A halnyelű bicska

1975 július... Olasztelek

Ez volt az első bicskám. Apukámtól kaptam, hosszú "uzsikálás" után, hogy már elég nagy vagyok, és nem veszítem el, és a kezem sem vágom el Apukaaaa.... És, hogy végre megkaptam, azt épp annak köszönhettem, hogy hoztak a falu boltjába. Ami valójában nem is bolt volt, hanem valami titokzatos kincsestár ahol minden volt ami kellett a falusi embernek. Varrógép, mosógép. Kabát, bugyi. Korcsolya, labda. Gumióvszer, hajsampon. Könyv, gyurma. Patkószög, kenyér... szóval...minden! És folyamatosan petróleumszag volt, nemcsak azért, mert az is volt kapható, hanem azért mert, a padlót is azzal mosták fel...
És persze végre meghozták a bicskát. Igazit. Halnyelűt, és a végén volt egy karika, és láncot lehetett rá tenni.
Apuka, Apukaaa! Rohantam haza...-meghozták a bicskát! Anyukám egyszer jól elvert mert nem vettem kenyeret, s adott még 10 lejt, mert a bicska 7lej és 20bani volt, s riasztott vissza a boltba, hogy vegyem meg azt a nyavalyás bicskát, de ne merjek kenyér nélkül haza állítani mert saját kezüleg fog fűzfa pálcát vágni, a vadonatúj bicskával és akkor a legközelebbi "kenyeres" napon már pálcával fog kikisérni a boltba, kenyérért!!
Szóval megvettem a bicskát, és még 10dkg cukorkát, és persze kaptam kenyeret.
Volt öröm! Apukám "megfente", lemosta róla a gyári zsírt mert be volt zsírozva, hogy ne rozsdázzon. Mert ez egy olyan bicska volt. Azért kellett mindig zsebben hordani. Hogy fényes legyen! Én persze nem vihettem az iskolába. Még az kellett volna... De a délután. Alig vártam.
Hogy kimehessek a Kormos patak mellé. Nyílat, nyílvesszőt, parittya ágast faragni. S amikor már egy egész arzenál volt, ezekből a fegyverekből, és már biztonságosan tudtam használni a bicskát, elhívtam Győzőt is, hogy végre neki is tudjam megmutatni, a kincsemet. És neki is faragjunk fegyvereket, hogy aztán megépítsük végre a várunkat, és elverjük az alszegieket.
Jött Győző, és én lelkesen vittem ki a patak mellé, ahol már annyiszor kipróbáltam a bicskám. S addig nem látott bozótosokba kalauzoltam Győzőt, hogy én milyen bátor vagyok. Nekem van bicskám. S ahogy a legjobb ágakat kerestem, hogy Győzőnek is legalább nyíla jó legyen, egyre merészebben behajló ágak után nyúlkáltam...egyszercsak bele ejtettem a bicskát a bozótba, ami a szemem láttára csúszott bele a patakba, és még utána sem tudtam nyúlni. A patak mély volt, nem találtuk meg a bicskát. Ott álltam letaglózva, nagyon szomorúan. Győző is ott állt mellettem, Ő is szomorúan, de azért egy kicsit kajánul, hogy már nekem sincs bicskám... de azért próbált megvigasztalni, ezt mondta:"-Hadd el Viktor, egyszer majd kiszárad a patak, s akkor megtalálod a bicskád..."