alakult ki kettőnk között. Együtt laktunk a sátorban. És Andrist elküldte egy másik táborba. Tudta, hogy így fájdalmat okoz mindkettőnknek. Azóta egyedül lakom a négyszemélyes sátorban. Senki nem költözött be. Pedig egyik sátorban öten laknak!
-Na? Kérdezted, hogy mi van. Elmeséltem.
-Nemsokára árnyékban lesz a sátor. Feküdjetek le. Pihenjetek. Egész éjszaka utaztatok, és hazafelé is éjszaka fogtok utazni.
-Négy óra felé lekísérlek benneteket a falu határáig. Onnan már hamar beértek az állomásra, eléritek a hatórás személyvonatot. Sajnálom, hogy nem tudok tovább maradni veletek, de látjátok, hogy mi van itt.
Fél négykor összeszedelőzködtek. Győző felsegítette a barátai hátára hátizsákot, s maga is felöltözött szabályosan egyenruhába. Ez volt a szabályzat!
A poros dűlőúton csendben haladtak egymás mellett, s amikor leértek a falu határáig, Győző így búcsúzott Gyulától:
-Gyula, szeptemberben, amikor te bevonulsz, akkor nekem már csak négy hónap katonaságom van hátra. É n már túl vagyok a nehezén. Neked akkor kezdődik az igazi haddelhadd! Vigyázz magadra!
Megszorította Andor kezét, ezekkel a szavakkal búcsúzott: Ne oltsál ki minden tüzet Andor. Az ígéretek és a vágyak tüzét ne oltsd ki!
-Vigyázzatok magatokra az úton!
2009. március 4., szerda
2009. március 2., hétfő
Szökés
Hetedik rész - Látogatás
Andor januárban szerelt le a hadseregből. Munkaszolgálatos volt. Kemény volt ez a munkaszolgálat, mert az ország délvidéki bányájában dolgozott a zászlóalj, amelyikben szolgált. Mégis sokan választották volna ezt a szolgálatot, mert az ilyen zászlóaljaknál eltöltött idő, már beleszámított a nyugdíjba és a munkájukért fizetés járt. A fizetést ugyan nem kapták meg. A hadsereg letétbe helyezte a bankban, és amikor leszereltek akkor kapták meg csekket. Szépen kaptak!
Andor nem sietett munkát keresni.
Sokat dolgozott a hadseregben úgy gondolta, pihen egy keveset.
Valahányszor elment otthonról, felkeresni az osztálytársait, vegyes érzelmekkel érkezett haza. Hiányzott a barátja. Nem találkoztak azóta, hogy bevonult, és mindig ott volt a szeme előtt Győző, ahogy áll a buszmegállóban, integet, s a levegőbe tartja jobb kezét, ujjaival V betűt formázva.
Kedvelte barátját, komoly és érett embernek gondolta, ezt hangoztatta is egyszer. Valahogy megérezte, hogy Győző vezéregyéniség, de szüksége van, hogy hallja olykor a kimondott szavakban az elismerést, és azt is tudta, hogy barátja szereti, ha felnéznek rá.
Talán ez az engedelmesség tette tartóssá a barátságukat.
A tavasz beköszöntésével, úgy gondolta nem marad többé otthon. Megkereste a helyi bányavállalat tűzoltóságát. Úgy hallotta, hogy a nemrég indult külfejtésnek saját tűzoltósága lesz, és három csapatott állítanak össze, hogy huszonnégy órás szolgálatban egymást tudják váltani.
Nagy volt a dömping erre a munkahelyre. Kényelmes szolgálat. Persze állandó készenléttel, de nem kellett dolgozni, kemény fizikai munkát, és ez volt a fontos.
Az, hogy sikerült bekerülnie Andornak ebbe a csapatba, annak volt köszönhető, hogy az Édesapja a cég nyugdíjasa volt és jó barátja volt a külfejtés főgeológusának, aki közbenjárt, hogy Andort bevegyék e csapatba.
Ebbe a csapatba került Gábor is, aki szomszédja volt Győzőnek, és egy évben is születtek. Andor úgy érezte, amikor együtt voltak Gáborral, hogy egy kicsit ott van Győző is.
Gábor laza fiú volt. Remek humorérzékkel, és minden hájjal megkenve.
Ahogy beköszöntött a nyár a szolgálati idő eltöltésében csak az volt a rossz, hogy ott kellett tartózkodni a tűzoltó épületben, hiszen bármelyik pillanatban érkezhetett a riasztás. Kívánták a fürdőzést rendesen, s néha lefröcskölték magukat a tűzoltó tömlővel, de ez mégsem olyan volt, mint az igazi lubickolás a patakban. A remiz udvarán a tűzoltó autónak építettek egy aknát. Használaton kívül ott állt üresen.
Gábor egy nap így szólt Andorhoz:
-Te mi lenne, ha megtöltenénk azt az aknát vízzel? A naptól megmelegedne és lenne egy remek medencénk.
-És, ha meglátja valaki?
-Ki látná meg? Hozzad ide a tömlőt, és nyisd meg a csapot. Negyed óra alatt megtelik.
Andornak sem kellett kétszer mondani. Vitte a tűzoltó tömlő végét rányitotta a csapot, és Gábor épp a munka dandárját végezte, amikor megjelent Boros. A külfejtés igazgatója.
-Hát ez meg mit keres itt? Nézett döbbenten Andor.
Boros, odasétált Gáborhoz. Kissé furcsának találta a medencetöltését.
-Maguk mit csinálnak? Kérdezte.
-Megtöltjük ezt a medencét vízzel, igazgató úr. Mondta Gábor.
-Volt már úgy, hogy nem volt elég nyomás a tűzi vízcsapban, és nem tudtuk megtölteni a tűzoltóautó tartályát. Gondoltuk legyen itt ebben a medencében tartalék!
-Na, hát ez derék dolog! Nem is gondoltam, hogy ilyen remek ötletekkel bírnak.
Ilyen volt Gábor.
A lábukat lógatva a medence szélén ültek.
-Elmegyek, s felkeresem Győzőt. Nem jössz el velem Gábor?
-Hol van most?
-Valahol B.Szanód megyében. Csak leveleket váltottunk. Nem tudom, hol van az a kis falu. Valami nagy gyümölcsösben kaszálnak. Már több mint egy hónapja. Megkeresem az Édesapját, hátha akar valamit küldeni a fiának.
-Eljössz akkor?
Gábor megrázta a fejét.
-Tudod milyen érzékeny, féltékeny az asszony. Ha elmennék egy ilyen baráti látogatásra, már rögtön hisztizne, hogy „biztos a szoknyák után legyeskedsz”. Nem, sajnálom, nem tudok menni.
-Akkor elhívom Gyulát. Jövő hétre kérek szabadságot, és megnézem, hol van ez a kis falu.
Gyulával a strandon találkozott. Ő is a lábát lógatta, kezében a biológia könyvvel. Tanult. Orvos akart lenni.
-Na, mi újság doki? Bírod még a meleget?
-Hát persze. Itt a medence mellett ki bírom valahogy.
-Igen. Itt ki lehet bírni. Ám vannak olyanok is, akik egész nap kinn vannak a mezőn. Reggel korán kaszálnak, és ahogy felszárad, a fű nekiállnak forgatni, és takarni, s ha már boglyákban áll a széna, akkor hordják be a szérűre.
-Mit szólsz. Megizzadnak, s a széna pora, hogy csíphet. Igaz?
-Bizony így van.
-Tudtad, Gyula, hogy Győző is ezt teszi?
-Nem! De hát Győző nem katona?
-De úgy van, katona, de elvitték az alegységétől valamilyen kiképzésre, és a kiképzésről elvitték mezei munkára. Ez esetben szénacsinálásra!
-El akarok menni, meglátogatni. Nem jössz el velem?
-Elmegyek. Mikor mész?
-Úgy gondoltam, hogy a hétvégén. Előtte megkeresem az Apukáját, hátha akar küldeni valamit a fiának. Pénteken délután indulnánk. Szombaton reggel ott vagyunk, s hátha kiengedik egy kicsit velünk a táborból. Mit szólsz?
-Rendben, Andor. Jövök. Legalább egy kicsit kikapcsolódok a sok könyv biflázásából, és meglátom közelebbről is milyen a katonaélet. Tudod, ősszel én is bevonulok.
-Megbeszéltük. Kezet rá. Mondta Andor, s egy fejessel beleugrott a medencébe.
Győző Édesapját a hátsó udvaron találta.
-Csókolom Gyuri bácsi. Na, mit tetszik csinálni?
-Szervusz Andorka. Én levágtam egy malacot, s most darabolom fel, nézd. Úgy gondoltam, hogy lesütöm az egészet és a zsírjában sokáig eláll a kamarában. Te mi járatban vagy? Olyan régen láttalak, amióta elmentél katonának. Aztán Győző is bevonult. Te közben leszereltél. Mit csinálsz mostanság? Győzővel tartod a kapcsolatot? Leveleztek?
-Hát persze Gyuri bácsi! Hogyne leveleznénk!
-Én miután leszereltem, elkezdtem dolgozni, jól vagyok, s most úgy gondoltam, hogy elmegyek, meglátogatom Győzőt. Jön velem Gyula is. Azért jöttem, most Gyuri bácsihoz, hogy nem akar esetleg küldeni valamit a fiának?
-Hát Édes fiam, ez igazán szép tőled! Tudom jó barátok voltatok, nagyon szép dolog, hogy megemlékezel róla! S ha már eljöttél, épp jókor, mert akkor a malacnak felit elviszed igaz e? Megsütöm szépen, lecsöpögtetem a zsírját, beleteszem egy bádog dobozba, s mielőtt elromlana, elfogy. Küldök neki még valami lekvárt és édességet, mert azokat nagyon szereti. Jó lesz? Mikor indultok Andorka?
-Péntek délután az egyórás bányász busszal, Gyuri bácsi. Korán reggel eljövök a csomagért. Mit üzen Győzőnek?
-Én azt üzenem, hogy fogadjon szót a parancsnokainak, ne nyakaskodjon, s vigyázzon magára! S ne keseregjen, mert már nincs sok hátra. Még egy fél év, s az már hamar eltelik!
-Jól van Gyuri bácsi, reggel jövök. Isten magával.
-Szervusz Andorka, s köszönöm szépen, hogy eljöttél.
Makkfalva valójában az elővárosa volt B.Szanód megye székhelyének. Nem volt soha falu, vagy község, elsősorban a gyümölcstermesztésre alapozott szakembereknek építettek itt szolgálati lakásokat, és a gyümölcs feldolgozásra létrehozott hatalmas konzervgyár dolgozói költöztek ide később. Szóval 15-20 év alatt egy kisebb község nőtt ki a néhány szolgálati lakásból. A teljes települési infrastruktúra még nem alakult ki. A megyeszékhelyről nem közlekedett például autóbusz a faluba. Néha egy-egy szekér, vagy teherautó fedélzetén lehetet eljutni, vagy éppen gyalog.
Andor és Gyula ezt az utóbbit választották, s alig hagyták el a várost utolérte őket egy szekér és a bakon ülő bácsi vidáman szólította meg őket:
-Na hova-hova fiuk? Ilyen nagy hátizsákkal? Csak nem a katona barátot látogatni?
-De éppen oda?
-Na, szálljanak csak fel, én oda megyek. Én viszem a fiuknak a kenyeret.
És tényleg a szekér dereka tele volt barna papírzsákokkal, s ezek tele kenyérrel.
-Ma van kenyérszállítás, kérdezte Andor?
-Igen egyszer-kétszer szoktunk vinni hetente, ahogy épp bemegyek a városba.
-És mi újság ott fenn a gyümölcsösben? Lesz termés szépen idén is?
-Lesz, nem volt még jégverés, s amióta ideküldték az új főkertészt, valamilyen új permetszerrel kísérletezik, és úgy tűnik, nagyon érti a dolgát! Szépen terem a szilva, a barack, az almafáink kicsit öregecskék, de ott hátul az új telepítésen már a második termés ígéretes
Most itt vannak a speciális iskolából a dolgozóknak segítenek valami fiatal lányok, süket-némák. Tudják korábban a gyümölcsfa sorok között csak takarmány termett, de amióta gyártják ezeket a spécipermetező kis traktorokat, próbálkoznak a sorok közé ültetni más kultúrnövényt is. Kis hagymát, salátát, ezt, azt. S ha ez beválik akkor csak annyi szénát készítenek ami feltétlenül kell a gazdaságnak. A hadsereg meg oldja meg magának a takarmánykészítést, ahogy tudja, mert eddig úgy volt, hogy a katonákkal lekaszáltatták a szénát, és cserébe a hadsereg is kapott a takarmányból. Itt dolgoztak a fiuk egész nyáron, sátorba laktak. Nem zavartak senkit, ingyen munkaerő volt.
-Itt van a maguk barátja is ezek szerint?
-Igen itt van. Válaszolta Andor a bőbeszédű bácsinak, aki valószínű örült, hogy nem kell egyedül utaznia.
-És hogy hívják?
-Győző.
-Vagy úgy? Szóval magyar? Akkor maguk is magyarok?
-Igen, mi is magyarok vagyunk.
-És milyen szépen beszélnek, észre sem lehet venni, hogy tanulták a nyelvünket.
-Igen. Válaszolt Andor, én most szereltem le fél éve a hadseregből, Gyula most ősszel vonul be.
A távolban lehetett látni az Állami Gazdaság épületeit. Az előtérben a gépjavító műhelyt, mellette a főépület, és hátul a gazdasági udvar fölött a domboldalon szépen sorakoztak egymás mellet a katonai sátrak.
Andor januárban szerelt le a hadseregből. Munkaszolgálatos volt. Kemény volt ez a munkaszolgálat, mert az ország délvidéki bányájában dolgozott a zászlóalj, amelyikben szolgált. Mégis sokan választották volna ezt a szolgálatot, mert az ilyen zászlóaljaknál eltöltött idő, már beleszámított a nyugdíjba és a munkájukért fizetés járt. A fizetést ugyan nem kapták meg. A hadsereg letétbe helyezte a bankban, és amikor leszereltek akkor kapták meg csekket. Szépen kaptak!
Andor nem sietett munkát keresni.
Sokat dolgozott a hadseregben úgy gondolta, pihen egy keveset.
Valahányszor elment otthonról, felkeresni az osztálytársait, vegyes érzelmekkel érkezett haza. Hiányzott a barátja. Nem találkoztak azóta, hogy bevonult, és mindig ott volt a szeme előtt Győző, ahogy áll a buszmegállóban, integet, s a levegőbe tartja jobb kezét, ujjaival V betűt formázva.
Kedvelte barátját, komoly és érett embernek gondolta, ezt hangoztatta is egyszer. Valahogy megérezte, hogy Győző vezéregyéniség, de szüksége van, hogy hallja olykor a kimondott szavakban az elismerést, és azt is tudta, hogy barátja szereti, ha felnéznek rá.
Talán ez az engedelmesség tette tartóssá a barátságukat.
A tavasz beköszöntésével, úgy gondolta nem marad többé otthon. Megkereste a helyi bányavállalat tűzoltóságát. Úgy hallotta, hogy a nemrég indult külfejtésnek saját tűzoltósága lesz, és három csapatott állítanak össze, hogy huszonnégy órás szolgálatban egymást tudják váltani.
Nagy volt a dömping erre a munkahelyre. Kényelmes szolgálat. Persze állandó készenléttel, de nem kellett dolgozni, kemény fizikai munkát, és ez volt a fontos.
Az, hogy sikerült bekerülnie Andornak ebbe a csapatba, annak volt köszönhető, hogy az Édesapja a cég nyugdíjasa volt és jó barátja volt a külfejtés főgeológusának, aki közbenjárt, hogy Andort bevegyék e csapatba.
Ebbe a csapatba került Gábor is, aki szomszédja volt Győzőnek, és egy évben is születtek. Andor úgy érezte, amikor együtt voltak Gáborral, hogy egy kicsit ott van Győző is.
Gábor laza fiú volt. Remek humorérzékkel, és minden hájjal megkenve.
Ahogy beköszöntött a nyár a szolgálati idő eltöltésében csak az volt a rossz, hogy ott kellett tartózkodni a tűzoltó épületben, hiszen bármelyik pillanatban érkezhetett a riasztás. Kívánták a fürdőzést rendesen, s néha lefröcskölték magukat a tűzoltó tömlővel, de ez mégsem olyan volt, mint az igazi lubickolás a patakban. A remiz udvarán a tűzoltó autónak építettek egy aknát. Használaton kívül ott állt üresen.
Gábor egy nap így szólt Andorhoz:
-Te mi lenne, ha megtöltenénk azt az aknát vízzel? A naptól megmelegedne és lenne egy remek medencénk.
-És, ha meglátja valaki?
-Ki látná meg? Hozzad ide a tömlőt, és nyisd meg a csapot. Negyed óra alatt megtelik.
Andornak sem kellett kétszer mondani. Vitte a tűzoltó tömlő végét rányitotta a csapot, és Gábor épp a munka dandárját végezte, amikor megjelent Boros. A külfejtés igazgatója.
-Hát ez meg mit keres itt? Nézett döbbenten Andor.
Boros, odasétált Gáborhoz. Kissé furcsának találta a medencetöltését.
-Maguk mit csinálnak? Kérdezte.
-Megtöltjük ezt a medencét vízzel, igazgató úr. Mondta Gábor.
-Volt már úgy, hogy nem volt elég nyomás a tűzi vízcsapban, és nem tudtuk megtölteni a tűzoltóautó tartályát. Gondoltuk legyen itt ebben a medencében tartalék!
-Na, hát ez derék dolog! Nem is gondoltam, hogy ilyen remek ötletekkel bírnak.
Ilyen volt Gábor.
A lábukat lógatva a medence szélén ültek.
-Elmegyek, s felkeresem Győzőt. Nem jössz el velem Gábor?
-Hol van most?
-Valahol B.Szanód megyében. Csak leveleket váltottunk. Nem tudom, hol van az a kis falu. Valami nagy gyümölcsösben kaszálnak. Már több mint egy hónapja. Megkeresem az Édesapját, hátha akar valamit küldeni a fiának.
-Eljössz akkor?
Gábor megrázta a fejét.
-Tudod milyen érzékeny, féltékeny az asszony. Ha elmennék egy ilyen baráti látogatásra, már rögtön hisztizne, hogy „biztos a szoknyák után legyeskedsz”. Nem, sajnálom, nem tudok menni.
-Akkor elhívom Gyulát. Jövő hétre kérek szabadságot, és megnézem, hol van ez a kis falu.
Gyulával a strandon találkozott. Ő is a lábát lógatta, kezében a biológia könyvvel. Tanult. Orvos akart lenni.
-Na, mi újság doki? Bírod még a meleget?
-Hát persze. Itt a medence mellett ki bírom valahogy.
-Igen. Itt ki lehet bírni. Ám vannak olyanok is, akik egész nap kinn vannak a mezőn. Reggel korán kaszálnak, és ahogy felszárad, a fű nekiállnak forgatni, és takarni, s ha már boglyákban áll a széna, akkor hordják be a szérűre.
-Mit szólsz. Megizzadnak, s a széna pora, hogy csíphet. Igaz?
-Bizony így van.
-Tudtad, Gyula, hogy Győző is ezt teszi?
-Nem! De hát Győző nem katona?
-De úgy van, katona, de elvitték az alegységétől valamilyen kiképzésre, és a kiképzésről elvitték mezei munkára. Ez esetben szénacsinálásra!
-El akarok menni, meglátogatni. Nem jössz el velem?
-Elmegyek. Mikor mész?
-Úgy gondoltam, hogy a hétvégén. Előtte megkeresem az Apukáját, hátha akar küldeni valamit a fiának. Pénteken délután indulnánk. Szombaton reggel ott vagyunk, s hátha kiengedik egy kicsit velünk a táborból. Mit szólsz?
-Rendben, Andor. Jövök. Legalább egy kicsit kikapcsolódok a sok könyv biflázásából, és meglátom közelebbről is milyen a katonaélet. Tudod, ősszel én is bevonulok.
-Megbeszéltük. Kezet rá. Mondta Andor, s egy fejessel beleugrott a medencébe.
Győző Édesapját a hátsó udvaron találta.
-Csókolom Gyuri bácsi. Na, mit tetszik csinálni?
-Szervusz Andorka. Én levágtam egy malacot, s most darabolom fel, nézd. Úgy gondoltam, hogy lesütöm az egészet és a zsírjában sokáig eláll a kamarában. Te mi járatban vagy? Olyan régen láttalak, amióta elmentél katonának. Aztán Győző is bevonult. Te közben leszereltél. Mit csinálsz mostanság? Győzővel tartod a kapcsolatot? Leveleztek?
-Hát persze Gyuri bácsi! Hogyne leveleznénk!
-Én miután leszereltem, elkezdtem dolgozni, jól vagyok, s most úgy gondoltam, hogy elmegyek, meglátogatom Győzőt. Jön velem Gyula is. Azért jöttem, most Gyuri bácsihoz, hogy nem akar esetleg küldeni valamit a fiának?
-Hát Édes fiam, ez igazán szép tőled! Tudom jó barátok voltatok, nagyon szép dolog, hogy megemlékezel róla! S ha már eljöttél, épp jókor, mert akkor a malacnak felit elviszed igaz e? Megsütöm szépen, lecsöpögtetem a zsírját, beleteszem egy bádog dobozba, s mielőtt elromlana, elfogy. Küldök neki még valami lekvárt és édességet, mert azokat nagyon szereti. Jó lesz? Mikor indultok Andorka?
-Péntek délután az egyórás bányász busszal, Gyuri bácsi. Korán reggel eljövök a csomagért. Mit üzen Győzőnek?
-Én azt üzenem, hogy fogadjon szót a parancsnokainak, ne nyakaskodjon, s vigyázzon magára! S ne keseregjen, mert már nincs sok hátra. Még egy fél év, s az már hamar eltelik!
-Jól van Gyuri bácsi, reggel jövök. Isten magával.
-Szervusz Andorka, s köszönöm szépen, hogy eljöttél.
Makkfalva valójában az elővárosa volt B.Szanód megye székhelyének. Nem volt soha falu, vagy község, elsősorban a gyümölcstermesztésre alapozott szakembereknek építettek itt szolgálati lakásokat, és a gyümölcs feldolgozásra létrehozott hatalmas konzervgyár dolgozói költöztek ide később. Szóval 15-20 év alatt egy kisebb község nőtt ki a néhány szolgálati lakásból. A teljes települési infrastruktúra még nem alakult ki. A megyeszékhelyről nem közlekedett például autóbusz a faluba. Néha egy-egy szekér, vagy teherautó fedélzetén lehetet eljutni, vagy éppen gyalog.
Andor és Gyula ezt az utóbbit választották, s alig hagyták el a várost utolérte őket egy szekér és a bakon ülő bácsi vidáman szólította meg őket:
-Na hova-hova fiuk? Ilyen nagy hátizsákkal? Csak nem a katona barátot látogatni?
-De éppen oda?
-Na, szálljanak csak fel, én oda megyek. Én viszem a fiuknak a kenyeret.
És tényleg a szekér dereka tele volt barna papírzsákokkal, s ezek tele kenyérrel.
-Ma van kenyérszállítás, kérdezte Andor?
-Igen egyszer-kétszer szoktunk vinni hetente, ahogy épp bemegyek a városba.
-És mi újság ott fenn a gyümölcsösben? Lesz termés szépen idén is?
-Lesz, nem volt még jégverés, s amióta ideküldték az új főkertészt, valamilyen új permetszerrel kísérletezik, és úgy tűnik, nagyon érti a dolgát! Szépen terem a szilva, a barack, az almafáink kicsit öregecskék, de ott hátul az új telepítésen már a második termés ígéretes
Most itt vannak a speciális iskolából a dolgozóknak segítenek valami fiatal lányok, süket-némák. Tudják korábban a gyümölcsfa sorok között csak takarmány termett, de amióta gyártják ezeket a spécipermetező kis traktorokat, próbálkoznak a sorok közé ültetni más kultúrnövényt is. Kis hagymát, salátát, ezt, azt. S ha ez beválik akkor csak annyi szénát készítenek ami feltétlenül kell a gazdaságnak. A hadsereg meg oldja meg magának a takarmánykészítést, ahogy tudja, mert eddig úgy volt, hogy a katonákkal lekaszáltatták a szénát, és cserébe a hadsereg is kapott a takarmányból. Itt dolgoztak a fiuk egész nyáron, sátorba laktak. Nem zavartak senkit, ingyen munkaerő volt.
-Itt van a maguk barátja is ezek szerint?
-Igen itt van. Válaszolta Andor a bőbeszédű bácsinak, aki valószínű örült, hogy nem kell egyedül utaznia.
-És hogy hívják?
-Győző.
-Vagy úgy? Szóval magyar? Akkor maguk is magyarok?
-Igen, mi is magyarok vagyunk.
-És milyen szépen beszélnek, észre sem lehet venni, hogy tanulták a nyelvünket.
-Igen. Válaszolt Andor, én most szereltem le fél éve a hadseregből, Gyula most ősszel vonul be.
A távolban lehetett látni az Állami Gazdaság épületeit. Az előtérben a gépjavító műhelyt, mellette a főépület, és hátul a gazdasági udvar fölött a domboldalon szépen sorakoztak egymás mellet a katonai sátrak.
2009. február 28., szombat
Szökés
Hatodik rész – Állj!
Mint támadása ugrására készülődő farkas, megfeszülő testel, kitágult pupillákkal, figyeltek a szürkületben minden neszre, és mintha hártyavékony jégen próbálnának átkelni a folyó vizén úgy lépdeltek. Egymás mögött.
Kiürült öszvér hátizsákjukat a kukoricásban hagyták. Nem vittek magukkal semmi fölöslegeset, de a parittyát és a vadászkést úgy szorították a kezükben, hogy tudták: használni fogják, ha kell megvédeni az életüket!
A dűlőúton haladtak.
Arra gondoltak, ha távolról mégis meglátja őket a határőr, talán azt gondolhatja, hogy munkából hazatérő mezei munkások. Ezt a „tervet” kiegészítette még az is, hogy a dűlőút mellett kései vetésű magasra nőtt, sűrű silókukorica nőtt, ebbe a kukoricásba vetették volna be magukat, ha ők láttak volna meg valakit.
Osontak a leereszkedő sötétségben, s Győző közben arra gondolt, hogy úgy mennek egymás után, ahogy a birkákat látta, nyaranta amikor Nagyapjával az erdőn volt, amikor esténként, vagy kora reggel a fejő nyíláshoz terelik őket. Elől ment a vezérbirka, csendben és türelemmel, mert tudta, ha megfejik az jó lesz neki. Szó nélkül haladtak egymás után a birkák, mert ösztönök diktálta, hogy ez az életük, alá rendelték magukat az életüknek.
Ugyanez az elszántság és a beletörődöttség látszott a szemükben azoknak a jószágoknak is, amelyeknek a húsvéti áldozati szerep jutott.
Nem védekeztek.
Tudták ők vesztesek.
Ők voltak most a birkák. Saját maguk életét rendelték alá a sorsuknak.
Tízpercnyi gyaloglás után tudták, érezték, hogy most már talán egyvonalban vannak a határőr őrtornyával, vagy talán túl is mentek rajta. S az a tudat mintha fölengedte volna bennük a feszültséget. Figyelni kezdtek, tudatosan! Mert az addigi figyelem ösztönszerű volt.
Csönd volt. Olyan csönd volt amilyen az esti, a hideg esti éjszakákban szokott lenni, amikor nem hallani a környezet zaját. Amikor még nem indult el a vadonban az éjszakai portya a zsákmány után.
Csönd volt. Olyan csönd, ahogy évek múlva megfogalmazta Győző a kollégájának, szinte megfogható csönd. Szinte tapintani lehetett. Testet öltött a csönd. Rá lehetett akasztani a csöndre a kalapot. Ezt Győzőék otthon a maguk világában úgy mondták, hogy: „-Olyan csönd van, hogy le a kalappal!”
Szinte fájt, hogy megtörik, hogy belegázolnak ebbe a félelmet keltő csöndbe, mert már nem volt védelem! Elhagyta őket, lemaradt tőlük a kukoricás. Kiértek a nyílt mezőre és a csönd a sötétséggel, a baljós ürességgel mögéjük szegődött.
Folyton úgy érezték, hogy követi őket valaki, aki majd számon kéri, mint egy felsőbb bíróság:”-Hová?”
Kiszáradt a torkuk a félelemtől és a szomjúságtól.
Már rég elfogyott az utolsó fél liter ásványvizük, amit otthonról hoztak, és a Barabicfalvi forrás most nagyon távol volt ettől a sötét mezőtől.
A mező jellege elvadult legelőre emlékeztette őket, amennyire fel lehetett ismerni a sötétben az aljnövényzetet. Lábszárközépig érő fűcsomók, és félcserjék éltek itt, sokkal kedvezőbb haladást biztosított, mint a szántóföld.
Az első felröpülő fácánkakas, akkora zajt okozott, méltatlankodó rikácsolásával és szárnycsapkodásával, hogy néhány másodpercig lépni sem tudtak az ijedtségtől. Csak álltak némán, és a sűrű sötéten szívdobogva kérdezték egymástól, ki nem mondott kérdésekkel:”-Mi volt ez?”
S a vaskos sötétben egyikük sem tudta hirtelen, hogy milyen madarat riasztottak föl. De a felröpülő kakas után fordulva észrevettek a távolban egy kis világosságot a sötétben, és mint egy mankót megfogták ezt a világosságot. Most már ez volt a cél! Valahogy bizonyossá vált előttük, hogy ez nem lehet helytelen irány!
Úgy érezték, hogy ez a fény hívja, és várja őket!
-Pityu! Szólt Győző a barátjának. –Lesz, ami lesz, menjünk neki annak a kis fénynek. -Te hogy gondolod?
-Ti hogy gondoljátok? Kérdezték, szinte egyszerre, Győző, és Pityu a két fiatalkorútól, Jolántól, és Jocótól. Úgy érezték, hogy ez lesz az utolsó végső, és közös döntés, a sötét bizonytalanban.
Szó nélkül, de egyszerre indultak tovább, megszaporázva a lépteiket, s mintha a környék is megváltozott volna alattuk! Egyenes lett a terep, simára kaszált, és egyenesre nőtt őszi fű terült el alattuk. És néhány méterre maguk előtt egy fehér tömeg hevert.
A juhász kutyája!
De ez nem lehet!
Hiszen csak pár méterre van előttük, és nem is vakkant!
Vigyázz! Győző óvatosságra intette a mozdulatlanságukban megmerevedett társait. Nagyapám juhászkutyái az utolsó pillanatban hagyták csak el a nyájat. Úgy voltak betanítva! Csak ha már bizonyos volt a támadási szándék, s ha már biztosra vette az őrző kutya, azt hogy elkaphatja a támadót, akkor támadott!
De valami mégsem volt rendben!
Szélcsend volt.
És nem érezték a nyáj szagát!
Ez nem kutya, ismerték fel hirtelen. Csak még nem tudták, hogy micsoda.
Óvatosan közelítették meg, és amikor már tapintható volt, érezték a hidegségén, a szögletességén, és látták a fehérségén, hogy mit véltek juhászkutyának:
Határkő volt!
Megérkeztünk, gondolták. S kissé bizonytalanul az ölükbe hullott győzelemmel, kitikkadva a szomjúságtól megindultak a fény felé, amely egyre közelebbinek tűnt, de valahogy mégis olyan távolinak látszott, ahogy haladtak fel, mert a domborzat egy kis lejtőn lefelé vezette őket. Enyhe kis lankás hely volt, szépen megművelve, mert még jobban lehetett haladni, mint a határkövet megelőző szakaszon. Rájöttek közben, hogy tököt termeltek itt, mert belebotlottak a begyűjtés után ottmaradt kis silány tökbe, ami a gazdáknak nem kellett, hisz az ilyennek nincs magja, és a húsa is kevés.
Viszont rostos lédús termés ez is!
Győző buzgón vette elő a vadászkést, és összevágta, hogy egy kicsit oltsák szomjukat.
Ültek a földön és ették a tököt. S közben figyeltek a fény irányába, ami eltűnt most a szemük elől, és valahogy elbizonytalanodtak ismét. És nem tudtak másra gondolni, mint arra, hogy eljutni minél hamarabb, hogy megnézni, mi az, ami világít, mi hívogatja őket ennyire.
Elindultak ismét, leérve a lankás rész legmélyebb pontjára teljesen eltűnt a fény előlük, és olyan iramban indultak meg fölfelé, mint a várat bevenni készülő támadó sereg, akik a támadás hevében az életüket is kockára teszik.
Lihegve, semmire nem figyelve törtettek előre, mint a csürhe, nem tudtak másra figyelni csak, hogy ismét meglássák azt a kis célpontot, ami annyi erőt adott, és annyi hitet, hogy nekik el kell jutni oda!
Ott állt előttük.
Felbukkant, mint a távoli horizonton a megjelenő vitorla.
Azt sem tudták hirtelen, hogy mi áll előttük.
Szemétgödrök biztonsági zónájában látni ilyen táblát, vagy gázvezetékek nyomvonalátjelző táblák néznek így ki. Mint a beton kerítésoszlop, amelyet azért készítenek betonból, mert időt álló. Nem korhad el. Nem eszi meg a rozsda, és nehéz, nem lopják el.
Ott állt előttük a betonoszlop, rajta tábla.
A táblán felírat:
Állj! Az MNK államhatára következik, átlépni szigorúan TILOS!
A tábla mögött a sötétben ismét ott látszott a fény. Közelebb, és kirajzolódott a fényben némi épületcsoport.
Letérdeltek a földre.
Sírtak.
Mind a négyen.
S közben mondogatták:-„Itthon vagyunk!”
Öt perc múlva elérték az épületcsoportot.
Szépen fehérre festett falak. Félreismerhetetlen lóistálló szagot lehetett érezni.
Egy ménes.
Az istálló duplaszárnyú ajtaja zöldre volt mázolva, és a kétszárnyú ablakon kis függöny. Be lehetett látni. Ott ült az éjjeliőr az asztala mellett. A plafonon csupasz izzó világított. Ez hívogatta őket.
Beléptek a duplaszárnyú ajtón, és szemben a falon poroltó, a poroltó előtt kétszáz literes hordó vízzel. A poroltó fölött a falon szabvány tábla. Felírat rajta magyarul:
PORRAL OLTÓ.
-Pityu! Pityu! Magyarországon vagyunk!
Győző sírva ölelte magához barátait.
Egy ló felnyerített, és az éjjeliőr kijött a szobájából.
-Hát maguk kicsodák?
Állt ott az ötvenes férfi. Nem mert elébb lépni az ajtóból.
Kissé bizarr látvány volt ugyanis a négy fiatal, ruhájukon a novemberi mélyszántás és a mocsár nyomaival.
Ők is csak most lepődtek meg, amikor végignéztek magukon a világosságban.
Nadrágjuk, kabátjuk csupa sár. Kezük összekarcolva, itt-ott vérfoltosan.
-Ne féljen tőlünk, kérem, menekültek vagyunk. Megengedi, hogy igyunk.
-Persze. Tessék, igyanak, amennyi csak jól esik. Hozok egy lavórt és mosakodjanak meg, addig én telefonálok a határőrségnek.
-Ne haragudjon. Meg mondaná, hogy hol vagyunk? Mármint, milyen településen?
-Mezőhegyesen vannak, kérem, a faluhoz tartozó ménesen.
-Hozom a lavórt és a mosóport.
Úgy mentek a csaphoz, mint egy nyáj. Mint az a birkanyáj, aki a napi legelés után le van terelve a patakhoz itatni.
Ittak. Nyugodtan. Egymás után a csap alá hajolva. Csöndben. Egy szót sem szólva.
Leültek egy szalma bálára.
Az éjjeliőr úgy találta őket, hogy egymásra borulva sírtak.
Félrefordult.
Ő is sírt.
-Az Ultra mosogatóport úgy adja nekem is a gazdaság. Nagyon jó zsíroldó, és nagyon hatékonyan tisztit. Próbálják meg talán maguknak is használ. Nemsokára itt vannak a határőrök.
A kézmosást Jolán kezdte. Ő volt a társaság hölgytagja. Aztán egymás után kezet mostak ugyanabban a lavórban.
Az ultra mosogatópor szörnyen csípett. Csípte a friss sebeket, amiket a mocsárban szereztek. De valóban hatékony volt.
A fiatal határőr, a határőr őrvezetővel egy kis katonai terepjáróval érkezett.
Az őrvezető rájuk nézett és csak ennyit kérdezett:
-Tudtok magyarul?
-Igen! Válaszolták, egyszerre, mintha valamilyen láthatatlan karmester adta volna meg a jelet.
-Akkor tessék, szálljatok be az autóba.
A gépkocsivezető beindította a motort, gázt adott és az őrvezető bemondta az URH adókészüléken:
„Egyeske! Négyen vannak. Magyarok.”
Mint támadása ugrására készülődő farkas, megfeszülő testel, kitágult pupillákkal, figyeltek a szürkületben minden neszre, és mintha hártyavékony jégen próbálnának átkelni a folyó vizén úgy lépdeltek. Egymás mögött.
Kiürült öszvér hátizsákjukat a kukoricásban hagyták. Nem vittek magukkal semmi fölöslegeset, de a parittyát és a vadászkést úgy szorították a kezükben, hogy tudták: használni fogják, ha kell megvédeni az életüket!
A dűlőúton haladtak.
Arra gondoltak, ha távolról mégis meglátja őket a határőr, talán azt gondolhatja, hogy munkából hazatérő mezei munkások. Ezt a „tervet” kiegészítette még az is, hogy a dűlőút mellett kései vetésű magasra nőtt, sűrű silókukorica nőtt, ebbe a kukoricásba vetették volna be magukat, ha ők láttak volna meg valakit.
Osontak a leereszkedő sötétségben, s Győző közben arra gondolt, hogy úgy mennek egymás után, ahogy a birkákat látta, nyaranta amikor Nagyapjával az erdőn volt, amikor esténként, vagy kora reggel a fejő nyíláshoz terelik őket. Elől ment a vezérbirka, csendben és türelemmel, mert tudta, ha megfejik az jó lesz neki. Szó nélkül haladtak egymás után a birkák, mert ösztönök diktálta, hogy ez az életük, alá rendelték magukat az életüknek.
Ugyanez az elszántság és a beletörődöttség látszott a szemükben azoknak a jószágoknak is, amelyeknek a húsvéti áldozati szerep jutott.
Nem védekeztek.
Tudták ők vesztesek.
Ők voltak most a birkák. Saját maguk életét rendelték alá a sorsuknak.
Tízpercnyi gyaloglás után tudták, érezték, hogy most már talán egyvonalban vannak a határőr őrtornyával, vagy talán túl is mentek rajta. S az a tudat mintha fölengedte volna bennük a feszültséget. Figyelni kezdtek, tudatosan! Mert az addigi figyelem ösztönszerű volt.
Csönd volt. Olyan csönd volt amilyen az esti, a hideg esti éjszakákban szokott lenni, amikor nem hallani a környezet zaját. Amikor még nem indult el a vadonban az éjszakai portya a zsákmány után.
Csönd volt. Olyan csönd, ahogy évek múlva megfogalmazta Győző a kollégájának, szinte megfogható csönd. Szinte tapintani lehetett. Testet öltött a csönd. Rá lehetett akasztani a csöndre a kalapot. Ezt Győzőék otthon a maguk világában úgy mondták, hogy: „-Olyan csönd van, hogy le a kalappal!”
Szinte fájt, hogy megtörik, hogy belegázolnak ebbe a félelmet keltő csöndbe, mert már nem volt védelem! Elhagyta őket, lemaradt tőlük a kukoricás. Kiértek a nyílt mezőre és a csönd a sötétséggel, a baljós ürességgel mögéjük szegődött.
Folyton úgy érezték, hogy követi őket valaki, aki majd számon kéri, mint egy felsőbb bíróság:”-Hová?”
Kiszáradt a torkuk a félelemtől és a szomjúságtól.
Már rég elfogyott az utolsó fél liter ásványvizük, amit otthonról hoztak, és a Barabicfalvi forrás most nagyon távol volt ettől a sötét mezőtől.
A mező jellege elvadult legelőre emlékeztette őket, amennyire fel lehetett ismerni a sötétben az aljnövényzetet. Lábszárközépig érő fűcsomók, és félcserjék éltek itt, sokkal kedvezőbb haladást biztosított, mint a szántóföld.
Az első felröpülő fácánkakas, akkora zajt okozott, méltatlankodó rikácsolásával és szárnycsapkodásával, hogy néhány másodpercig lépni sem tudtak az ijedtségtől. Csak álltak némán, és a sűrű sötéten szívdobogva kérdezték egymástól, ki nem mondott kérdésekkel:”-Mi volt ez?”
S a vaskos sötétben egyikük sem tudta hirtelen, hogy milyen madarat riasztottak föl. De a felröpülő kakas után fordulva észrevettek a távolban egy kis világosságot a sötétben, és mint egy mankót megfogták ezt a világosságot. Most már ez volt a cél! Valahogy bizonyossá vált előttük, hogy ez nem lehet helytelen irány!
Úgy érezték, hogy ez a fény hívja, és várja őket!
-Pityu! Szólt Győző a barátjának. –Lesz, ami lesz, menjünk neki annak a kis fénynek. -Te hogy gondolod?
-Ti hogy gondoljátok? Kérdezték, szinte egyszerre, Győző, és Pityu a két fiatalkorútól, Jolántól, és Jocótól. Úgy érezték, hogy ez lesz az utolsó végső, és közös döntés, a sötét bizonytalanban.
Szó nélkül, de egyszerre indultak tovább, megszaporázva a lépteiket, s mintha a környék is megváltozott volna alattuk! Egyenes lett a terep, simára kaszált, és egyenesre nőtt őszi fű terült el alattuk. És néhány méterre maguk előtt egy fehér tömeg hevert.
A juhász kutyája!
De ez nem lehet!
Hiszen csak pár méterre van előttük, és nem is vakkant!
Vigyázz! Győző óvatosságra intette a mozdulatlanságukban megmerevedett társait. Nagyapám juhászkutyái az utolsó pillanatban hagyták csak el a nyájat. Úgy voltak betanítva! Csak ha már bizonyos volt a támadási szándék, s ha már biztosra vette az őrző kutya, azt hogy elkaphatja a támadót, akkor támadott!
De valami mégsem volt rendben!
Szélcsend volt.
És nem érezték a nyáj szagát!
Ez nem kutya, ismerték fel hirtelen. Csak még nem tudták, hogy micsoda.
Óvatosan közelítették meg, és amikor már tapintható volt, érezték a hidegségén, a szögletességén, és látták a fehérségén, hogy mit véltek juhászkutyának:
Határkő volt!
Megérkeztünk, gondolták. S kissé bizonytalanul az ölükbe hullott győzelemmel, kitikkadva a szomjúságtól megindultak a fény felé, amely egyre közelebbinek tűnt, de valahogy mégis olyan távolinak látszott, ahogy haladtak fel, mert a domborzat egy kis lejtőn lefelé vezette őket. Enyhe kis lankás hely volt, szépen megművelve, mert még jobban lehetett haladni, mint a határkövet megelőző szakaszon. Rájöttek közben, hogy tököt termeltek itt, mert belebotlottak a begyűjtés után ottmaradt kis silány tökbe, ami a gazdáknak nem kellett, hisz az ilyennek nincs magja, és a húsa is kevés.
Viszont rostos lédús termés ez is!
Győző buzgón vette elő a vadászkést, és összevágta, hogy egy kicsit oltsák szomjukat.
Ültek a földön és ették a tököt. S közben figyeltek a fény irányába, ami eltűnt most a szemük elől, és valahogy elbizonytalanodtak ismét. És nem tudtak másra gondolni, mint arra, hogy eljutni minél hamarabb, hogy megnézni, mi az, ami világít, mi hívogatja őket ennyire.
Elindultak ismét, leérve a lankás rész legmélyebb pontjára teljesen eltűnt a fény előlük, és olyan iramban indultak meg fölfelé, mint a várat bevenni készülő támadó sereg, akik a támadás hevében az életüket is kockára teszik.
Lihegve, semmire nem figyelve törtettek előre, mint a csürhe, nem tudtak másra figyelni csak, hogy ismét meglássák azt a kis célpontot, ami annyi erőt adott, és annyi hitet, hogy nekik el kell jutni oda!
Ott állt előttük.
Felbukkant, mint a távoli horizonton a megjelenő vitorla.
Azt sem tudták hirtelen, hogy mi áll előttük.
Szemétgödrök biztonsági zónájában látni ilyen táblát, vagy gázvezetékek nyomvonalátjelző táblák néznek így ki. Mint a beton kerítésoszlop, amelyet azért készítenek betonból, mert időt álló. Nem korhad el. Nem eszi meg a rozsda, és nehéz, nem lopják el.
Ott állt előttük a betonoszlop, rajta tábla.
A táblán felírat:
Állj! Az MNK államhatára következik, átlépni szigorúan TILOS!
A tábla mögött a sötétben ismét ott látszott a fény. Közelebb, és kirajzolódott a fényben némi épületcsoport.
Letérdeltek a földre.
Sírtak.
Mind a négyen.
S közben mondogatták:-„Itthon vagyunk!”
Öt perc múlva elérték az épületcsoportot.
Szépen fehérre festett falak. Félreismerhetetlen lóistálló szagot lehetett érezni.
Egy ménes.
Az istálló duplaszárnyú ajtaja zöldre volt mázolva, és a kétszárnyú ablakon kis függöny. Be lehetett látni. Ott ült az éjjeliőr az asztala mellett. A plafonon csupasz izzó világított. Ez hívogatta őket.
Beléptek a duplaszárnyú ajtón, és szemben a falon poroltó, a poroltó előtt kétszáz literes hordó vízzel. A poroltó fölött a falon szabvány tábla. Felírat rajta magyarul:
PORRAL OLTÓ.
-Pityu! Pityu! Magyarországon vagyunk!
Győző sírva ölelte magához barátait.
Egy ló felnyerített, és az éjjeliőr kijött a szobájából.
-Hát maguk kicsodák?
Állt ott az ötvenes férfi. Nem mert elébb lépni az ajtóból.
Kissé bizarr látvány volt ugyanis a négy fiatal, ruhájukon a novemberi mélyszántás és a mocsár nyomaival.
Ők is csak most lepődtek meg, amikor végignéztek magukon a világosságban.
Nadrágjuk, kabátjuk csupa sár. Kezük összekarcolva, itt-ott vérfoltosan.
-Ne féljen tőlünk, kérem, menekültek vagyunk. Megengedi, hogy igyunk.
-Persze. Tessék, igyanak, amennyi csak jól esik. Hozok egy lavórt és mosakodjanak meg, addig én telefonálok a határőrségnek.
-Ne haragudjon. Meg mondaná, hogy hol vagyunk? Mármint, milyen településen?
-Mezőhegyesen vannak, kérem, a faluhoz tartozó ménesen.
-Hozom a lavórt és a mosóport.
Úgy mentek a csaphoz, mint egy nyáj. Mint az a birkanyáj, aki a napi legelés után le van terelve a patakhoz itatni.
Ittak. Nyugodtan. Egymás után a csap alá hajolva. Csöndben. Egy szót sem szólva.
Leültek egy szalma bálára.
Az éjjeliőr úgy találta őket, hogy egymásra borulva sírtak.
Félrefordult.
Ő is sírt.
-Az Ultra mosogatóport úgy adja nekem is a gazdaság. Nagyon jó zsíroldó, és nagyon hatékonyan tisztit. Próbálják meg talán maguknak is használ. Nemsokára itt vannak a határőrök.
A kézmosást Jolán kezdte. Ő volt a társaság hölgytagja. Aztán egymás után kezet mostak ugyanabban a lavórban.
Az ultra mosogatópor szörnyen csípett. Csípte a friss sebeket, amiket a mocsárban szereztek. De valóban hatékony volt.
A fiatal határőr, a határőr őrvezetővel egy kis katonai terepjáróval érkezett.
Az őrvezető rájuk nézett és csak ennyit kérdezett:
-Tudtok magyarul?
-Igen! Válaszolták, egyszerre, mintha valamilyen láthatatlan karmester adta volna meg a jelet.
-Akkor tessék, szálljatok be az autóba.
A gépkocsivezető beindította a motort, gázt adott és az őrvezető bemondta az URH adókészüléken:
„Egyeske! Négyen vannak. Magyarok.”
2008. augusztus 11., hétfő
Szökés
Ötödik rész – Szövetség
A katonákat szállító teherautó vakmerő manőverekkel igyekezett a járható úton maradni a szűk horhosban. A horhosban az erdőkitermelő traktorok, és lánctalpasok építettek egykor valamilyen kezdetleges utat, amelyet a csapadék, a nyári záporok és a hóolvadás teljesen tönkre tett. Két mély árok tátongott, ahogy a lezúduló víz kimosta, és ezt a mélységet még megdobta a horhos két oldala, amely meredek oldalfalként fogadta magába a katonai konvojt. A teherautó gyakorlott gépkocsivezetőjének minden ügyességére szüksége volt, hogy a két árok nyomvonala fölött tartsa a nehéz járművet, de úgy, hogy a kerekek ne kapjanak fel a horhos oldalára, mert ez azt eredményezte volna, hogy a nehéz terepi autó belecsúszik az árokba és az rögtön fennakad a tengelyénél fogva. Ezek az irányban tartási manőverek éles irányváltásokat eredményeztek, és hátul a platón utazó katonák ide-oda dülöngéltek, s egymásba kapaszkodtak. A teherautó mögé volt akasztva egy csökkentett kaliberű 75 milliméteres hegyi ágyú. Szerencsétlen úgy himbálózott a vonószemen, mint egy erős viharban a szélkakas a háztetőn. Két keréken lévén, nem tudta visszanyerni az eredeti egyensúlyát a menetstabilitáshoz. Ide-oda pattogott. Ezt a pattogást erősítette föl egy kereke alá kerülő kő, s ahogy a bal kerék ráment a jókora szikladarabra, annyira megemelte az ágyú futóművét, hogy az kibillent, átbillent önmaga tengelyén és fejre fordulva ért földet úgy, hogy a kerekei néztek fölfelé. Olyan lett, mint egy szán. Az ágyúcső volt lenn. A hatalmas borulástól a védőpajzs rögtön letörött, s nagy port kavarva, pattogva haladt tovább a teherautó mögött. A gépkocsivezető az egész balesetből semmit nem vett észre, az út viszontagságait igyekezett a gépkocsi előtt tartani.
Győző ott ült a gépkocsi farában.
A gépkocsi farponyváját föl dobták a jármű tetejére, s így ki lehetett látni. Az esti eső után helyre állt az idő, sütött a nap és kellemes utazás ígérkezett volna az út tulajdonságait leszámítva.
Győző a gondolataival volt elfoglalva. Folyamatosan bámult ki a ponyva alól, s amikor észrevette az ágyú borulását először a vele szemben ülő katonatársára figyelt, de semmi reakciót nem látott kollégája arcán, azon kívül, hogy hogyan lehetne jobban kapaszkodni a teherautóba. Egy-két merészebb kolléga elengedte egyik kezével a padot, amelyen ültek és a másikkal erőteljesen dörömböltek, hátha észreveszi a sofőr. Ezen kívül még nagyon kiabáltak - Hé! Hé! Állj meg! Felborult az ágyú! Ezt a kiabálást azonban elnyelte a nyolc hengeres Saviem terepi fokozatának, motorzaja!
Győző mérlegelt.
Ő szállt fel utoljára, rá bízták a szállítmányt.
Az ágyúfelelős viszont a vele szemben ülő kollégája, aki láthatóan nem mer cselekedni.
Ha kiugrik, és elvéti az ugrást, a horhos oldaláról visszaesik és becsúszik az ágyú alá.
Ha az ágyúra ugrik, a lendülettől nem tud megmaradni, szintén végzetes lehet a landolása.
Úgy kell ugornia, hogy már a földet érés pillanatát észre kell vennie a gépkocsivezetőnek, hogy abban a pillanatban rálépjen a fékre, és meg tudjon állni!
Ha megfelelő terepez érnek, ugrania kell, ám ha sokat vár a féktelen vonszolástól teljesen tönkre megy az ágyú. Fegyelmi eljárás lesz.
Letette a fegyverét, legalább az ne verje fejbe, ha földet ér.
Ugrott!
Szerencséje volt. És ezt, ami a szerencséjét okozta nem is vette számításba az ugrás pillanatában. Tudniillik, hogy miközben ő ugrik és az ugrás ívével földet ér, ez alatt a gépkocsi is halad. Tehát a landolás pillanatában nagyjából egy vonalban lesznek az ágyúval, és nem csúszhat be az ágyú alá!
A szerencséje az életét mentette meg, mert úgy ért földet a horhos oldalán, hogy visszacsúszott az útra a lendülettől, és az ugrás, no meg a földet érés pillanatát a gépkocsivezető nem vette észre! Csak azt, amikor Győző a kezében levő követ, amiben először teljesen fölöslegesen kapaszkodott, ösztönösen célzás nélkül a visszapillantó tükörhöz vágta! Az ösztönös célzás nem volt sikeres, mert a kő a teherautó küszöbének vágódott. De ez a zaj, ami valahonnan a lába mélységéből érkezett arra késztette a gépkocsi vezetőjét, hogy belepillantson a tükörbe. Ekkor látta meg Győzőt a horhos oldalához simulva, félrehúzódva a másik teherautó esetleges közeledésétől. Egyszerre lépett a szervizfékre és rántotta be a kéziféket.
A lendületben levő gépkocsi pár méteres csúszás után megállt.
A nagy porfelhőben, idegesen jöttek a mögöttes gépkocsisor parancsnokai.
-Miért nem haladunk?
A tönkre ment ágyút először az őrnagy vette észre.
- Vezess egy kicsit lassabban Gheorghe. Ha lehet, ennél jobban ne tegyük tönkre ezt az ágyút.
Győző, miután szóra sem méltatták, leporolta magát, és visszamászott a ponyva alá.
................................................................
Késő délutánra értek az alaptáborba.
A tábor valahogy hangulatosabb volt, mint az erdei ködös tisztás. Itt volt konyha, közös hálószoba, szociális blokk.
Az előőrsként ideküldött katonák már berendezkedtek.
A konyháról érezni lehetett a készülődő vacsora illatát.
A teherautók felvették a szokásos tábori parkolási alakzatot, és a kiszolgáló személyzet leakasztotta a teherautókról az ágyukat és aknavetőket.
Tüzérségi szemle sorrendben felsorakoztatták és groteszk módon, a sor végén ott állt a megsebesült ágyú, letört pajzs nélkül kísértetiesen hasonlított egy méretes hurkatöltőre.
A legénység a vacsoráig szabad időtöltést kapott.
Győző ezt az alkalmat kihasználta és megkereste barátait.
Páll Atillát és Miklós Zoltánt.
Egyszerre vonultak be. Ugyanazon a szeptemberi napon.
Ritkán találkoztak.
Győző különböző alegységekben átképzéseken, kiképzéseken vett részt. Az együtt berukkoló katonákat alig ismerte. Viszont tudta, hogy Zoli és Attila mindig együtt vannak, és ha tehette mindig megkereste őket titkos beszélgetésre.
Ezúton is ott találta őket.
Soha nem volt közös megbeszélt találkozási helyük, csak mentek egy bizonyos irányba és valahogy mindig ott voltak, ahol kellett találkozniuk.
Most azonban kicsit visszahőkölt. Nem ketten voltak ott, hanem hárman. Ott volt még egy ismeretlen magas, barna fiú. Őt még soha nem látta. Azt viszont észrevette a tartásából, a ruházatából, hogy ő is másodéves, azaz velük egy idős katona.
-Gyere Győző, nyugodtan. Nem kell félned! Ő Murányi Péter. A mi szövetségesünk.
Attila vállalta a szóvivő szerepét, és bemutatta Győzőnek Pétert.
Péter reagálása érdekes történetet mesélt el Attilának és Zolinak.
-Barátom! Én abban az autóban ültem, amelyik a te teherautód mögött haladt, amelyikről te leugrottál!
És elmesélte az egész kalandot a két katonának, akik nem voltak a helyszínen.
-És tudjátok meg, ilyen embernek bármikor nyújtok segítséget, önzetlenül. Épp, úgy ahogy ő is viselkedett ma. Egy ágyúért.
Attilának a barátnője várta már külföldön volt. Várta, hogy Attila leszereljen és akkor egy közös házassággal megoldható a kihonosodás.
Zoltánnak a nővére volt külföldön, és a rokonság egyesítésében látták a megoldást a hadsereg után.
Győző tervezte, megfogadta a távozást. Ez volt a hármuk szövetsége. S most, mint egy segítő jobb lépett be a képbe Péter, aki Nagyvárdai volt. Határvárosi és határ menti ismeretekkel bíró fiatalember, és ő is azt tervezte, hogy a hadsereg után lelép.
Örömmel vállalta, hogy támogatja Győzőt.
-Rendben! Válaszolta Győző.
-Soha jobbkor ez, amit most tőled kaptam Péter. A kapcsolattartás, tudod nehézkes lesz az állandó levél átvilágítás miatt. Ezért ne is levelezzünk. Legalábbis a nevem ne írd soha rá a borítékra, vagy a levelezőlapra, de a te neved se kerüljön rá. Legyen minél nehezebb kinyomozni ki, honnan küldte a levelet és kinek. Ha nekem írsz valami fontosat, akkor címezd így: Nagy Etele Szilárd, mintha az öcsémnek írnád! Jó?
- És Etele Szilárd, az öcséd?
- Nem, de ha az én címemre írod, akkor hozzám dobják be, vagy én megyek el érte a postára, és azt mondom, hogy az öcsém katona. És a kísérő szöveg mondjuk, az legyen, hogy születésnapi buli, vagy valami ilyesmi. Rendben?
-Megbeszéltük Győző! Számíthatsz rám!
-Kezet rá! Mondták szinte egyszerre mind a négyen és tekintetükben ott volt az elszántság.
Megfújták a kürtöt.
Elkészült a vacsora.
A katonákat szállító teherautó vakmerő manőverekkel igyekezett a járható úton maradni a szűk horhosban. A horhosban az erdőkitermelő traktorok, és lánctalpasok építettek egykor valamilyen kezdetleges utat, amelyet a csapadék, a nyári záporok és a hóolvadás teljesen tönkre tett. Két mély árok tátongott, ahogy a lezúduló víz kimosta, és ezt a mélységet még megdobta a horhos két oldala, amely meredek oldalfalként fogadta magába a katonai konvojt. A teherautó gyakorlott gépkocsivezetőjének minden ügyességére szüksége volt, hogy a két árok nyomvonala fölött tartsa a nehéz járművet, de úgy, hogy a kerekek ne kapjanak fel a horhos oldalára, mert ez azt eredményezte volna, hogy a nehéz terepi autó belecsúszik az árokba és az rögtön fennakad a tengelyénél fogva. Ezek az irányban tartási manőverek éles irányváltásokat eredményeztek, és hátul a platón utazó katonák ide-oda dülöngéltek, s egymásba kapaszkodtak. A teherautó mögé volt akasztva egy csökkentett kaliberű 75 milliméteres hegyi ágyú. Szerencsétlen úgy himbálózott a vonószemen, mint egy erős viharban a szélkakas a háztetőn. Két keréken lévén, nem tudta visszanyerni az eredeti egyensúlyát a menetstabilitáshoz. Ide-oda pattogott. Ezt a pattogást erősítette föl egy kereke alá kerülő kő, s ahogy a bal kerék ráment a jókora szikladarabra, annyira megemelte az ágyú futóművét, hogy az kibillent, átbillent önmaga tengelyén és fejre fordulva ért földet úgy, hogy a kerekei néztek fölfelé. Olyan lett, mint egy szán. Az ágyúcső volt lenn. A hatalmas borulástól a védőpajzs rögtön letörött, s nagy port kavarva, pattogva haladt tovább a teherautó mögött. A gépkocsivezető az egész balesetből semmit nem vett észre, az út viszontagságait igyekezett a gépkocsi előtt tartani.
Győző ott ült a gépkocsi farában.
A gépkocsi farponyváját föl dobták a jármű tetejére, s így ki lehetett látni. Az esti eső után helyre állt az idő, sütött a nap és kellemes utazás ígérkezett volna az út tulajdonságait leszámítva.
Győző a gondolataival volt elfoglalva. Folyamatosan bámult ki a ponyva alól, s amikor észrevette az ágyú borulását először a vele szemben ülő katonatársára figyelt, de semmi reakciót nem látott kollégája arcán, azon kívül, hogy hogyan lehetne jobban kapaszkodni a teherautóba. Egy-két merészebb kolléga elengedte egyik kezével a padot, amelyen ültek és a másikkal erőteljesen dörömböltek, hátha észreveszi a sofőr. Ezen kívül még nagyon kiabáltak - Hé! Hé! Állj meg! Felborult az ágyú! Ezt a kiabálást azonban elnyelte a nyolc hengeres Saviem terepi fokozatának, motorzaja!
Győző mérlegelt.
Ő szállt fel utoljára, rá bízták a szállítmányt.
Az ágyúfelelős viszont a vele szemben ülő kollégája, aki láthatóan nem mer cselekedni.
Ha kiugrik, és elvéti az ugrást, a horhos oldaláról visszaesik és becsúszik az ágyú alá.
Ha az ágyúra ugrik, a lendülettől nem tud megmaradni, szintén végzetes lehet a landolása.
Úgy kell ugornia, hogy már a földet érés pillanatát észre kell vennie a gépkocsivezetőnek, hogy abban a pillanatban rálépjen a fékre, és meg tudjon állni!
Ha megfelelő terepez érnek, ugrania kell, ám ha sokat vár a féktelen vonszolástól teljesen tönkre megy az ágyú. Fegyelmi eljárás lesz.
Letette a fegyverét, legalább az ne verje fejbe, ha földet ér.
Ugrott!
Szerencséje volt. És ezt, ami a szerencséjét okozta nem is vette számításba az ugrás pillanatában. Tudniillik, hogy miközben ő ugrik és az ugrás ívével földet ér, ez alatt a gépkocsi is halad. Tehát a landolás pillanatában nagyjából egy vonalban lesznek az ágyúval, és nem csúszhat be az ágyú alá!
A szerencséje az életét mentette meg, mert úgy ért földet a horhos oldalán, hogy visszacsúszott az útra a lendülettől, és az ugrás, no meg a földet érés pillanatát a gépkocsivezető nem vette észre! Csak azt, amikor Győző a kezében levő követ, amiben először teljesen fölöslegesen kapaszkodott, ösztönösen célzás nélkül a visszapillantó tükörhöz vágta! Az ösztönös célzás nem volt sikeres, mert a kő a teherautó küszöbének vágódott. De ez a zaj, ami valahonnan a lába mélységéből érkezett arra késztette a gépkocsi vezetőjét, hogy belepillantson a tükörbe. Ekkor látta meg Győzőt a horhos oldalához simulva, félrehúzódva a másik teherautó esetleges közeledésétől. Egyszerre lépett a szervizfékre és rántotta be a kéziféket.
A lendületben levő gépkocsi pár méteres csúszás után megállt.
A nagy porfelhőben, idegesen jöttek a mögöttes gépkocsisor parancsnokai.
-Miért nem haladunk?
A tönkre ment ágyút először az őrnagy vette észre.
- Vezess egy kicsit lassabban Gheorghe. Ha lehet, ennél jobban ne tegyük tönkre ezt az ágyút.
Győző, miután szóra sem méltatták, leporolta magát, és visszamászott a ponyva alá.
................................................................
Késő délutánra értek az alaptáborba.
A tábor valahogy hangulatosabb volt, mint az erdei ködös tisztás. Itt volt konyha, közös hálószoba, szociális blokk.
Az előőrsként ideküldött katonák már berendezkedtek.
A konyháról érezni lehetett a készülődő vacsora illatát.
A teherautók felvették a szokásos tábori parkolási alakzatot, és a kiszolgáló személyzet leakasztotta a teherautókról az ágyukat és aknavetőket.
Tüzérségi szemle sorrendben felsorakoztatták és groteszk módon, a sor végén ott állt a megsebesült ágyú, letört pajzs nélkül kísértetiesen hasonlított egy méretes hurkatöltőre.
A legénység a vacsoráig szabad időtöltést kapott.
Győző ezt az alkalmat kihasználta és megkereste barátait.
Páll Atillát és Miklós Zoltánt.
Egyszerre vonultak be. Ugyanazon a szeptemberi napon.
Ritkán találkoztak.
Győző különböző alegységekben átképzéseken, kiképzéseken vett részt. Az együtt berukkoló katonákat alig ismerte. Viszont tudta, hogy Zoli és Attila mindig együtt vannak, és ha tehette mindig megkereste őket titkos beszélgetésre.
Ezúton is ott találta őket.
Soha nem volt közös megbeszélt találkozási helyük, csak mentek egy bizonyos irányba és valahogy mindig ott voltak, ahol kellett találkozniuk.
Most azonban kicsit visszahőkölt. Nem ketten voltak ott, hanem hárman. Ott volt még egy ismeretlen magas, barna fiú. Őt még soha nem látta. Azt viszont észrevette a tartásából, a ruházatából, hogy ő is másodéves, azaz velük egy idős katona.
-Gyere Győző, nyugodtan. Nem kell félned! Ő Murányi Péter. A mi szövetségesünk.
Attila vállalta a szóvivő szerepét, és bemutatta Győzőnek Pétert.
Péter reagálása érdekes történetet mesélt el Attilának és Zolinak.
-Barátom! Én abban az autóban ültem, amelyik a te teherautód mögött haladt, amelyikről te leugrottál!
És elmesélte az egész kalandot a két katonának, akik nem voltak a helyszínen.
-És tudjátok meg, ilyen embernek bármikor nyújtok segítséget, önzetlenül. Épp, úgy ahogy ő is viselkedett ma. Egy ágyúért.
Attilának a barátnője várta már külföldön volt. Várta, hogy Attila leszereljen és akkor egy közös házassággal megoldható a kihonosodás.
Zoltánnak a nővére volt külföldön, és a rokonság egyesítésében látták a megoldást a hadsereg után.
Győző tervezte, megfogadta a távozást. Ez volt a hármuk szövetsége. S most, mint egy segítő jobb lépett be a képbe Péter, aki Nagyvárdai volt. Határvárosi és határ menti ismeretekkel bíró fiatalember, és ő is azt tervezte, hogy a hadsereg után lelép.
Örömmel vállalta, hogy támogatja Győzőt.
-Rendben! Válaszolta Győző.
-Soha jobbkor ez, amit most tőled kaptam Péter. A kapcsolattartás, tudod nehézkes lesz az állandó levél átvilágítás miatt. Ezért ne is levelezzünk. Legalábbis a nevem ne írd soha rá a borítékra, vagy a levelezőlapra, de a te neved se kerüljön rá. Legyen minél nehezebb kinyomozni ki, honnan küldte a levelet és kinek. Ha nekem írsz valami fontosat, akkor címezd így: Nagy Etele Szilárd, mintha az öcsémnek írnád! Jó?
- És Etele Szilárd, az öcséd?
- Nem, de ha az én címemre írod, akkor hozzám dobják be, vagy én megyek el érte a postára, és azt mondom, hogy az öcsém katona. És a kísérő szöveg mondjuk, az legyen, hogy születésnapi buli, vagy valami ilyesmi. Rendben?
-Megbeszéltük Győző! Számíthatsz rám!
-Kezet rá! Mondták szinte egyszerre mind a négyen és tekintetükben ott volt az elszántság.
Megfújták a kürtöt.
Elkészült a vacsora.
2008. augusztus 4., hétfő
Szökés
Negyedik rész – Kényszerpihenő
Győző olyan óvatosan kúszott vissza a társaihoz, hevenyészett vackukra, hogy a hadseregben eltöltött idő alatt sem tehette volna jobban. Talán még a kukoricaszárakhoz sem ért hozzá, vacogott a ráismeréstől, hogy mekkora szerencse, hogy hajnalban itt megálltak pihenni, nem haladtak tovább. Öt percen belül rámentek volna határőr járőrsávjára.
-Láttad mi van előttünk, Pityu?
-Mi van ott Győző?
-Határőrtorony!
A félelemmel telített csend közéjük telepedett, annyira, hogy mind arra gondoltak, eddig jutottak! Kizárt dolog, hogy megússzák ezt a kukoricásba zárt fogságot. Szemük elé a képzeletük félelmetes forgatókönyvet írt, a szántásból előkerült holttestekről, vékony homokzsákkal püfölt testekről, a levert vesékről, a kopaszra nyírt fej szégyenéről, és a nők meggyalázásáról. Győző most úgy hallotta Jolán aggodalmát, félelmét mintha egy megafon kiabálta volna be egy forgalmas város zaját túlharsogva: - És mi lesz, ha egy nagydarab erős katona lesz?
Másodpercek alatt tudatosodott bennük, hogy az egyetlen esélyük, ott maradnak a kukoricatáblában, és a lehető legkevesebb mozgással átvészelik az egész napot, s a szürkület leple alatt nagy vargabetűvel kikerülik az őrtornyot és továbbállnak. Azt már látták, fanyar örömmel, hogy a határ ott van az orruk előtt, s az igazi félelem most vert tanyát a szívükbe, amikor megérezték a veszély közelségét. A szögesdrót riasztókat, az esetleges jelzőrakétát fellövő kifeszített acéldrótot, amibe csak úgy belebotlik az ember, s a megfeszített drót vagy az őrséget riasztja csengővel, vagy pár méterre az áldozat lábától felküld a levegőbe egy jelzőrakétát. A legfélelmetesebb mégis az emlegetett aknamező volt, amelynek a létezéséről rémhírek terjengtek.
Kicsit később kisütött a nap, és örültek, hogy a kényszerpihenőjüket legalább nem a hidegtől vacogva kell eltölteni. Az örömük a napsütésnek, nem sokáig tartott, mert a távolról bégetés lehetett hallani.
Birkanyáj közeledett.
Megszorították egymás kezét, és nem engedték el. Olyan volt mintha megfogadták volna maguknak, hogy együtt halnak meg.
A letört kukoricásba bele szokták engedni a birkákat, hogy a szétszóródott kukoricából, és a kukoricaszárból legeljenek.
A nyáj egyre közeledett, és a birkákkal együtt jöttek a pásztorkutyák is.
Távolról traktor zaja közeledett. A motor zajból néha emberi hangokat lehetett felismerni. A traktor egy utánfutót vontatott, az utánfutón munkások. Nők, férfiak. Kukoricát fosztani jöttek.
Amikor a traktor odaért a kukoricarakáshoz, a munkások leugráltak az utánfutóról és hangos csevegés közepette nekiláttak a munkához. A tiszta kukoricafejet az utánfutóra dobálták, a csuhét egy másik kupacba gyűjtötték. Ezt általában a jószág almozásához használták, de ezen a vidéken a kézművesek fontak a csuhéból szakajtót, lábas alá valót, lábsurlót.
A négy szökevény úgy lapult a földön, hogy szinte eggyé váltak a kukoricaszárakkal, s a szívük a torkukban dobogott, amikor látták a szárak között átszűrődő kuszaságban, hogy a határőr katona odamegy a kukoricafosztókhoz beszélgetni. Így már csak 100 méter választotta el őket a határtól.
A beszédfoszlányok közepette, ami odaérkezett a munkásoktól arra gondoltak, hogy nagyobb veszély nem érkezhet a mai nap már rájuk, és ha ezt megússzák, akkor ezután már simán megy minden. Tévedtek.
Egy kombájn érkezett! Tőlük jobbra beleállt a kukoricásba levágni a szárat.
Balra a birkanyáj.
Jobbra a kombájn.
Előttük a határ, a kukoricafosztókkal és a határőrrel.
Félelmükben figyeltek. Folyamatosan. S ahogy telt az idő megértették a kukoricatáblába rekesztett fogságukat is.
A birkanyáj a bal oldalukon olyan táblarészt legelt, ahol már le volt vágva a szár is. Abban a kukoricatáblában, amelyikben ők húzódtak meg, még nem volt letörve a kukorica. Ebbe a táblába a pásztor nem engedte bele a nyájat.
Tőlük jobbra, az a tábla, amelyiket már vágott a kombájn olyan tábla volt, amelyikről már letörték a kukoricát. Valószínű, hogy ennek a táblának a csöveit fosztották a munkások. A kombájn tőlük távolodott.
Megértették, hogy ez a tábla, amelyik a rejtekhelyet biztosítja számukra, az Állami Gazdaság valamelyik másik részlegéé lehet, vagy ez a kukorica egy másik, talán későbben érő hibrid.
Megnyugodtak.
Befaltak néhány falat kenyeret. Mértékkel, mert tudták, hogy egész napot kell, eltöltsenek itt, és csak fél liter vizük van.
Lassan teltek a percek. S a novemberi napsütés megszárította átnedvesedett, sáros ruhájukat. Győző farmerjáról úgy pattogott le a mocsár iszapja, mint a bivalyok bőréről a rászáradt sár.
Elaludtak. A mező zaja álomba ringatta őket.
A csend, a nagy csend riasztotta fel őket.
Nem lehetett hallani a kombájn motorzúgását, a traktorét sem. A birkák bégetése sem hallatszott és a kukoricafosztók beszélgetése is hiányzott.
Elmentek haza!
Szürkülődött.
Mintha parancsot kaptak volna, valami természetfölötti erőtől, feszültek meg egyszerre.
-Most vagy soha! Induljunk!
Győző olyan óvatosan kúszott vissza a társaihoz, hevenyészett vackukra, hogy a hadseregben eltöltött idő alatt sem tehette volna jobban. Talán még a kukoricaszárakhoz sem ért hozzá, vacogott a ráismeréstől, hogy mekkora szerencse, hogy hajnalban itt megálltak pihenni, nem haladtak tovább. Öt percen belül rámentek volna határőr járőrsávjára.
-Láttad mi van előttünk, Pityu?
-Mi van ott Győző?
-Határőrtorony!
A félelemmel telített csend közéjük telepedett, annyira, hogy mind arra gondoltak, eddig jutottak! Kizárt dolog, hogy megússzák ezt a kukoricásba zárt fogságot. Szemük elé a képzeletük félelmetes forgatókönyvet írt, a szántásból előkerült holttestekről, vékony homokzsákkal püfölt testekről, a levert vesékről, a kopaszra nyírt fej szégyenéről, és a nők meggyalázásáról. Győző most úgy hallotta Jolán aggodalmát, félelmét mintha egy megafon kiabálta volna be egy forgalmas város zaját túlharsogva: - És mi lesz, ha egy nagydarab erős katona lesz?
Másodpercek alatt tudatosodott bennük, hogy az egyetlen esélyük, ott maradnak a kukoricatáblában, és a lehető legkevesebb mozgással átvészelik az egész napot, s a szürkület leple alatt nagy vargabetűvel kikerülik az őrtornyot és továbbállnak. Azt már látták, fanyar örömmel, hogy a határ ott van az orruk előtt, s az igazi félelem most vert tanyát a szívükbe, amikor megérezték a veszély közelségét. A szögesdrót riasztókat, az esetleges jelzőrakétát fellövő kifeszített acéldrótot, amibe csak úgy belebotlik az ember, s a megfeszített drót vagy az őrséget riasztja csengővel, vagy pár méterre az áldozat lábától felküld a levegőbe egy jelzőrakétát. A legfélelmetesebb mégis az emlegetett aknamező volt, amelynek a létezéséről rémhírek terjengtek.
Kicsit később kisütött a nap, és örültek, hogy a kényszerpihenőjüket legalább nem a hidegtől vacogva kell eltölteni. Az örömük a napsütésnek, nem sokáig tartott, mert a távolról bégetés lehetett hallani.
Birkanyáj közeledett.
Megszorították egymás kezét, és nem engedték el. Olyan volt mintha megfogadták volna maguknak, hogy együtt halnak meg.
A letört kukoricásba bele szokták engedni a birkákat, hogy a szétszóródott kukoricából, és a kukoricaszárból legeljenek.
A nyáj egyre közeledett, és a birkákkal együtt jöttek a pásztorkutyák is.
Távolról traktor zaja közeledett. A motor zajból néha emberi hangokat lehetett felismerni. A traktor egy utánfutót vontatott, az utánfutón munkások. Nők, férfiak. Kukoricát fosztani jöttek.
Amikor a traktor odaért a kukoricarakáshoz, a munkások leugráltak az utánfutóról és hangos csevegés közepette nekiláttak a munkához. A tiszta kukoricafejet az utánfutóra dobálták, a csuhét egy másik kupacba gyűjtötték. Ezt általában a jószág almozásához használták, de ezen a vidéken a kézművesek fontak a csuhéból szakajtót, lábas alá valót, lábsurlót.
A négy szökevény úgy lapult a földön, hogy szinte eggyé váltak a kukoricaszárakkal, s a szívük a torkukban dobogott, amikor látták a szárak között átszűrődő kuszaságban, hogy a határőr katona odamegy a kukoricafosztókhoz beszélgetni. Így már csak 100 méter választotta el őket a határtól.
A beszédfoszlányok közepette, ami odaérkezett a munkásoktól arra gondoltak, hogy nagyobb veszély nem érkezhet a mai nap már rájuk, és ha ezt megússzák, akkor ezután már simán megy minden. Tévedtek.
Egy kombájn érkezett! Tőlük jobbra beleállt a kukoricásba levágni a szárat.
Balra a birkanyáj.
Jobbra a kombájn.
Előttük a határ, a kukoricafosztókkal és a határőrrel.
Félelmükben figyeltek. Folyamatosan. S ahogy telt az idő megértették a kukoricatáblába rekesztett fogságukat is.
A birkanyáj a bal oldalukon olyan táblarészt legelt, ahol már le volt vágva a szár is. Abban a kukoricatáblában, amelyikben ők húzódtak meg, még nem volt letörve a kukorica. Ebbe a táblába a pásztor nem engedte bele a nyájat.
Tőlük jobbra, az a tábla, amelyiket már vágott a kombájn olyan tábla volt, amelyikről már letörték a kukoricát. Valószínű, hogy ennek a táblának a csöveit fosztották a munkások. A kombájn tőlük távolodott.
Megértették, hogy ez a tábla, amelyik a rejtekhelyet biztosítja számukra, az Állami Gazdaság valamelyik másik részlegéé lehet, vagy ez a kukorica egy másik, talán későbben érő hibrid.
Megnyugodtak.
Befaltak néhány falat kenyeret. Mértékkel, mert tudták, hogy egész napot kell, eltöltsenek itt, és csak fél liter vizük van.
Lassan teltek a percek. S a novemberi napsütés megszárította átnedvesedett, sáros ruhájukat. Győző farmerjáról úgy pattogott le a mocsár iszapja, mint a bivalyok bőréről a rászáradt sár.
Elaludtak. A mező zaja álomba ringatta őket.
A csend, a nagy csend riasztotta fel őket.
Nem lehetett hallani a kombájn motorzúgását, a traktorét sem. A birkák bégetése sem hallatszott és a kukoricafosztók beszélgetése is hiányzott.
Elmentek haza!
Szürkülődött.
Mintha parancsot kaptak volna, valami természetfölötti erőtől, feszültek meg egyszerre.
-Most vagy soha! Induljunk!
2008. július 13., vasárnap
Szökés
Harmadik rész – Nem sikerült felmentés (Folytatás)
A hajnal magával hozta a vihar hideg szelét, s a csapkodó szélfuvallatok lehűtötték az este oly kellemesen meleg lépcsőt.
Győző ott állt a tornácon, s eszébe jutott, ha nem sikerül Andor felmentése, bevonul katonának. Azt érezte, ha nem megy el Andorral Jakabos Ödönhöz, akkor barátja meg sem próbál tovább lépni. Andor tőle várta a támogatást, a rábólintást, hogy amit tesznek, vagy tenni akarnak, meghozza a sikert az életükben.
Magára rántotta az ingét, s átrohant barátjához. Úgy tépte fel az ajtót mintha égett volna a ház.
-Induljunk! Minél hamarabb, hogy ne késsünk el! Gondolod, hogy az a kiló kávé és a liter szilvapálinka elég lesz a felmentéshez?
-Győző! Az egész országban nem lehet kapni kávét! Tudod, hogy még a cukrászdákban, bárokban is pótkávét, cikóriakávét árulnak? S amit a pálinkáról tudnod kell, az a kör ahová ez kerül, pálinkával kezdi a napját és szereti a jó házi kisüstit! Jakabos felől pedig biztos lehetsz! Tudod ő a megyeszékhelyen a kettes élelmiszer raktár főnöke, jó kapcsolatban a hadkiegészítés parancsnokával. Jakabos azt ígérte, amikor megvette tőlünk a sorsjegyen nyert autót, hogy ha valamikor az életben segíteni kell, akkor bizalommal forduljunk hozzá.
-Mikor indulhatunk a városba?
-Holnap reggel jó neked?
-Holnap reggel hétfő van. Kérek egy szabad napot a munkahelyről, csak délutánra haza kell, érjünk, dolgozatot írok kémiából.
-Biztos lehetsz, hazaérünk. Jakabosnak csak át kell adni a csomagot, és ne feledd el, azt is megígérte, hogy segít útlevelet szerezni!
A kora reggeli buszon sokan voltak. Ilyenkor hét elején utaztak vissza a diákok a környékbeli falvakból a megye első városába, ahol több iskola révén jobb oktatásra számítottak, mint a kis bányászvároskában. Ez a megye az ország egyik legkisebb megyéje volt, s egyben egyike azon megyéknek ahol a lakosság java része magyar volt. Csak a komolyabb vállalatok vezetői, a közhivatalok elöljárói, az állambiztonsági szervek emberei, s a fegyveres testületek tagjai és családjaik voltak az anyaország kiválasztott, méltóságai, akik ezt a kis megyét irányították.
A város nem volt nagy. Afféle kis mezőváros volt, s a politikai rezsim a 70’ évek elején, amikor széttagolták az ország területét, mesterségesen hoztak létre olyan kis régiókat ahol a kisebbség jobban ellenőrizhető. Így hozták létre ezt a megyét, és nevezték ki megyeszékhelynek a sárkányölő lovag városát.
A város központja felé az autóbusz mindig megállt a külterületen, a tejgyárnál. Ez amolyan külváros féle volt. Itt voltak az ipari létesítmények, a pékség, s a nagy központi raktár kettes részlege ahol Jakabos várta őket.
Győző még soha nem járt itt. Andor magyarázta, hogy mekkora elosztó központ az egész telep, s a kettes részleg az élelmiszert osztotta szét, rakodta szállítóautókra, amelyek terítették az árut.
A raktárudvaron targoncák forgolódtak, raklapokon naranccsal tele ládákkal. Déli gyümölcsöt szortíroztak. Győző, amikor meglátta a tele raktárépületet elakadt a szava. Egy darabig nem jutott szóhoz, csak ment némán barátja mellett, aki ismerte a járást, s szaporázta a lépteit Jakabos irodája felé. A nagy csarnokban, néha egy-egy oszlop mellé meghúzódva, rakodó munkások hámozták lopva, fürge mozdulatokkal a narancsot, ide-oda kapkodva a fejüket, nem látja meg őket az ellenőr.
-Andor! Hová tűnik el ez a rengeteg narancs. Hogy-hogy nem lehet déli gyümölcsöt kapni a boltokban?
- Ezt a sok narancsot hová viszik?
-A pártkantinba, a pártfunkcionáriusok asztalára, az első osztályú szállodák konyhájára, a valutával fizető vendégek asztalára, a diplomáciai testületnek, a konzulátusokra, a belbiztonságiaknak. Szóval ilyen helyekre.
-Hogy te idén még nem ettél narancsot? S 19 éves létedre még egyáltalán nem ettél banánt? Na, látod, többek között azért is vagyunk most itt, hogy a gyerekeinknek ne legyen hasonlóban része!
Jakabosnak olyan volt az irodája, mintha egy nagyszobából leválasztanának egy egész kis kuckót. Szürke kis zúg volt, amely tele volt a megrendelési bizonylatokkal, beszállítói levelekkel, gondosan összefűzve. Látszott, hogy pontos dokumentálása van az ide beérkező, és innen elszállított terméknek.
Ha Andor nem hívja fel a figyelmet, hogy ott vannak a főnök irodájában, Győző azt gondolta volna Jakabosról, hogy egyike a targoncavezetőknek, aki az őszülő szakállával, csillogó szemeivel, és csíkos bojtos sapkájával egy szobrászhoz hasonlított.
Kezet fogtak és leültek egy raklapra.
Andor átadta a gondosan becsomagolt, körülményesen beszerzett kávét, amely egy vagyont ért. Még az ilyen központi raktárban sem lehetet találkozni effélével. Andor a kávét dollárral vásárolta, az ország fővárosában tanuló arab egyetemistáktól.
-Fiuk, ma sajnos nem tudok segíteni. Látjátok, szét kell teríteni ezt az árut. Holnap, vagy holnapután, elviszem az ajándékot a megfelelő helyre. Bízhattok bennem! Ami tőlem telik, megteszem, hogy sikerüljön a tervetek! Találkozzunk egy hét múlva, itt nálam rendben. A telefont, vagy levelet mellőzzünk, mint mindig.
A buszban hazafelé, valahogy úgy érezték, hogy egy hét múlva kezünkben lesz az útlevél. Csöndben, szó nélkül ültek egymás mellett, de ugyanazok a gondolatok kötötték egyre szorosabbá barátságukat. Egy új élet reménye egy idegen országban.
A kis bányászvárosban szakadt az eső, s Győző nagyokat ugrálva próbálta kikerülni a macskaköves főutca kátyúit. Még időben érkezett be az osztályba ahol a társai izgulva, hajtották a fejüket a könyv fölé, s próbáltak bevágni valamit a negyedéves tananyagból.
Győző nem szerette a szerves kémiát. Néhány évvel korábban, amikor még a szervetlennél tartottak örömmel és érdeklődve figyelt órákon, s az izgalmas kísérletek biztatták: érdekes tantárgy, érdemes odafigyelni! Most a szerves kémiában kimaradtak ezek az ismerős képletek, s a füstölgő reakciók helyét az unalmas szénláncok vették át. Csak annyit tanult belőle, ami feltétlen kellett, a minimális osztályzathoz. S amikor a negyedéves dolgozatfüzetet kinyitotta már tudta, hogy ezt a tananyagot soha az életben nem fogja használni.
A hét csigalassúsággal telt, alig találkoztak, de tudták, hogy egy új hét elején megváltozik az életük és úgy jönnek haza a városból, hogy a mindent eldöntő nagy utazás napját ott, azon melegében a buszmegálló zajos forgatagában megbeszélik.
Jakabos arcán lehetett látni, hogy valami nincs rendben.
A két barát úgy állt a homályos raktárban, mint a vágóhídon a bika, aki mindenre rászánva magát szemben találja magát a mészáros súlyos taglójával, aki gyakorolt mozdulattal úgy vágja a szemei közé a gyilkos szerszámot, hogy azon nyomban elveszti lábai alól a talajt, és lassan térdre ereszkedik a véres, vizeletes betonpadlóra.
-Andor! Amikor bementem a parancsnokságra, már meg volt írva a bevonuló parancsod. Minden emberi győzködésemet vetettem latba, hogy rábeszéljem a parancsnokot, próbáljon törölni a listáról. Ő tudva, hogy szinte lehetetlen a kérés, de még megígérte, segíteni fog, de nem rajta múlik, ha nem sikerül.
-Be kell vonulnod Andor! És bocsáss meg, hogy nem tudtam segíteni.
A szeptember eleji párás csönd, kikísérte őket a buszpályaudvarra és két hét múlva, amikor Győző elkísérte barátját, úgy adta föl a kofferját a busz csomagtartójára, hogy csillogó szemekkel, s rekedtes hangon, halkan így búcsúzott el:
-Ez most nem sikerült Andor, de tudod ugye, hogy én nem adtam fel! S jobb keze két ujjával búcsúzásképp az angol katonák ismert „Victory” jelét mutatta barátjának.
A hajnal magával hozta a vihar hideg szelét, s a csapkodó szélfuvallatok lehűtötték az este oly kellemesen meleg lépcsőt.
Győző ott állt a tornácon, s eszébe jutott, ha nem sikerül Andor felmentése, bevonul katonának. Azt érezte, ha nem megy el Andorral Jakabos Ödönhöz, akkor barátja meg sem próbál tovább lépni. Andor tőle várta a támogatást, a rábólintást, hogy amit tesznek, vagy tenni akarnak, meghozza a sikert az életükben.
Magára rántotta az ingét, s átrohant barátjához. Úgy tépte fel az ajtót mintha égett volna a ház.
-Induljunk! Minél hamarabb, hogy ne késsünk el! Gondolod, hogy az a kiló kávé és a liter szilvapálinka elég lesz a felmentéshez?
-Győző! Az egész országban nem lehet kapni kávét! Tudod, hogy még a cukrászdákban, bárokban is pótkávét, cikóriakávét árulnak? S amit a pálinkáról tudnod kell, az a kör ahová ez kerül, pálinkával kezdi a napját és szereti a jó házi kisüstit! Jakabos felől pedig biztos lehetsz! Tudod ő a megyeszékhelyen a kettes élelmiszer raktár főnöke, jó kapcsolatban a hadkiegészítés parancsnokával. Jakabos azt ígérte, amikor megvette tőlünk a sorsjegyen nyert autót, hogy ha valamikor az életben segíteni kell, akkor bizalommal forduljunk hozzá.
-Mikor indulhatunk a városba?
-Holnap reggel jó neked?
-Holnap reggel hétfő van. Kérek egy szabad napot a munkahelyről, csak délutánra haza kell, érjünk, dolgozatot írok kémiából.
-Biztos lehetsz, hazaérünk. Jakabosnak csak át kell adni a csomagot, és ne feledd el, azt is megígérte, hogy segít útlevelet szerezni!
A kora reggeli buszon sokan voltak. Ilyenkor hét elején utaztak vissza a diákok a környékbeli falvakból a megye első városába, ahol több iskola révén jobb oktatásra számítottak, mint a kis bányászvároskában. Ez a megye az ország egyik legkisebb megyéje volt, s egyben egyike azon megyéknek ahol a lakosság java része magyar volt. Csak a komolyabb vállalatok vezetői, a közhivatalok elöljárói, az állambiztonsági szervek emberei, s a fegyveres testületek tagjai és családjaik voltak az anyaország kiválasztott, méltóságai, akik ezt a kis megyét irányították.
A város nem volt nagy. Afféle kis mezőváros volt, s a politikai rezsim a 70’ évek elején, amikor széttagolták az ország területét, mesterségesen hoztak létre olyan kis régiókat ahol a kisebbség jobban ellenőrizhető. Így hozták létre ezt a megyét, és nevezték ki megyeszékhelynek a sárkányölő lovag városát.
A város központja felé az autóbusz mindig megállt a külterületen, a tejgyárnál. Ez amolyan külváros féle volt. Itt voltak az ipari létesítmények, a pékség, s a nagy központi raktár kettes részlege ahol Jakabos várta őket.
Győző még soha nem járt itt. Andor magyarázta, hogy mekkora elosztó központ az egész telep, s a kettes részleg az élelmiszert osztotta szét, rakodta szállítóautókra, amelyek terítették az árut.
A raktárudvaron targoncák forgolódtak, raklapokon naranccsal tele ládákkal. Déli gyümölcsöt szortíroztak. Győző, amikor meglátta a tele raktárépületet elakadt a szava. Egy darabig nem jutott szóhoz, csak ment némán barátja mellett, aki ismerte a járást, s szaporázta a lépteit Jakabos irodája felé. A nagy csarnokban, néha egy-egy oszlop mellé meghúzódva, rakodó munkások hámozták lopva, fürge mozdulatokkal a narancsot, ide-oda kapkodva a fejüket, nem látja meg őket az ellenőr.
-Andor! Hová tűnik el ez a rengeteg narancs. Hogy-hogy nem lehet déli gyümölcsöt kapni a boltokban?
- Ezt a sok narancsot hová viszik?
-A pártkantinba, a pártfunkcionáriusok asztalára, az első osztályú szállodák konyhájára, a valutával fizető vendégek asztalára, a diplomáciai testületnek, a konzulátusokra, a belbiztonságiaknak. Szóval ilyen helyekre.
-Hogy te idén még nem ettél narancsot? S 19 éves létedre még egyáltalán nem ettél banánt? Na, látod, többek között azért is vagyunk most itt, hogy a gyerekeinknek ne legyen hasonlóban része!
Jakabosnak olyan volt az irodája, mintha egy nagyszobából leválasztanának egy egész kis kuckót. Szürke kis zúg volt, amely tele volt a megrendelési bizonylatokkal, beszállítói levelekkel, gondosan összefűzve. Látszott, hogy pontos dokumentálása van az ide beérkező, és innen elszállított terméknek.
Ha Andor nem hívja fel a figyelmet, hogy ott vannak a főnök irodájában, Győző azt gondolta volna Jakabosról, hogy egyike a targoncavezetőknek, aki az őszülő szakállával, csillogó szemeivel, és csíkos bojtos sapkájával egy szobrászhoz hasonlított.
Kezet fogtak és leültek egy raklapra.
Andor átadta a gondosan becsomagolt, körülményesen beszerzett kávét, amely egy vagyont ért. Még az ilyen központi raktárban sem lehetet találkozni effélével. Andor a kávét dollárral vásárolta, az ország fővárosában tanuló arab egyetemistáktól.
-Fiuk, ma sajnos nem tudok segíteni. Látjátok, szét kell teríteni ezt az árut. Holnap, vagy holnapután, elviszem az ajándékot a megfelelő helyre. Bízhattok bennem! Ami tőlem telik, megteszem, hogy sikerüljön a tervetek! Találkozzunk egy hét múlva, itt nálam rendben. A telefont, vagy levelet mellőzzünk, mint mindig.
A buszban hazafelé, valahogy úgy érezték, hogy egy hét múlva kezünkben lesz az útlevél. Csöndben, szó nélkül ültek egymás mellett, de ugyanazok a gondolatok kötötték egyre szorosabbá barátságukat. Egy új élet reménye egy idegen országban.
A kis bányászvárosban szakadt az eső, s Győző nagyokat ugrálva próbálta kikerülni a macskaköves főutca kátyúit. Még időben érkezett be az osztályba ahol a társai izgulva, hajtották a fejüket a könyv fölé, s próbáltak bevágni valamit a negyedéves tananyagból.
Győző nem szerette a szerves kémiát. Néhány évvel korábban, amikor még a szervetlennél tartottak örömmel és érdeklődve figyelt órákon, s az izgalmas kísérletek biztatták: érdekes tantárgy, érdemes odafigyelni! Most a szerves kémiában kimaradtak ezek az ismerős képletek, s a füstölgő reakciók helyét az unalmas szénláncok vették át. Csak annyit tanult belőle, ami feltétlen kellett, a minimális osztályzathoz. S amikor a negyedéves dolgozatfüzetet kinyitotta már tudta, hogy ezt a tananyagot soha az életben nem fogja használni.
A hét csigalassúsággal telt, alig találkoztak, de tudták, hogy egy új hét elején megváltozik az életük és úgy jönnek haza a városból, hogy a mindent eldöntő nagy utazás napját ott, azon melegében a buszmegálló zajos forgatagában megbeszélik.
Jakabos arcán lehetett látni, hogy valami nincs rendben.
A két barát úgy állt a homályos raktárban, mint a vágóhídon a bika, aki mindenre rászánva magát szemben találja magát a mészáros súlyos taglójával, aki gyakorolt mozdulattal úgy vágja a szemei közé a gyilkos szerszámot, hogy azon nyomban elveszti lábai alól a talajt, és lassan térdre ereszkedik a véres, vizeletes betonpadlóra.
-Andor! Amikor bementem a parancsnokságra, már meg volt írva a bevonuló parancsod. Minden emberi győzködésemet vetettem latba, hogy rábeszéljem a parancsnokot, próbáljon törölni a listáról. Ő tudva, hogy szinte lehetetlen a kérés, de még megígérte, segíteni fog, de nem rajta múlik, ha nem sikerül.
-Be kell vonulnod Andor! És bocsáss meg, hogy nem tudtam segíteni.
A szeptember eleji párás csönd, kikísérte őket a buszpályaudvarra és két hét múlva, amikor Győző elkísérte barátját, úgy adta föl a kofferját a busz csomagtartójára, hogy csillogó szemekkel, s rekedtes hangon, halkan így búcsúzott el:
-Ez most nem sikerült Andor, de tudod ugye, hogy én nem adtam fel! S jobb keze két ujjával búcsúzásképp az angol katonák ismert „Victory” jelét mutatta barátjának.
2008. július 12., szombat
Szökés
Harmadik rész – Nem sikerült felmentés
Nem tudott elaludni.
Csak forgolódott az ágyán, és az öreg ház mintha vele együtt virrasztana, az ősök sóhajtásaival, nagyokat reccsent, kísértetiesen. Győző, amikor először hallotta ezeket a reccsenéseket, félt. Nem tudta mi okozza, a ház nyögéseit. Csak később jött rá, hogy a felmelegedett faház kitágult a napsütés hatására, s este, ahogy lehűlt a hőmérséklet a faház visszazsugorodott. Akkor nyögte az ácsok szekercéi okozta fájdalmakat.
Sokáig beszélgettek, a nyárutói éjszakán, a ház tornácán.
Andor túl volt az érettségin, besorozták katonának, de más tervei voltak. Érvekkel próbálta meggyőzni barátját, kövesse őt.
-Politikai menedékjogot kérünk Győző!
-Andor! Én itt születtem. Itt született Apám, Anyám, és az ők szülei is itt születtek. Ők építették ezt a házat. Ide vannak eltemetve a temetőbe. Miért kellene itt hagynom ezt a földet?
-Győző, itt nincs semmi jövőd! Elvégeztem az iskolát, bevonulok katonának. Elvisznek valamelyik nagy építkezésre ahol idegen emberek jövőjét építem. Bontják le a falvainkat. Felnőtt dolgos férfiakat küldenek a Központi Pártház építésére, a Duna csatornához, s közben itthon a család nélkülözi a férfit!
Dolgozol egy kemény hónapot, és a fizetésed mire költöd el? Üresek a boltok polcai. Egy hónapban egyszer töltik fel, és akkor mit vásárolhatsz? Azt, amit lehet? Ami elő van írva, hogy jár neked? Egy kiló hús? Fél liter olaj? Egy kiló liszt? Egy darab vaj? Egész hétre két kiló kenyér? Soroljam még? És persze tudod, miért van ez? Az ország törlesztette minden adóságát, de úgy, hogy a lakosságtól vonta meg a betevő falatot? Emlékszel igaz milyen áron? Traktorokat, személygépkocsikat adtunk el külföldre, de a vásárló megvásárolta az üzemanyagot is, ami elég volt egy évre a gép üzemeltetéséhez? Vajat exportáltunk faládába csomagolva, és valóban a láda kellett?
Valóban így működik a piacgazdaság?
Nem utazhatsz külföldre? Csak akkor, amikor engednek? És oda ahová engednek?
Fiatal képzett szakembereket, az ország legtávolabbi pontjára helyezik ki, messze a családtól, csak azért, hogy keveredjen a lakosság?
Apropó? Gondolkoztál, ha megnősülsz, és gyereked születik, milyen nevet adsz majd a babának? Hogyan választod meg a gyereked nevét, hogy le lehessen fordítani az ország nyelvére?
Győző ott ült a lépcső kövén, amely még langyos volt az augusztus végi napsütéstől.
A lépcső kövét a ház átépítésekor az apja hozta a Remhányi külfejtőből, és azt a borzoló kalapácsot használta a kőlap járófelület borzolásához, amit még ő javított fel, mert már megkopott a sok használat után.
Fejét két kezére ejtve hallgatott, és a csend lassan közéjük telepedet. S csak akkor eszmélt fel, amikor az egyre hűvösödő éjszakában Andor a vállára téve a kezét, elbúcsúzott.
-Győző! Én elmegyek Jakaboshoz, ő majd elintézi a felmentésem. Nem vonulok be katonának, s lelépek. Nekem ebből elegem volt! Aludj jól.
Győző még akkor is ott ült a lépcsőn, amikor Andor becsukta maga mögött a kaput, s csak akkor ment be a régi faházba, amikor már annyira lehűlt az idő, hogy fázni kezdett. Megkerülten a szoba közepébe helyezett asztalt, s közben kitapogatta a bal kezével a kis szerszámos asztalát, a törpe műszerész satuval, forrasztó pisztollyal, apró csavarhúzókkal, lombfűrésszel. Elmosolyogta magát. Eszébe jutott, hogy a kis asztalt együtt lopták Andorral. Az iskolába, a szállítmánnyal, eggyel több asztal érkezett. Ezt eldugták a főépület melletti kukoricásban, s a szürkület leple alatt hazavitték a kiskocsin, együtt nevetgélve a mókán, hogy miközben Győző az asztal mellett dolgozik, mindig iskolában, az osztályteremben fogja érezni magát.
Szeretett e kis asztal mellett dolgozni. Néha itt olvasott. A kis asztal a kémény mellett volt, s a kémény mellett ott volt a csikókályha. Kellemes meleg volt itt télen is.
S most, hogy feküdt az ágyában elgondolkodott. Valóban csak ez a szoba az otthona. Andor a barátja. Gyerekkori barátja. Együtt voltak jóban-rosszban. Andor most megosztotta vele a gondolatait, bizalmába avatta, még Jakabnak sem beszélt róla, pedig ő is a barátságukhoz tartozott.
-Teljesen egyedül maradsz, ha elmegy Andor!
-De hátra van még két év az iskolából!
-És? Majd befejezed máshol! Győzködte magát, és így aludt el.
Nem tudott elaludni.
Csak forgolódott az ágyán, és az öreg ház mintha vele együtt virrasztana, az ősök sóhajtásaival, nagyokat reccsent, kísértetiesen. Győző, amikor először hallotta ezeket a reccsenéseket, félt. Nem tudta mi okozza, a ház nyögéseit. Csak később jött rá, hogy a felmelegedett faház kitágult a napsütés hatására, s este, ahogy lehűlt a hőmérséklet a faház visszazsugorodott. Akkor nyögte az ácsok szekercéi okozta fájdalmakat.
Sokáig beszélgettek, a nyárutói éjszakán, a ház tornácán.
Andor túl volt az érettségin, besorozták katonának, de más tervei voltak. Érvekkel próbálta meggyőzni barátját, kövesse őt.
-Politikai menedékjogot kérünk Győző!
-Andor! Én itt születtem. Itt született Apám, Anyám, és az ők szülei is itt születtek. Ők építették ezt a házat. Ide vannak eltemetve a temetőbe. Miért kellene itt hagynom ezt a földet?
-Győző, itt nincs semmi jövőd! Elvégeztem az iskolát, bevonulok katonának. Elvisznek valamelyik nagy építkezésre ahol idegen emberek jövőjét építem. Bontják le a falvainkat. Felnőtt dolgos férfiakat küldenek a Központi Pártház építésére, a Duna csatornához, s közben itthon a család nélkülözi a férfit!
Dolgozol egy kemény hónapot, és a fizetésed mire költöd el? Üresek a boltok polcai. Egy hónapban egyszer töltik fel, és akkor mit vásárolhatsz? Azt, amit lehet? Ami elő van írva, hogy jár neked? Egy kiló hús? Fél liter olaj? Egy kiló liszt? Egy darab vaj? Egész hétre két kiló kenyér? Soroljam még? És persze tudod, miért van ez? Az ország törlesztette minden adóságát, de úgy, hogy a lakosságtól vonta meg a betevő falatot? Emlékszel igaz milyen áron? Traktorokat, személygépkocsikat adtunk el külföldre, de a vásárló megvásárolta az üzemanyagot is, ami elég volt egy évre a gép üzemeltetéséhez? Vajat exportáltunk faládába csomagolva, és valóban a láda kellett?
Valóban így működik a piacgazdaság?
Nem utazhatsz külföldre? Csak akkor, amikor engednek? És oda ahová engednek?
Fiatal képzett szakembereket, az ország legtávolabbi pontjára helyezik ki, messze a családtól, csak azért, hogy keveredjen a lakosság?
Apropó? Gondolkoztál, ha megnősülsz, és gyereked születik, milyen nevet adsz majd a babának? Hogyan választod meg a gyereked nevét, hogy le lehessen fordítani az ország nyelvére?
Győző ott ült a lépcső kövén, amely még langyos volt az augusztus végi napsütéstől.
A lépcső kövét a ház átépítésekor az apja hozta a Remhányi külfejtőből, és azt a borzoló kalapácsot használta a kőlap járófelület borzolásához, amit még ő javított fel, mert már megkopott a sok használat után.
Fejét két kezére ejtve hallgatott, és a csend lassan közéjük telepedet. S csak akkor eszmélt fel, amikor az egyre hűvösödő éjszakában Andor a vállára téve a kezét, elbúcsúzott.
-Győző! Én elmegyek Jakaboshoz, ő majd elintézi a felmentésem. Nem vonulok be katonának, s lelépek. Nekem ebből elegem volt! Aludj jól.
Győző még akkor is ott ült a lépcsőn, amikor Andor becsukta maga mögött a kaput, s csak akkor ment be a régi faházba, amikor már annyira lehűlt az idő, hogy fázni kezdett. Megkerülten a szoba közepébe helyezett asztalt, s közben kitapogatta a bal kezével a kis szerszámos asztalát, a törpe műszerész satuval, forrasztó pisztollyal, apró csavarhúzókkal, lombfűrésszel. Elmosolyogta magát. Eszébe jutott, hogy a kis asztalt együtt lopták Andorral. Az iskolába, a szállítmánnyal, eggyel több asztal érkezett. Ezt eldugták a főépület melletti kukoricásban, s a szürkület leple alatt hazavitték a kiskocsin, együtt nevetgélve a mókán, hogy miközben Győző az asztal mellett dolgozik, mindig iskolában, az osztályteremben fogja érezni magát.
Szeretett e kis asztal mellett dolgozni. Néha itt olvasott. A kis asztal a kémény mellett volt, s a kémény mellett ott volt a csikókályha. Kellemes meleg volt itt télen is.
S most, hogy feküdt az ágyában elgondolkodott. Valóban csak ez a szoba az otthona. Andor a barátja. Gyerekkori barátja. Együtt voltak jóban-rosszban. Andor most megosztotta vele a gondolatait, bizalmába avatta, még Jakabnak sem beszélt róla, pedig ő is a barátságukhoz tartozott.
-Teljesen egyedül maradsz, ha elmegy Andor!
-De hátra van még két év az iskolából!
-És? Majd befejezed máshol! Győzködte magát, és így aludt el.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
