Idősík párhuzamok.

Időpont:

1984 május, Románia- Székelyföld, Vargyasi lignit kűlfejtő
1999 május, Magyarország- Baranya megye, Petőc légakna.

1984-ben a Köpeci Bányavállalat, Vargyasi részlegénél dolgoztam. Ipari tanuló voltam, besorolva a termelésbe. Az előttem járó "szakik" példaképeim voltak. Tőlük tanultam. S hajtottam rendesen, hiszen azt szerettem volna, hogy engem is ugyanolyan rendű munkatársnak fogadjanak el mint ők, akik már több éve gyakorolták a szakmájukat.
A Vargyasi részlegnek, mélyművelésű és külszini fejtései voltak. A külszíni fejtést, mi ott Vargyason egyszerűen "kariernek" neveztük.
Nos, a lignit termelése a mélyműveléssel, úgynevezett oldaltáró módszerrel történt. Ez azt jelenti, hogy a hasznos lignit vagyont, egy szintes táró segítségével közelítették meg, amelyet a hegyoldal alsó harmadába kezdtek mélyíteni.
A völgytalpra lenyúló lignit vagyont, egyszerűen kiakarták és kotrókkal fölszedték. Ez volt a "karier". Csakhogy ennek a völybeni bányászkodásnak komoly ellenfele a víz, és nemcsak a talajvíz, hanem a csapadék!
A csapadék, főleg intenzív esőzéskor, nyári zápor idején a völytalpra zúdúl, ami lehetetlenné teszi a kűlfejtés működését. Ezért a kűlfejtési technika az úgynevezett "záportározókat" szokta alkalmazni. Ez úgy készűlt, hogy még a külfejtés megkezdése előtt, készítettek a külfejtés fölött, a hegy felső harmadában egy gátat,ami "megfogta" és tárolta a csapadékot. Nem engedte lezúdúlni a nagy vízmennyiséget a karier "gödrébe".
Idővel egy nagy tó keletkezett, és ha nem volt rá körültekintő megoldás, akkor ennek a mesterséges tónak a vize árasztotta el a külfejtést. Ezért azt a műszaki megoldást alkalmazták, hogy kihelyeztek egy nagyteljesítményű szivattyút, és egy kezelő segítségével irányítottan, annyi vizet engedtek le a tó vizéből, amennyi lehetővé tette a további müködést.
Ennek a szivattyúnak egy megfelelő csővezeték kellett!
Ezt a vezetéket szereltük! A vezeték átmétője, 500 mm. A vezetéken karima, 700 mm. A karimák között gumi tömítés, a karimákba furatok, 16 db, és a karimákat 30 mm-s acél csavarokkal rögzítettük egymáshoz.
Nagy terjedelmű munka volt. A vezetékek 10 méteres darabokból voltak toldva, s hogy szavatoljuk a szivárgásmentességet, 100 méterenként "nyomáspróbáztuk". Ez úgy történt, hogy a vezeték végére rászorítottunk egy "vakdugót" és a rendszert megtöltöttük vízzel. Ha a tömítéseknél szivárgás volt, akkor azon a ponton addig szorítottunk a csavarokon, amíg megszünt a szivárgás. Én ezt a villáskulcsos csavarhúzást, már mesteri szinten űztem.
A "szakik" legalább annyira imádtak velem dolgozni, mint én velük. Nekem járt a kezem, mint a motolla, s amig én dolgoztam, addig ők ültek a csövön, és beszélgettek. A munka remekül haladt!Amikor az ellenőrzésnél tartottunk, akkor komolyabban oda kellett figyelni, hiszen a terep egyenletlensége miatt több helyen volt szivárgás, s mint említettem ezeket a szivárgásokat is meg lehetett szüntetni, csak nagyon rá kellett húzni a csavarokat.
Én abban az időben alig voltam hatvan kiló.
Árpika, aki két évvel volt idősebb mint én, de már úgy ismerték, hogy Csog Csaba után, ő tud a legtöbbször ráverni a vasra, a 26 kilós pöröllyel. Ezt a pörölyt csak akkor használták amikor, valami nagy átmérőjű tengely nehezen akart "kijönni" a helyéről.
Árpika, ha ráállt a mázsára, két cementes zsákot rá lehetett volna tenni a mérleg tányérjára, és a zsákok nem mozdították volna ki Árpikát.
Árpika általában nem sietett. Nyugodt ember volt.
Nos egy nagyon makacs helyen nem akart szűnni a szivárgás, pedig a villáskulcs végére még hosszabítót is helyeztem. Már elég szomorú voltam, amikor asszongya Árpika: -Add ide neköm Vittorka, tróbájjam meg én es egy kicsit na. S azon mód nekiállt, s szép lassan húzta-húzta a kulccsal a csavarokat...és szép lassan megszűnt a szivárgás! Szebeni Álmos, aki a csapatban a rangidős szaki volt megszólalt: -Ejj, Árpika!... Neköd van seggsújjod!
....................
Folyt. köv.

Emberségből példa

Időpont: 1999 november
Helyszín: Pécs, Olasztelek.

Akkor a Robotek 2000 Kft-nél dolgoztam.
Robotek=Robbantás, bontás, tervezés, kivitelezés.
Befejeződött a Mecsekben az uránium kitermelése és a bányászati tevékenységet fölszámolandó, rekuktivációs munkálatokat elvégzendő, komoly szakmai háttérrel rendelkező vállalkozásokat bíztak meg.
Ilyen kis vállalkozás volt a Robotek 2000.
Bányamérnök és robbantási szakmérnök, szakmai múltjával a cégvezető, kiválló hely és cégismerettel rendelkezett. Méltán kapta meg a bányászati és technológiai létesítmények bontására az engedélyt, robbantásos módszerrel. Megfelelő technikai felszereltséggel, és megfelelően képzett szakember csoporttal rendelkezett.
Én örültem, hogy munkát kaptam e kis vállalkozásnál. Jó csapat volt. Mind "urános" kolléga. Robbantómesterek. Jó hangulat volt. A munkát rutinból végeztük, soha nem érződött a feszültség, ami esetleg abból fakadhatott, hogy veszélyes anyaggal, robbanó-robbantó anyaggal dolgoztunk.
Csak az én szomorúágom árnyékolta be néha, a vidám társaságot. Persze mindekinek volt saját magánélete, család iélete. De az én szomorúságom abból fakadt, hogy a lelkemen viseltem Édesanyám egészségi állapotát.
Édesanyám akkor már nagyon előrehaladott állapotát szenvedte a "mióma steinert" betegségének. Ez a betegség az idegi alapon müködő, izomsorvadásos, basedow kórral járó betegség. Kór ami nem gyógyítható. Csak elviselhetőbbé tehető ez az állapot. Megfelelő kezelés mellett.
Ezt a kezelést én sajnos, nem tudtam biztosítani Jóanyám számára , mert közel 1000 km távolságra voltunk egymástól. És az utaztatását sem tudtam volna megoldani. Akkor albérletben laktunk. Elég nagy kiadással. Az évi egyszeri látogatásra gyűjtött pénzünket úgy osztottuk be, hogy haza utaztunk mindhárman autóbusszal. Így látogattuk meg a családot. Így látta Édesanyám az unokáját. Évente egyszer... (Orsi lányom három éves volt amikor, először látta a Nagymamáját...)
Ez volt az én szomorúságom!
S egy reggelen megkérdezte Csaba. Az én szomorúságom okát. S a félmondatokból, mert a szótlan székely ugye... de megérezte, és átérezte az én bánatomat! S akkor igéretet tett, hogy Ő szívesen megteszi nekem azt, hogy hazavisz engem Romániába, Székelyföldre... s elhozzuk Édesanyámat. Kezeltessem itt Magyarországon, belgyógyász szakemberrel!...
Azt az érzést nehezen tudnám szavakba formázni, amit akkor éreztem. S mert tudtam, hogy Csaba komolyan beszél... ("-Az a baj Csaba, hogy nem tudom mikor beszélsz komolyan."
"-Viktor, én a komoly dolgokkal, soha nem szoktam viccelni." Ez egy korábbi párbeszédünk.)...csak a napot kellett megvárni, amig Anyukám útlevele elkészül.
És hazamentünk! Télvíz idején! Csaba akkor szembesült a Romániai útviszonyokkal...
Elhozta saját autóján, önköltségen, Édesanyámat. Akkor a Romániai útlevél három hónapig szólt. Tovább nem szabadott az országban tartózkodni. Haza kellett volna utazni néhány napra, hogy ismét érvényes legyen az útlevél, három hónapig. Ehhez elég volt egy határ átkelés. Belepecsételtek az útlevélbe. A határ másik oldalán visszafordult az ember, és ismét érvényes volt az útlevele. Tette ezt az olyan személy, aki könnyen közlekedett és volt mivel. De nekem nem volt! De Csaba megtette Anyukámért az a szívességet, hogy átvitt minket a Horvát határon, és Anyukámnak ismét érvényes lett az útlevele három hónapig.
Akkor, Édesanyám közel fél évig tartózkodott ,Magyarországon. Akkor tudtam meg, a betegsége szakszerű megnevezését. Akkor tudtam meg, hogy ez a kór már visszafordíthatatlan...
A fél év vége felé, Jóanyám már nagyon vágyott haza. Szerette volna látni az Édesapját, aki még élt. Az én Tátákámat.
Haza ismét Csaba vitt, emberségből, önzetlenül. Önköltségen, saját autójával. Lévai Albert Csaba, "Lacs" ahogy mondták röviden...
Köszönöm Csaba amit értem tettél!

Az első hetem a Hirohito cégnél

Időpont: 2008. március.
Helyszín: Pécs, Magyarország; Székelyudvarhely, Románia; Osaka, Japán.

Váltani kellett.
Úgy éreztem, összecsapnak a fejem fölött a hullámok, és nem bírom tovább.
Kiléptem.
Egy napot az utcán lézengtem, s nem is tudom hogy vetődtem a Nagyárpádi útra, az Interspar mögött levő üzem udvarára. A régi csarnok valahogy ismerős volt, de mégis kihalt. A csarnok bal oldali szárnya nem üzemelt. Nem is volt felkapcsolva a világítás. Ott álltak a régi ismerős gépek, porosan. Csak a jobb oldali gépsor üzemelt. A kezelő személyzet ismeretlen. Azaz mégsem. Megfordultam, és ahogy közelebb mentem a palástköszörű géphez, valóban Palotás Béla bácsit láttam. Egyedűl őt, a régi ismerős munkatársak közül. Nem változott. Ugyanaz az értelmes szempár, kopasz homlok és hatalmas szakáll. De már teljesen megőszült. Amikor meglátott azt hittem, nem fog megismerni.
-Mi járatban Viktor?
-Munkát keresek Béla bácsi!... Mondtuk ezt olyan természetesen, mintha tegnap váltunk volna el.
-Hátul van a művezető irodája, a szokott helyen. A román "MEO"-s lányának a fia. Megismeri.
Nem volt időm tovább beszélni Béla bácsival. Jött a targonca. Útban voltam. Hátra mentem az üzem végébe, ahol a "Bohr-werk" gépek voltak. A vízszintes fúró-marómű monstrumok. Valóban ott volt a művezető koszos, szűk irodájában. Egy szakállas kis ürge. Soha nem láttam. Nem ismertem. De ahogy benéztem a szük ketrecébe, s láttam milyen hangulat uralkodik odabenn, már tudtam, itt nem fogok dolgozni. Harsányan üdvözöltem a cseh "TOS" gépen dolgozó szakit, mitha csak a horgászbotomért ugortam volna be, de amikor láttam az arcán az értetlen vigyort, kezét szorongatva csak ennyit mondtam neki: -Dolgozzál tovább nyugodtan haver, egészen biztos nem leszek a kollégád. Megfordultam, és eljöttem a helyszínről.
.....................................
Székelyudvarhely óriási változáson ment át. Még látni lehetett a munkálatok nyomait, s kellemes érzés volt végigmenni az utcán úgy, hogy nem kellett félnem, nyakam töröm valamelyik kátyúban.
Andorral a Melba cukrázdában találkoztunk. Vegyes érzelmekkel érkeztem a találkozóra. Hat éve amikor utoljára találkoztunk , a heves vitáknak, szemrehányások áradata vetett véget. Akkor szomorúan vettem tudomásul: a mi barátságunkat a távolság elidegenítette. S most, hogy a közös cél ismét egymás mellé sodort igyekeztem nyugodt maradni. Legalább eljátszani, hogy nyugodt vagyok. A barátságunkban ugyanis mindig én voltam a lobbanékony természet. Talán azért is tudtunk olyan sokáig együtt maradni, mert Andor a birka természetével el tudta viselni az én lobbanékonyságomat. Egy ideig...
Nyomát sem lehetett látni az arcán az elmult hat évnek, csak a teste vát egy kicsit rugalmatlanná. Olyan vaskos alakja lett, mint egy jó eperfa hordónak. Lelkendezve mesélte, hogy már egy hónapja megkereste a cég, és hihetetlen lehetőségekkel, és ajánlatokkal már egy havi előleget is kapott. (Nofene. Gondoltam magamban. Nekem csak tegnap szóltak.) Andor lelkesen ismertette a céges hipermodern video-mobiltelefonját, amely egyben "touch-book"-ként is müködött. Oda adta, ismerjem meg. Biztos lesz nekem is ilyen. Kicsit szomorúan, hogy most lemaradtam, de tanulmányoztam a készüléket. Andor közben kiment a mosdóba. Amikor jött vissza, valahogy sietősen csak ennyit mondott: -Rohannom kell. Még szertenék elbúcsúzni Brigitától, és a lányaimtól. Otthagyott. A telefonjával a kezemben. Elgondolkodtam. Végülis reggel ötig még nyugodtan megjárhatja a 45 kilométeres utat főleg, ha ezt az útszakaszt is annyira megépítették mint Udvarhely utjait. Megnéztem az órát. Három óra volt.
Rendeltem egy melba fagyit,...ha már itt vagyok a Melba cukrázdában, s miközben kanalazgattam elgondoltam, ennek a fagyinak ugyanolyan remek íze van mint amikor huszonöt évvel ezelőtt először kóstoltam meg. S milyen érdekes! Ennek a 150 éve működő cukrázdának meghagyták a régi arculatát, csak felújították, s az üzemeltetésében is érezni a multi cég akaratát, nyitvatartás: Non-stop.
Fél négykor csörgött a telefonom. Ismeretlen szám erős ázsiai akcentussal: "-Megbeszélt idotol elteroen indulász, hajnali negy orakor..."
Első gondolatom:-És Andor? A telefonja?-mert négyre visszaérni nem fog. De nem gondolkodtam. Zsebre vágtam Ador telefonját, kifizettem a fagyit és elindultam a pályaudvar felé.
...............................................
Az ötven fős tanácsteremben, a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani miközben Hirohito úr beszélt. Még a légkondicionáló berendezések zaját sem lehetett hallani.
Makulátlan tisztaság mindenhol. A félkarélyban elrendezett asztalon, beépítve az asztalba mindenki előtt érintőképernyős tolmács számítógép. Begépelt szöveget, rögtön japán nyelvre fordítja. Komunikációs hátrány esetén, bekapcsolja a felolvasót és felolvassa.
A megbeszélés négy óráig tartott.
A fejem már zúgott a fáradtságtól.
A tanácskozás után, Hirohito úr az irodájába hívatott. Közölte velem, ne lepődjek meg azon a kis malőrön, hogy Andor nálam felejtette a telefonját. Ők intézték így... Majd meg fogom érteni miért. Ők ugyan egy percig sem gondolták azt, hogy az Andor lesz az alkalmas személy, de a cég nemzetközi, üzleti reál infrastruktúrája ezt a manővert követelte. Elégedjek meg annyival, hogy én kaptam meg az állást, és a feladatom ott van leírva részletesen az Andor telefon lebegő memóriájában, amit úgy tudok élesíteni, hogy a felasználó névnél behívom a billentyűzet ikont, nyomok egy "Ctrl+Alt+Del"combinációt és a legördülősávban beírom a Victory&Hirohito modult. Ezután a gép a nevemre formatálja önmagát, és a főmenüben megtalálom mindazt amit tudnom kell. Beleértve azt hogy, hol van a lakásom, hogy jutok haza a mágnesvasút járatain. De igyekezzek haza Judit, Zsófival együtt már várnak, Ők már többet tudnak. Ők nem csinálták végig a kötelező protokollt.
Elbúcsúztan Hirohito Takasima úrtól. S azt sem tudtam dühöngjek, vagy ugrándozzak örömömben. Hiszen amikor elbúcsúztam, Judit jelét nem adta, hogy tudna valamiről.
A mágnesvasút negyven perc alatt haza röpitett, s a felső peronon várakozó robot taxisok fél percenként érkeztek. Az utasok mint valami óriási hangyaboly katonái, aszerint álltak sorban, hogy ki hová megy. Sok hiperinformáció teljesen kimosta az agyamból a további legetőségeimet, hogy bármit lefordítsak,... hogy megértsem :-hogy jutok innen haza?...mindenhol csak embereket láttam...s közben a zsebemben bekapcsolt a telefonom hangos szövegvelolvasója:" -Az ön járata fél perc múlva érkezik, Panda telep, hatos blokk." Ezt akkor hallottam amikor épp elment egy robottaxi. Fél perc múlva érkezett egy másik, láttam a hátsó szélvédőjén a panda ikont, s addig ott volt az utastársam, ebből tudtam meg Ő is a Panda telepen lakik.
......Igen! Ez Japán. Osaka városa. 2008-ban.
A Panda telep húsz éves lehetett! Ezt a tömbházak előtti kis park fáinak méretéből gondoltam.
Judit a játszótéren volt, Zsófival. Zsófi csuklóján karkötő. Azonosító chippel... Ez a gyerek soha nem fog elveszni. Gondoltam.
Judit betessékelt a lakásunkba. A vacsora elő volt készitve. Akaratlanul körülnéztem. Ez az otthonom? Ázsiában? Itt van a családom!... Döbbenetes az a tudatosság ahogy kihasználják a teret.
Másnap reggel ismét Hirohito úr irodájában találtam magam, ezuttal ott volt Judit is. Kicsit meglepődtem, mikor Judit húgáról szerztem tudomást... Eddig nem tudtam, hogy Juditnak húga is van. S mi több babát vár! A kérdés a következő:- megoldható, hogy a társdalombiztosítás nyílvántartásba vegye, és megkaphassa ő is a támogatásokat.
Hirohito úr bekapcsolta a gondolatátviteli, hologramm projektort. S ott láttam szinte kézzel fogható minőségben, Judit húgát, térben és időben, méhében a kis magzattal, a terhességnek a hetedik hónapjában. Innen tudta meg Hirohito úr, hogy Vilma már volt egy cégnél munkát vállalni, csak a cég a terhesség előrehaladott állapota miatt nem alkalmazta. De ez a szándék már elég volt, hogy a társadalombiztosítási járandóságokat megkaphassa... tudtam meg mindezeket a Judittal folytatott esti beszélgetés után, a gondolataimban maradt adatok holografikus kivetítésből.
Egyetlen kellemetlenség van csak, mondta Hirohito úr:-Vilma, átmeneti időre, nálunk fog lakni. Amig nem találnak a Panda telephez közel eső lakást, gyerekét egyedül nevelő anya számára.
Harmadnap reggelén azt kérte Hirohito úr, hogy kezdjek reggel hétkor, nyolc óra helyett, mert igy jobban összefogható a két cég közötti munka. Reggel hét és nyolc között még nincs olyan sürgés forgás. Egyébbként nagyon meg van elégedve a munkámmal, a két nap eredményeit elemezve. Nem is remélt mást.
A munkám: naponta bejárni a magyar cég területét, összegyűjteni a napi jelentéseket; reggelre egységesíteni, és a napi operatív megbeszéléseken referálni a japán anyacégnek az elvégzett feladatokról, felvezetni a munkavégzéshez szükséges igényeket.
Kedveszményes cég lakás, társadalombiztosítás...s a fizetés? A korábbi bérem tízszerese!

Munkahelyi ügyvédségem

Időpont: 1985
Helyszín: Baróti "Haladás" Kisipari Szövetkezet.

A Reál Politechnika gépészeti szakának befejezése után alig száradt meg a tinta a szakmunkásbizonyítványon, beíratkoztam e technikum bányászat-köolajipar-geológia szakára. Esti tagozatra. S hogy a sok utazásból lefaragjak, a Köpeci Bányavállalattól átkértem magam e három évre a "Baróti Vasasokhoz". A "Haladás" Kisipari Szövetkezet volt a térség szolgáltatója. Úgymint: fodrászat, cipészet, varroda, grafika, fényképészet, autószerelés, asztalosműhely stb.
Az autószerelő részleg végezte a térség személygépkocsijainak a műszaki vizsgáztatását. S gépészeti részlegként, hogy az apróbb karbantartásokat el tudja végezni, tartott egy kis lakatos- hegesztő- forgácsoló műhelyt. A lakatos-forgácsoló műhely nem tudott volna csak a karbantartásokból megélni, ezért nagyobb vállaltoktól felvállalta kisebb részalkatrészek gyártását. Ezekután, olykor olyan sok munka összegyült, hogy a törpe üzem nagyon jól prosperált és két- három műszakban is lehetett járni. Így volt lehetőségem itt a délelőttős szakban, vagy az éjszakásban dolgozni. Így tudtam járni délután a technikumba. Mi három évig minden nap jártunk, szombaton is. A szövetkezet műhelye Baróton, az iskolától tíz percre helyzkedett el. Lapos tetejű épület, fémkeretes ablakokkal, ahol az ablakok a füsttől és olajtól szennyesen, szürkületi homályossággal borították a műhelyt. Egyetlen ablak mardt mindig tiszta, amelyik alá acél konzolokra volt szerelve a falra a kis köszörű, ahol az eszterga késeket éleztük. A hosszú használat után a villanymotor csapágyai alaposan kikoptak, ezért a köszörű korong nem kopott teljesen körkörösre, s amikor a gépet bekacsolták alapos döbörgéssel gyorsult fel a maximumra, s ezáltal alaposan megrázta az ablakot, az ablakról lepörgött minden por. Mi ezt szerettük, mert ennél az ablaknál legalább ki lehetett látni az utcára.
A műhely nem volt nagy. 25x10 m lehetett a területe. Összesen öt esztergapad volt benne, két marógép, egy darabológép, egy guillotine olló, és a présgép, na és az említett köszörű. A lakatosoknak, és a forgácsolókak közös mosdója volt. Két oldalt a falon vályúszerű teknőkkel, hideg víz. Két úgynevezett török vécé, piszkos zöld olajfestékes ajtókkal. A vécén soha nem volt vécé papír. Abban az időben ez "hiánycikk" volt! Öltöző nem volt. A maró gép fölé volt készítve egy "galéria", aféle hat lábon álló pódium, korláttal. Vaslépcsőn lehetett feljutni. Ide el volt helyezve két asztal, két-két paddal. Itt reggeliztünk...és itt öltözködtünk. Az öltözködés annyiból állt, hogy az utcai ruhánkra ráhuztuk az olajos "salopétát"(overallt). Fürödni nem tudtunk, nem volt meleg víz!
Az udvar már nagyobb volt. Több autó parkolását lehetővé téve. S itt kinn az udvaron volt a vasudvar, az esztergályosok nyersanyag raktára. Leginkább egy óriás méretű tyúk ketrecre hasonlított. Két és fél méter magas oszlopokkal, fent két sorban szögesdrót. A "raktár" zárásával nem sokat vacakoltunk. Minek? Amikor anyag kellett, mindig elmenni a mesterhez? A kapu lánccal körbe volt tekerve, és a láncra rá volt téve egy "szolgálaton kívüli" lakat. Mindenki tudta, hogy nincs bezárva. Tudta a szövetkezet teherautósőföre is. Ő Bardócról jött biciklivel Barótra, berakta a"biciklit" a raktárba, felült a teherautóra, s amikor letette a volánt, vette a "biciklit" és haza karikázott. Ha netán esett az eső, akkor a bringa maradt a raktárban. Ha a mi gépkocsivezetőnk netán vezetés után beült a nyári kertbe sörözni, és alaposan felöntött a garatra, akkor a bringa szintén maradt a "raktárban". A szaki elég gyakran látogatta a sörözőt, tehát a bringa gyakran pihent a "raktárban". Ha ott volt a vasak között, igazi ócskavastelep, roncstelep hangulata volt a "raktárnak". Tudnillik ott volt a kerítés mögött egy régi kiszuperált kisbusz roncs. A bringa mindig ennek a roncsnak volt támasztva. Vasudvari idill.
Ha beköszöntött az ősz és utána a tél, a bringa maradt. A kisbusz mellett.
A mesterséges iparosítás vihara sodorta hozzánk Bandit. Edit a Brassói Traktor Gyár tanulója volt. Bandi a Repülőgép Alkatrészgyár alkalmazottja. Ott ismerkedtek meg Brassóban. Miután összeesküdtek, s várták a kisbabát, Edit Baróti szüleinél tudtak lakásmegoldást találni, s a gyereknevelést is kedvezőbbnek látták a kis bányászvárosban, mint az óriás iparvárossá fejlődött Brassóban.
Bandi hegesztő lett. Sokat volt román nyelvi környezetben és igen érdekes kiejtéssel beszélte a magyar nyelvet. Pedig magyar volt! Szerettük mert jó humora volt és igen jó szakember! A délutáni uzsonnákat mindig együtt költöttük el, s így tudtam meg, hogy közben megszületett a kislányuk.
A műhelybe ipari tanulók érkeztek. Utolsó évesek. Már önállóan tudtak dolgozni. Két tanuló Karcsi és Laci, Olasztelekiek voltak mint én. Laci, ráadásul unokatestvérem. Összesen öten érkeztek. Öt tanuló. Az elméleti oktatást Aradon kapták. Jó iskola volt.
Egy reggel, (már jól benne voltunk az őszben) odajön Ödön. Ő volt a műhely megbízott csoportvezetője s "másodállásban" jóbarátja volt a mi gépkocsivezetőnknek. S aszongya nekem Ödi(-még nem volt teljesen kijózanodva) :
-Mától kezdve van egy inasod!
-Nekem?
-Igen neköd, mert kérdözte a a mestör, hogy kit javasolok oktatóknak. S én tégöd javasoltalak, me' te sokkal jobban dolgozol.
Tizennyolc és fél éves voltam, három hónapja dolgoztam a szövetkezetnél, és alig fél éve lettem szakmunkás! Mit mondjak? Megtisztelve éreztem magam, és büszke voltam, hogy szakoktató lettem! Az inasok szerettek! Egy év korkülömbség volt köztünk. Antika nem szeretett. Ő mindig haragudott rám. Rangsorban Ő következett Ödön után de szakmailag nem volt elég érett, hogy oktasson.
Délelőttös voltam. Reggeliztünk. Megdöbbentem amikor láttam, hogy jön a Berci, a "mestör". Berci nagy szakmai múlttal rendelkezett a cégnél. A szakmai tudása helyezte Bercit a mühely élére. Az Ő szava volt a tízparancsolat. Kíváncsian vártam mi fog történni, mert reggeli idő alatt nem szokott bejönni a műhelybe.
Berci felvázolta a tényállást: Bandi ellpota a "biciklit", aljas tevékenység volt ez mert saját munkatársa biciklijét ellopni nem szép dolog, ...és azt kérdezi mindenkitől, hogy Bandi maradhat-e még e munkacsoportban, vagy legyen elküldve. És ő mint mestör azt mondja, hogy mennie kell mert az elnök úr is így gondolja. S mondanivalója felvázolása után, módszeresen egyenként megkérdezte sorban, a lakatosokat, a hegesztőket, az autószerelőket, az egy szem kovácsot és így ért a forgácsolókhoz. Megkérdezte Ödöntől.
-Neköd, mi a véleményöd Ödi?
-Én es azt gondolom, hogy nem szép na!
-Antika, te mit gondolsz?
-Én es azt mondom, hogy nem volt szép amit tett!
-Te Viktor?
-Berci, csak azt lehet mondani, amit a többiek mondtak? Mert neköm más a véleményöm!
-Hát persze, mondd el nyugodtan a véleményöd!
-Figyeljetök ide! Ez az embör másfél hónapja dolgozik itt. Amikor idejött akkor es ott vót az a bicikli, nem látszott egyáltalán, hogy van gazdája. Ot vót a raktárban mint egy ócskavas. Elvitte mert senki nem mondta neki, hogy van gazdája. Elvitte, mert messze benn lakik a Híd uccába és hamarébb haza akart jutni a családjához. Ne felejtsétök el! Két hete apa. Kapjon egy figyelmeztetést és ne küldjétek el!...
S képzeljétek el! Utánam az inasok következtek és ezt mondta mind:-Neköm es az a véleményöm mint Viktornak!
Utána a mester alaposan berágott rám, hogy mit képzelek én, hogy nem azt gondolom mint a többiek. Múltkor is amikor éjszaka bejött ellenőrizni, csak én dolgoztam egyedül...
Bandit elbocsájtották. Én amikor befejeztem az iskolát visszamentem a bányavállalathoz.

Az újra megnyított akna

Időpont:2008 február 7
Helyszín: Tótvár, Baranya megye

Az akna kékre mázolt acélköpenyét a Nyugat Mecsek, D-Ny-i vonulatánál, Kővágószőlőstől kb. 1 km-re vettem észre. Nem érzékeltem egyebet a külvilágból , csak a falú távolba eső, Lego kocka méretűvé összetörpült házait, és a zajvédő fültokon át a helikopter lapátjainak, csattogó zaját. A torony, szinte a földből emelkedett ki. Soha nem láttam még ilyen konstrukciót. Szakítva az eddig megszokott betonpilléreken nyugvó tömbházszerű aknatoronnyal, vagy az "önhordó" acélszerkezettel , amely Eiffel toronyszerű építmény... ez egy hengeres acélköpeny volt, fölfelé enyhén "tronszkónikus", azaz lapos emelkedésű csonka kúp. Nagyon hasonlított az ismert víztározókhoz, a "Hidroglóbuszokhoz". Mint említettem kékre mázolva. Ha nem tudom, hogy aknatorony, megesküdtem volna hogy a Dél-Dunántúli Vízmű, épülőben levő víztározója.
A pilóta É-K-i irányból közelítette meg a tornyot. Leszállni készült.
Még mindig nem tértem magamhoz...
-Mit keresek én itt?
Tegnap mikor a kezmbe adták a felhatalmazást, azt hittem, csak álmodom!
Álmaimban sem mertem volna gondolni arra, hogy ez újra bekövetkezhet!
Az aknát, a régóta használt aknát újra nyitották!
Már szállított. Az aknatorony belseje sárgára volt mázolva. Makulátlan tisztaság mindenhol. Látszott, ez az építmény már egy teljesen új konstrukció, számomra eddig ismeretlen technológiával...ahol a végtermék: a sárga por már az akna udvarában elkészül.
A technikusok fehér védőruháján, ott láttam a névre szóló személyi filmdózimétert. A torony belső acélköpenyén, szemmegasságban öles betűkkel: "Figyelem! Fokozott sugárveszély!"
-Még mindig nem tértem magamhoz! Azt sem tudom ki nyomta a kezembe, a fejvédő sisakot, az akkumulátoros fejlámpát,az önmentő készüléket, a gumicsizmát, és a leszállási engedélyt biztosító mágneskártyát... amelyiken a személyes ujjlenyomat azonosítón kivűl, retina, és hang azonosító is volt! Ezek nélkül a szállító "kasba" sem tudtam volna beszállni. "Szállítókas", amelyik leginkább egy óriási akváriumhoz hasonlított, lehetővé téve ezúton a kasba utazóknak, a kasból való kitekintést, ami elsősorban a karbantartó személyzet számára nyújtott állandó védelmet, a teljes térbeli megfigyeléshez. Miután a megfelelő azonosítások után beszálltam a "kasba", tudtam meg, hogy olyan anyagból készítették, hogy ha szállítás közben a tízenhatszoros túlbiztosítás ellenére elszakadna az acélsodronyok sorozata, a szabad esés hatására a dinamikai elvnek megvelelően a kas csepp formává alakulna, és úgy zuhanna lefelé, hogy a földet érés pillanatában, a kas anyaga a bele építetett mozgás érzékelő chippekkel, felfogná az ütközési energiát, és csökkentett impulzusokkal helyezné a földre, azaz az akna talpára a kast. Hasonlóan, mint amikor egy labdát leejtünk a magasból, és az egyre kisebb pattogásokkal megáll. Elveszíti a mozgási energiáját.
-Azt is a beszállás pillanatában közölték, hogy ez az első "céges" műszak. Az eddigi munkálatokat az ismeretlen külföldi befektető cég végezte, végeztette. Egyebet nem közöltek. Még annyit, hogy az első és éjszakás műszakot Sashegyi irányítja.
-Csak ekkor eszméltem föl egy keveset. Ő is itt van? A Kistáska? És hogy-hogy eddig nekem nem szólt? Persze ezeket csak magamban, mert a megdöbbenésből még az sem zökkentett ki igazán, amikor a kas "megindult" lefelé. Nagyon rég volt amikor először tapasztaltam, a közel szabadeséssel haladó kasban való utazás élményét. A személyszállító sebességet csak azért korlátozták 7.8 m/s-ra, mert akkor még nem tudták a megfelelő biztonságot garantálni a személyek védelmére, de a teherszállítás már akkor is a szabadesés sebességével zajlott: 9,8-10.3 m/s.
-Emlékszem ezt a szabadesés "fölötti" sebességet nehezen tudtam megértetni Mácsai Ferivel...
-Ez a "kas" 18.0 m/s sebességgel szállította a személyzetet. Amikor beszálltunk a kasba, be kellett szíjjaznunk magunkat egy hevederbe, amelyik szorossan odapréselte a heréimet, és az egész testemet a szállító alkalmatosság falához.
-Amikor az "Indul" jel elhagzott, eszméltem rá, hol vagyok valójában.
-A "talpon" 1500 m mélységben szokatlan világ fogadott. Pláza szerű folyósóra léptem ki a szállító kasból, ahol jöttek szembe velem az éjszakás műszak emberei. Javarészt lengyel és ukrán vendégmunkások. Ott jött velük Sashegyi Józsi. De valahogy olyan furcsa volt. Úgy viselkedett, mintha soha nem találkoztunk volna. Mintha, valahogy teljesen idegen lenne ő is a sok vendégmunkással. Nem is nézett rám. Pedig amikor elmentünk egymás mellett láttam a szemein, hogy látott engem.
-Nem értettem az egészet. Miért nem nézett rám? Miért nem köszönt: -Jó szerencsét! De már nem volt időm tovább gondolkodni. Kicsit megnyugodtam, ha Ők kibirták idelenn tizenkét órát, nekem is menni fog. Odaértünk a Lanovkához, bepötyögtem az indítókódot és az elindult velünk tovább a mélység felé.

Életmentés...játékból.

Időpont: 1976.
Helyszín: Székelyföld, Olasztelek,"Alszeg".
Alszeg, a Felszeg "ellentéte" volt. A Kormos patak "lefelé" folyt, bele az Oltba. Felszeg a falu közepétől, a Kormos patak folyásának ellenkező irányában volt. Alszeg, a falu közepétől, lefelé a Kormos folyásával megegyező irányban. Mi "Felszegben" laktunk, nagyszüleim "Alszegben".
................................
Tíz éves voltam. Ötödikes. Akkoriban ismerkedtem a Bardóci iskola tanári karával. Az osztályfőnökkel. Tudjátok, Bedő Zoltánnal. Alig túl az ötödik osztály első osztályfőnöki óráján. Tulajdonképpen szerettem az osztályfőnöki órákat. Nem volt feleltetés. Kötetlen beszélgetés zajlott, s a tanár igen hasznos ismeret anyagot adott át. Emlékszem itt találkoztam először a "Gombával"; fényképen. Az a gomba amelyik az atomrobbantásnál jön létre. (sajnos) Itt tanították meg először az elsősegély, nyújtási módokat! Speciális balesetekre vonatkoztatva. Például áramütés esetére (is)!
................................
Szerettem Alszegben tartózkodni Nagyszüleimnél. Azért mert ott a szomszédban sok gyerek lakott és főleg azért, mert ott lakott Tátákánál, Sanyika az unokatestvérem.
Sanyika két évvel volt fiatalabb mint én. Ő ezt a két év "hiányosságot" úgy akarta kiegyenlíteni, hogy mindenben utánozott engem, s ha lehetett, akkor sok mindenben szeretett volna többet, és jobban teljesíteni mint én, de legalábbis elől járni egy-két dologban.
Sokszor egészen hajmeresztő ötletek születtek a játékban. Érdekes, az ilyen vadabb ötletek akkor születtek amikor a szülők nem voltak közelben. Este. Sötétben.
Szóval a felnőttek bevonultak a házba, beszélgetni. Az asztal mellett. Mi "udvariasan" elvonultunk, s a szülők magukban még azt gondolták, hogy milyen jó gyerekek vagyunk.
Az alszegi udvar lejtős volt, kifelé a nagykapu irányában. A nagykapu fémből volt, vastag kő pillérekkel. A gyermeki fantázia kitalálta, hogy az udvar olyan mint egy "bobpálya". Csak a megfelelő "közlekedési eszköz" kell ! Az is megvolt! Sanyikának a csecsemőkori babakocsija! Tudjátok az a fajta, amelyik teljesen burkolt volt. Az oldalán kis "ablakok", hogy "kilásson" a baba. Namármostan. Mi azt a burkolatot, lefejtettük. Csak az "alváz" maradt meg, a négy kerékkel. Ez kivállóan alkalmas volt arra, hogy az emberfia megtolta, aztán felugrott rá, s az amúgy is lejtős udvaron, a kocsi száguldott lefelé, s csak úgy csattant a fém kapun! A baj az volt, hogy napközben a komisz felnőttek nem engedték gyakorolni ezt az igen fontos sportot! De jött az este. S a felnőttek el voltak foglalva, a maguk gyerekes gondjaikkal...
A szétszedett babakocsi ott volt a fészerben. A fészerben "kiépített" villany! Tudjátok az a fajta izzófoglalat, amelyik porcelánburkolattal van ellátva, és tökéletesen szigetel, amig van rajta porcelán. Ha nincs rajta porcelán akkor ráz! Kapcsoló hiányában gondos érintés az izzón, enyhe fordítás...és van világosság! Tudja ezt egy felnőtt. De egy gyerek, aki alig éri fel... És Sanyika persze ebben a kérdésben (is) elől akart járni... majd Ő "felkapcsoja" a villanyt. Megmarkolta a szigeteletlen burkolatot...és nem engedte el! Mert odarántotta az áram!! Én ott álltam megkövülve az ijedtségtől, a fel-felvillanó fényben, és Sanyika ordibálása mellett. S a pillanat tört része alatt villant föl, az a pár napja hallott osztályfőnöki tanítás:"-ha ráz valakit az áram, dobjunk a vezetéknek valami fém tárgyat, estleg egy száraz deszkadarabbal próbáljuk lelökni a vezetéket a bajbajutott testéről..." Talán a gondviselés ragadtatta meg velem a fejszét, s ahogy ott láttam a sötétben, a második csapásra elvágtam a vezetéket. Sanyika úgy lehuppant oda, hogy egy mukkot sem ejtett ki utána. Síri csönd következett... Érezni lehettett a levegőben az égett bőr szagát. Pár másodperc után Sanyika felkelt, és kimentünk mindketten a fészerből. Egy szót sem mertünk szólni, még egymáshoz sem. Ott volt a kút a fészer mellett. Én kihúztam egy vödör vizet, és Sanyika ivott. Sokat! Utánna ittam én is. S akkor elhatároztuk, hogy nem szólunk senkinek. Én nem is mertem ránézni Sanyika kezére! Bementünk a házba és olyan csendben ültünk, hogy már nekem is gyanús volt. Hát biztattam Sanyikát, játszunk. Legalább tegyünk úgy mintha játszanánk. De Sanyika nem jött. Fájt a keze. Szerencsére mi haza mentünk. És, hogy mi lett Sanyikával, aznap este nem tudom, csak azt, hogy másnap reggel amikor kellett volna iskolába mennie és a mosakodásra került sor, akkor vette észre Mámáka, hogy a gyereknek tiszta genny a keze. Azonnal elvitte orvoshoz.
...........................
Szétszórt a sors.
Sanyika cipész lett. Családot alapított. A fia Csongor, ismeri a történetet.
Néhány éve, mikor találkoztunk, s ott ülve a suszter székén a mühelyében, töltött nekem egy pohár pálinkát. Kezembe adta a poharat. S ahogy elvettem a poharat akkor láttam, hogy a keze azután is egy "C" betűt formáz, amikor már nem fogja a poharat. Rámnézett, kinyította a tenyerét, amennyire tudta, és kérdezte:"-Emlékszöl-e?"
Igen!
Akkor "kiégett" egy darab a tenyeréből.
De életben maradt!
Emlék.

vitya: Fogságom története

vitya: Fogságom története