Szökés

Ötödik rész – Szövetség

A katonákat szállító teherautó vakmerő manőverekkel igyekezett a járható úton maradni a szűk horhosban. A horhosban az erdőkitermelő traktorok, és lánctalpasok építettek egykor valamilyen kezdetleges utat, amelyet a csapadék, a nyári záporok és a hóolvadás teljesen tönkre tett. Két mély árok tátongott, ahogy a lezúduló víz kimosta, és ezt a mélységet még megdobta a horhos két oldala, amely meredek oldalfalként fogadta magába a katonai konvojt. A teherautó gyakorlott gépkocsivezetőjének minden ügyességére szüksége volt, hogy a két árok nyomvonala fölött tartsa a nehéz járművet, de úgy, hogy a kerekek ne kapjanak fel a horhos oldalára, mert ez azt eredményezte volna, hogy a nehéz terepi autó belecsúszik az árokba és az rögtön fennakad a tengelyénél fogva. Ezek az irányban tartási manőverek éles irányváltásokat eredményeztek, és hátul a platón utazó katonák ide-oda dülöngéltek, s egymásba kapaszkodtak. A teherautó mögé volt akasztva egy csökkentett kaliberű 75 milliméteres hegyi ágyú. Szerencsétlen úgy himbálózott a vonószemen, mint egy erős viharban a szélkakas a háztetőn. Két keréken lévén, nem tudta visszanyerni az eredeti egyensúlyát a menetstabilitáshoz. Ide-oda pattogott. Ezt a pattogást erősítette föl egy kereke alá kerülő kő, s ahogy a bal kerék ráment a jókora szikladarabra, annyira megemelte az ágyú futóművét, hogy az kibillent, átbillent önmaga tengelyén és fejre fordulva ért földet úgy, hogy a kerekei néztek fölfelé. Olyan lett, mint egy szán. Az ágyúcső volt lenn. A hatalmas borulástól a védőpajzs rögtön letörött, s nagy port kavarva, pattogva haladt tovább a teherautó mögött. A gépkocsivezető az egész balesetből semmit nem vett észre, az út viszontagságait igyekezett a gépkocsi előtt tartani.
Győző ott ült a gépkocsi farában.
A gépkocsi farponyváját föl dobták a jármű tetejére, s így ki lehetett látni. Az esti eső után helyre állt az idő, sütött a nap és kellemes utazás ígérkezett volna az út tulajdonságait leszámítva.
Győző a gondolataival volt elfoglalva. Folyamatosan bámult ki a ponyva alól, s amikor észrevette az ágyú borulását először a vele szemben ülő katonatársára figyelt, de semmi reakciót nem látott kollégája arcán, azon kívül, hogy hogyan lehetne jobban kapaszkodni a teherautóba. Egy-két merészebb kolléga elengedte egyik kezével a padot, amelyen ültek és a másikkal erőteljesen dörömböltek, hátha észreveszi a sofőr. Ezen kívül még nagyon kiabáltak - Hé! Hé! Állj meg! Felborult az ágyú! Ezt a kiabálást azonban elnyelte a nyolc hengeres Saviem terepi fokozatának, motorzaja!
Győző mérlegelt.
Ő szállt fel utoljára, rá bízták a szállítmányt.
Az ágyúfelelős viszont a vele szemben ülő kollégája, aki láthatóan nem mer cselekedni.
Ha kiugrik, és elvéti az ugrást, a horhos oldaláról visszaesik és becsúszik az ágyú alá.
Ha az ágyúra ugrik, a lendülettől nem tud megmaradni, szintén végzetes lehet a landolása.
Úgy kell ugornia, hogy már a földet érés pillanatát észre kell vennie a gépkocsivezetőnek, hogy abban a pillanatban rálépjen a fékre, és meg tudjon állni!
Ha megfelelő terepez érnek, ugrania kell, ám ha sokat vár a féktelen vonszolástól teljesen tönkre megy az ágyú. Fegyelmi eljárás lesz.
Letette a fegyverét, legalább az ne verje fejbe, ha földet ér.
Ugrott!
Szerencséje volt. És ezt, ami a szerencséjét okozta nem is vette számításba az ugrás pillanatában. Tudniillik, hogy miközben ő ugrik és az ugrás ívével földet ér, ez alatt a gépkocsi is halad. Tehát a landolás pillanatában nagyjából egy vonalban lesznek az ágyúval, és nem csúszhat be az ágyú alá!
A szerencséje az életét mentette meg, mert úgy ért földet a horhos oldalán, hogy visszacsúszott az útra a lendülettől, és az ugrás, no meg a földet érés pillanatát a gépkocsivezető nem vette észre! Csak azt, amikor Győző a kezében levő követ, amiben először teljesen fölöslegesen kapaszkodott, ösztönösen célzás nélkül a visszapillantó tükörhöz vágta! Az ösztönös célzás nem volt sikeres, mert a kő a teherautó küszöbének vágódott. De ez a zaj, ami valahonnan a lába mélységéből érkezett arra késztette a gépkocsi vezetőjét, hogy belepillantson a tükörbe. Ekkor látta meg Győzőt a horhos oldalához simulva, félrehúzódva a másik teherautó esetleges közeledésétől. Egyszerre lépett a szervizfékre és rántotta be a kéziféket.
A lendületben levő gépkocsi pár méteres csúszás után megállt.
A nagy porfelhőben, idegesen jöttek a mögöttes gépkocsisor parancsnokai.
-Miért nem haladunk?
A tönkre ment ágyút először az őrnagy vette észre.
- Vezess egy kicsit lassabban Gheorghe. Ha lehet, ennél jobban ne tegyük tönkre ezt az ágyút.
Győző, miután szóra sem méltatták, leporolta magát, és visszamászott a ponyva alá.
................................................................
Késő délutánra értek az alaptáborba.
A tábor valahogy hangulatosabb volt, mint az erdei ködös tisztás. Itt volt konyha, közös hálószoba, szociális blokk.
Az előőrsként ideküldött katonák már berendezkedtek.
A konyháról érezni lehetett a készülődő vacsora illatát.
A teherautók felvették a szokásos tábori parkolási alakzatot, és a kiszolgáló személyzet leakasztotta a teherautókról az ágyukat és aknavetőket.
Tüzérségi szemle sorrendben felsorakoztatták és groteszk módon, a sor végén ott állt a megsebesült ágyú, letört pajzs nélkül kísértetiesen hasonlított egy méretes hurkatöltőre.
A legénység a vacsoráig szabad időtöltést kapott.
Győző ezt az alkalmat kihasználta és megkereste barátait.
Páll Atillát és Miklós Zoltánt.
Egyszerre vonultak be. Ugyanazon a szeptemberi napon.
Ritkán találkoztak.
Győző különböző alegységekben átképzéseken, kiképzéseken vett részt. Az együtt berukkoló katonákat alig ismerte. Viszont tudta, hogy Zoli és Attila mindig együtt vannak, és ha tehette mindig megkereste őket titkos beszélgetésre.
Ezúton is ott találta őket.
Soha nem volt közös megbeszélt találkozási helyük, csak mentek egy bizonyos irányba és valahogy mindig ott voltak, ahol kellett találkozniuk.
Most azonban kicsit visszahőkölt. Nem ketten voltak ott, hanem hárman. Ott volt még egy ismeretlen magas, barna fiú. Őt még soha nem látta. Azt viszont észrevette a tartásából, a ruházatából, hogy ő is másodéves, azaz velük egy idős katona.
-Gyere Győző, nyugodtan. Nem kell félned! Ő Murányi Péter. A mi szövetségesünk.
Attila vállalta a szóvivő szerepét, és bemutatta Győzőnek Pétert.
Péter reagálása érdekes történetet mesélt el Attilának és Zolinak.
-Barátom! Én abban az autóban ültem, amelyik a te teherautód mögött haladt, amelyikről te leugrottál!
És elmesélte az egész kalandot a két katonának, akik nem voltak a helyszínen.
-És tudjátok meg, ilyen embernek bármikor nyújtok segítséget, önzetlenül. Épp, úgy ahogy ő is viselkedett ma. Egy ágyúért.
Attilának a barátnője várta már külföldön volt. Várta, hogy Attila leszereljen és akkor egy közös házassággal megoldható a kihonosodás.
Zoltánnak a nővére volt külföldön, és a rokonság egyesítésében látták a megoldást a hadsereg után.
Győző tervezte, megfogadta a távozást. Ez volt a hármuk szövetsége. S most, mint egy segítő jobb lépett be a képbe Péter, aki Nagyvárdai volt. Határvárosi és határ menti ismeretekkel bíró fiatalember, és ő is azt tervezte, hogy a hadsereg után lelép.
Örömmel vállalta, hogy támogatja Győzőt.
-Rendben! Válaszolta Győző.
-Soha jobbkor ez, amit most tőled kaptam Péter. A kapcsolattartás, tudod nehézkes lesz az állandó levél átvilágítás miatt. Ezért ne is levelezzünk. Legalábbis a nevem ne írd soha rá a borítékra, vagy a levelezőlapra, de a te neved se kerüljön rá. Legyen minél nehezebb kinyomozni ki, honnan küldte a levelet és kinek. Ha nekem írsz valami fontosat, akkor címezd így: Nagy Etele Szilárd, mintha az öcsémnek írnád! Jó?
- És Etele Szilárd, az öcséd?
- Nem, de ha az én címemre írod, akkor hozzám dobják be, vagy én megyek el érte a postára, és azt mondom, hogy az öcsém katona. És a kísérő szöveg mondjuk, az legyen, hogy születésnapi buli, vagy valami ilyesmi. Rendben?
-Megbeszéltük Győző! Számíthatsz rám!
-Kezet rá! Mondták szinte egyszerre mind a négyen és tekintetükben ott volt az elszántság.
Megfújták a kürtöt.
Elkészült a vacsora.

Szökés

Negyedik rész – Kényszerpihenő

Győző olyan óvatosan kúszott vissza a társaihoz, hevenyészett vackukra, hogy a hadseregben eltöltött idő alatt sem tehette volna jobban. Talán még a kukoricaszárakhoz sem ért hozzá, vacogott a ráismeréstől, hogy mekkora szerencse, hogy hajnalban itt megálltak pihenni, nem haladtak tovább. Öt percen belül rámentek volna határőr járőrsávjára.
-Láttad mi van előttünk, Pityu?
-Mi van ott Győző?
-Határőrtorony!
A félelemmel telített csend közéjük telepedett, annyira, hogy mind arra gondoltak, eddig jutottak! Kizárt dolog, hogy megússzák ezt a kukoricásba zárt fogságot. Szemük elé a képzeletük félelmetes forgatókönyvet írt, a szántásból előkerült holttestekről, vékony homokzsákkal püfölt testekről, a levert vesékről, a kopaszra nyírt fej szégyenéről, és a nők meggyalázásáról. Győző most úgy hallotta Jolán aggodalmát, félelmét mintha egy megafon kiabálta volna be egy forgalmas város zaját túlharsogva: - És mi lesz, ha egy nagydarab erős katona lesz?
Másodpercek alatt tudatosodott bennük, hogy az egyetlen esélyük, ott maradnak a kukoricatáblában, és a lehető legkevesebb mozgással átvészelik az egész napot, s a szürkület leple alatt nagy vargabetűvel kikerülik az őrtornyot és továbbállnak. Azt már látták, fanyar örömmel, hogy a határ ott van az orruk előtt, s az igazi félelem most vert tanyát a szívükbe, amikor megérezték a veszély közelségét. A szögesdrót riasztókat, az esetleges jelzőrakétát fellövő kifeszített acéldrótot, amibe csak úgy belebotlik az ember, s a megfeszített drót vagy az őrséget riasztja csengővel, vagy pár méterre az áldozat lábától felküld a levegőbe egy jelzőrakétát. A legfélelmetesebb mégis az emlegetett aknamező volt, amelynek a létezéséről rémhírek terjengtek.
Kicsit később kisütött a nap, és örültek, hogy a kényszerpihenőjüket legalább nem a hidegtől vacogva kell eltölteni. Az örömük a napsütésnek, nem sokáig tartott, mert a távolról bégetés lehetett hallani.
Birkanyáj közeledett.
Megszorították egymás kezét, és nem engedték el. Olyan volt mintha megfogadták volna maguknak, hogy együtt halnak meg.
A letört kukoricásba bele szokták engedni a birkákat, hogy a szétszóródott kukoricából, és a kukoricaszárból legeljenek.
A nyáj egyre közeledett, és a birkákkal együtt jöttek a pásztorkutyák is.
Távolról traktor zaja közeledett. A motor zajból néha emberi hangokat lehetett felismerni. A traktor egy utánfutót vontatott, az utánfutón munkások. Nők, férfiak. Kukoricát fosztani jöttek.
Amikor a traktor odaért a kukoricarakáshoz, a munkások leugráltak az utánfutóról és hangos csevegés közepette nekiláttak a munkához. A tiszta kukoricafejet az utánfutóra dobálták, a csuhét egy másik kupacba gyűjtötték. Ezt általában a jószág almozásához használták, de ezen a vidéken a kézművesek fontak a csuhéból szakajtót, lábas alá valót, lábsurlót.
A négy szökevény úgy lapult a földön, hogy szinte eggyé váltak a kukoricaszárakkal, s a szívük a torkukban dobogott, amikor látták a szárak között átszűrődő kuszaságban, hogy a határőr katona odamegy a kukoricafosztókhoz beszélgetni. Így már csak 100 méter választotta el őket a határtól.
A beszédfoszlányok közepette, ami odaérkezett a munkásoktól arra gondoltak, hogy nagyobb veszély nem érkezhet a mai nap már rájuk, és ha ezt megússzák, akkor ezután már simán megy minden. Tévedtek.
Egy kombájn érkezett! Tőlük jobbra beleállt a kukoricásba levágni a szárat.
Balra a birkanyáj.
Jobbra a kombájn.
Előttük a határ, a kukoricafosztókkal és a határőrrel.
Félelmükben figyeltek. Folyamatosan. S ahogy telt az idő megértették a kukoricatáblába rekesztett fogságukat is.
A birkanyáj a bal oldalukon olyan táblarészt legelt, ahol már le volt vágva a szár is. Abban a kukoricatáblában, amelyikben ők húzódtak meg, még nem volt letörve a kukorica. Ebbe a táblába a pásztor nem engedte bele a nyájat.
Tőlük jobbra, az a tábla, amelyiket már vágott a kombájn olyan tábla volt, amelyikről már letörték a kukoricát. Valószínű, hogy ennek a táblának a csöveit fosztották a munkások. A kombájn tőlük távolodott.
Megértették, hogy ez a tábla, amelyik a rejtekhelyet biztosítja számukra, az Állami Gazdaság valamelyik másik részlegéé lehet, vagy ez a kukorica egy másik, talán későbben érő hibrid.
Megnyugodtak.
Befaltak néhány falat kenyeret. Mértékkel, mert tudták, hogy egész napot kell, eltöltsenek itt, és csak fél liter vizük van.

Lassan teltek a percek. S a novemberi napsütés megszárította átnedvesedett, sáros ruhájukat. Győző farmerjáról úgy pattogott le a mocsár iszapja, mint a bivalyok bőréről a rászáradt sár.
Elaludtak. A mező zaja álomba ringatta őket.
A csend, a nagy csend riasztotta fel őket.
Nem lehetett hallani a kombájn motorzúgását, a traktorét sem. A birkák bégetése sem hallatszott és a kukoricafosztók beszélgetése is hiányzott.
Elmentek haza!
Szürkülődött.
Mintha parancsot kaptak volna, valami természetfölötti erőtől, feszültek meg egyszerre.
-Most vagy soha! Induljunk!

Szökés

Harmadik rész – Nem sikerült felmentés (Folytatás)

A hajnal magával hozta a vihar hideg szelét, s a csapkodó szélfuvallatok lehűtötték az este oly kellemesen meleg lépcsőt.
Győző ott állt a tornácon, s eszébe jutott, ha nem sikerül Andor felmentése, bevonul katonának. Azt érezte, ha nem megy el Andorral Jakabos Ödönhöz, akkor barátja meg sem próbál tovább lépni. Andor tőle várta a támogatást, a rábólintást, hogy amit tesznek, vagy tenni akarnak, meghozza a sikert az életükben.
Magára rántotta az ingét, s átrohant barátjához. Úgy tépte fel az ajtót mintha égett volna a ház.
-Induljunk! Minél hamarabb, hogy ne késsünk el! Gondolod, hogy az a kiló kávé és a liter szilvapálinka elég lesz a felmentéshez?
-Győző! Az egész országban nem lehet kapni kávét! Tudod, hogy még a cukrászdákban, bárokban is pótkávét, cikóriakávét árulnak? S amit a pálinkáról tudnod kell, az a kör ahová ez kerül, pálinkával kezdi a napját és szereti a jó házi kisüstit! Jakabos felől pedig biztos lehetsz! Tudod ő a megyeszékhelyen a kettes élelmiszer raktár főnöke, jó kapcsolatban a hadkiegészítés parancsnokával. Jakabos azt ígérte, amikor megvette tőlünk a sorsjegyen nyert autót, hogy ha valamikor az életben segíteni kell, akkor bizalommal forduljunk hozzá.
-Mikor indulhatunk a városba?
-Holnap reggel jó neked?
-Holnap reggel hétfő van. Kérek egy szabad napot a munkahelyről, csak délutánra haza kell, érjünk, dolgozatot írok kémiából.
-Biztos lehetsz, hazaérünk. Jakabosnak csak át kell adni a csomagot, és ne feledd el, azt is megígérte, hogy segít útlevelet szerezni!
A kora reggeli buszon sokan voltak. Ilyenkor hét elején utaztak vissza a diákok a környékbeli falvakból a megye első városába, ahol több iskola révén jobb oktatásra számítottak, mint a kis bányászvároskában. Ez a megye az ország egyik legkisebb megyéje volt, s egyben egyike azon megyéknek ahol a lakosság java része magyar volt. Csak a komolyabb vállalatok vezetői, a közhivatalok elöljárói, az állambiztonsági szervek emberei, s a fegyveres testületek tagjai és családjaik voltak az anyaország kiválasztott, méltóságai, akik ezt a kis megyét irányították.
A város nem volt nagy. Afféle kis mezőváros volt, s a politikai rezsim a 70’ évek elején, amikor széttagolták az ország területét, mesterségesen hoztak létre olyan kis régiókat ahol a kisebbség jobban ellenőrizhető. Így hozták létre ezt a megyét, és nevezték ki megyeszékhelynek a sárkányölő lovag városát.
A város központja felé az autóbusz mindig megállt a külterületen, a tejgyárnál. Ez amolyan külváros féle volt. Itt voltak az ipari létesítmények, a pékség, s a nagy központi raktár kettes részlege ahol Jakabos várta őket.
Győző még soha nem járt itt. Andor magyarázta, hogy mekkora elosztó központ az egész telep, s a kettes részleg az élelmiszert osztotta szét, rakodta szállítóautókra, amelyek terítették az árut.
A raktárudvaron targoncák forgolódtak, raklapokon naranccsal tele ládákkal. Déli gyümölcsöt szortíroztak. Győző, amikor meglátta a tele raktárépületet elakadt a szava. Egy darabig nem jutott szóhoz, csak ment némán barátja mellett, aki ismerte a járást, s szaporázta a lépteit Jakabos irodája felé. A nagy csarnokban, néha egy-egy oszlop mellé meghúzódva, rakodó munkások hámozták lopva, fürge mozdulatokkal a narancsot, ide-oda kapkodva a fejüket, nem látja meg őket az ellenőr.
-Andor! Hová tűnik el ez a rengeteg narancs. Hogy-hogy nem lehet déli gyümölcsöt kapni a boltokban?
- Ezt a sok narancsot hová viszik?
-A pártkantinba, a pártfunkcionáriusok asztalára, az első osztályú szállodák konyhájára, a valutával fizető vendégek asztalára, a diplomáciai testületnek, a konzulátusokra, a belbiztonságiaknak. Szóval ilyen helyekre.
-Hogy te idén még nem ettél narancsot? S 19 éves létedre még egyáltalán nem ettél banánt? Na, látod, többek között azért is vagyunk most itt, hogy a gyerekeinknek ne legyen hasonlóban része!
Jakabosnak olyan volt az irodája, mintha egy nagyszobából leválasztanának egy egész kis kuckót. Szürke kis zúg volt, amely tele volt a megrendelési bizonylatokkal, beszállítói levelekkel, gondosan összefűzve. Látszott, hogy pontos dokumentálása van az ide beérkező, és innen elszállított terméknek.
Ha Andor nem hívja fel a figyelmet, hogy ott vannak a főnök irodájában, Győző azt gondolta volna Jakabosról, hogy egyike a targoncavezetőknek, aki az őszülő szakállával, csillogó szemeivel, és csíkos bojtos sapkájával egy szobrászhoz hasonlított.
Kezet fogtak és leültek egy raklapra.
Andor átadta a gondosan becsomagolt, körülményesen beszerzett kávét, amely egy vagyont ért. Még az ilyen központi raktárban sem lehetet találkozni effélével. Andor a kávét dollárral vásárolta, az ország fővárosában tanuló arab egyetemistáktól.
-Fiuk, ma sajnos nem tudok segíteni. Látjátok, szét kell teríteni ezt az árut. Holnap, vagy holnapután, elviszem az ajándékot a megfelelő helyre. Bízhattok bennem! Ami tőlem telik, megteszem, hogy sikerüljön a tervetek! Találkozzunk egy hét múlva, itt nálam rendben. A telefont, vagy levelet mellőzzünk, mint mindig.
A buszban hazafelé, valahogy úgy érezték, hogy egy hét múlva kezünkben lesz az útlevél. Csöndben, szó nélkül ültek egymás mellett, de ugyanazok a gondolatok kötötték egyre szorosabbá barátságukat. Egy új élet reménye egy idegen országban.
A kis bányászvárosban szakadt az eső, s Győző nagyokat ugrálva próbálta kikerülni a macskaköves főutca kátyúit. Még időben érkezett be az osztályba ahol a társai izgulva, hajtották a fejüket a könyv fölé, s próbáltak bevágni valamit a negyedéves tananyagból.
Győző nem szerette a szerves kémiát. Néhány évvel korábban, amikor még a szervetlennél tartottak örömmel és érdeklődve figyelt órákon, s az izgalmas kísérletek biztatták: érdekes tantárgy, érdemes odafigyelni! Most a szerves kémiában kimaradtak ezek az ismerős képletek, s a füstölgő reakciók helyét az unalmas szénláncok vették át. Csak annyit tanult belőle, ami feltétlen kellett, a minimális osztályzathoz. S amikor a negyedéves dolgozatfüzetet kinyitotta már tudta, hogy ezt a tananyagot soha az életben nem fogja használni.
A hét csigalassúsággal telt, alig találkoztak, de tudták, hogy egy új hét elején megváltozik az életük és úgy jönnek haza a városból, hogy a mindent eldöntő nagy utazás napját ott, azon melegében a buszmegálló zajos forgatagában megbeszélik.
Jakabos arcán lehetett látni, hogy valami nincs rendben.
A két barát úgy állt a homályos raktárban, mint a vágóhídon a bika, aki mindenre rászánva magát szemben találja magát a mészáros súlyos taglójával, aki gyakorolt mozdulattal úgy vágja a szemei közé a gyilkos szerszámot, hogy azon nyomban elveszti lábai alól a talajt, és lassan térdre ereszkedik a véres, vizeletes betonpadlóra.
-Andor! Amikor bementem a parancsnokságra, már meg volt írva a bevonuló parancsod. Minden emberi győzködésemet vetettem latba, hogy rábeszéljem a parancsnokot, próbáljon törölni a listáról. Ő tudva, hogy szinte lehetetlen a kérés, de még megígérte, segíteni fog, de nem rajta múlik, ha nem sikerül.
-Be kell vonulnod Andor! És bocsáss meg, hogy nem tudtam segíteni.
A szeptember eleji párás csönd, kikísérte őket a buszpályaudvarra és két hét múlva, amikor Győző elkísérte barátját, úgy adta föl a kofferját a busz csomagtartójára, hogy csillogó szemekkel, s rekedtes hangon, halkan így búcsúzott el:
-Ez most nem sikerült Andor, de tudod ugye, hogy én nem adtam fel! S jobb keze két ujjával búcsúzásképp az angol katonák ismert „Victory” jelét mutatta barátjának.

Szökés

Harmadik rész – Nem sikerült felmentés

Nem tudott elaludni.
Csak forgolódott az ágyán, és az öreg ház mintha vele együtt virrasztana, az ősök sóhajtásaival, nagyokat reccsent, kísértetiesen. Győző, amikor először hallotta ezeket a reccsenéseket, félt. Nem tudta mi okozza, a ház nyögéseit. Csak később jött rá, hogy a felmelegedett faház kitágult a napsütés hatására, s este, ahogy lehűlt a hőmérséklet a faház visszazsugorodott. Akkor nyögte az ácsok szekercéi okozta fájdalmakat.
Sokáig beszélgettek, a nyárutói éjszakán, a ház tornácán.
Andor túl volt az érettségin, besorozták katonának, de más tervei voltak. Érvekkel próbálta meggyőzni barátját, kövesse őt.
-Politikai menedékjogot kérünk Győző!
-Andor! Én itt születtem. Itt született Apám, Anyám, és az ők szülei is itt születtek. Ők építették ezt a házat. Ide vannak eltemetve a temetőbe. Miért kellene itt hagynom ezt a földet?
-Győző, itt nincs semmi jövőd! Elvégeztem az iskolát, bevonulok katonának. Elvisznek valamelyik nagy építkezésre ahol idegen emberek jövőjét építem. Bontják le a falvainkat. Felnőtt dolgos férfiakat küldenek a Központi Pártház építésére, a Duna csatornához, s közben itthon a család nélkülözi a férfit!
Dolgozol egy kemény hónapot, és a fizetésed mire költöd el? Üresek a boltok polcai. Egy hónapban egyszer töltik fel, és akkor mit vásárolhatsz? Azt, amit lehet? Ami elő van írva, hogy jár neked? Egy kiló hús? Fél liter olaj? Egy kiló liszt? Egy darab vaj? Egész hétre két kiló kenyér? Soroljam még? És persze tudod, miért van ez? Az ország törlesztette minden adóságát, de úgy, hogy a lakosságtól vonta meg a betevő falatot? Emlékszel igaz milyen áron? Traktorokat, személygépkocsikat adtunk el külföldre, de a vásárló megvásárolta az üzemanyagot is, ami elég volt egy évre a gép üzemeltetéséhez? Vajat exportáltunk faládába csomagolva, és valóban a láda kellett?
Valóban így működik a piacgazdaság?
Nem utazhatsz külföldre? Csak akkor, amikor engednek? És oda ahová engednek?
Fiatal képzett szakembereket, az ország legtávolabbi pontjára helyezik ki, messze a családtól, csak azért, hogy keveredjen a lakosság?
Apropó? Gondolkoztál, ha megnősülsz, és gyereked születik, milyen nevet adsz majd a babának? Hogyan választod meg a gyereked nevét, hogy le lehessen fordítani az ország nyelvére?
Győző ott ült a lépcső kövén, amely még langyos volt az augusztus végi napsütéstől.
A lépcső kövét a ház átépítésekor az apja hozta a Remhányi külfejtőből, és azt a borzoló kalapácsot használta a kőlap járófelület borzolásához, amit még ő javított fel, mert már megkopott a sok használat után.
Fejét két kezére ejtve hallgatott, és a csend lassan közéjük telepedet. S csak akkor eszmélt fel, amikor az egyre hűvösödő éjszakában Andor a vállára téve a kezét, elbúcsúzott.
-Győző! Én elmegyek Jakaboshoz, ő majd elintézi a felmentésem. Nem vonulok be katonának, s lelépek. Nekem ebből elegem volt! Aludj jól.
Győző még akkor is ott ült a lépcsőn, amikor Andor becsukta maga mögött a kaput, s csak akkor ment be a régi faházba, amikor már annyira lehűlt az idő, hogy fázni kezdett. Megkerülten a szoba közepébe helyezett asztalt, s közben kitapogatta a bal kezével a kis szerszámos asztalát, a törpe műszerész satuval, forrasztó pisztollyal, apró csavarhúzókkal, lombfűrésszel. Elmosolyogta magát. Eszébe jutott, hogy a kis asztalt együtt lopták Andorral. Az iskolába, a szállítmánnyal, eggyel több asztal érkezett. Ezt eldugták a főépület melletti kukoricásban, s a szürkület leple alatt hazavitték a kiskocsin, együtt nevetgélve a mókán, hogy miközben Győző az asztal mellett dolgozik, mindig iskolában, az osztályteremben fogja érezni magát.
Szeretett e kis asztal mellett dolgozni. Néha itt olvasott. A kis asztal a kémény mellett volt, s a kémény mellett ott volt a csikókályha. Kellemes meleg volt itt télen is.
S most, hogy feküdt az ágyában elgondolkodott. Valóban csak ez a szoba az otthona. Andor a barátja. Gyerekkori barátja. Együtt voltak jóban-rosszban. Andor most megosztotta vele a gondolatait, bizalmába avatta, még Jakabnak sem beszélt róla, pedig ő is a barátságukhoz tartozott.
-Teljesen egyedül maradsz, ha elmegy Andor!
-De hátra van még két év az iskolából!
-És? Majd befejezed máshol! Győzködte magát, és így aludt el.

Szökés

Második rész – Főpróba.

A katonákat csendes tisztás fogadta. A havasi fenyők békésen megadták magukat a májusi eső, csendes ám kitartó szeszélyének. Álltak csöndben, és szótlanul, mint máskor, amikor a természet zordabb időszerűsége vette igénybe türelmüket. A hóvihar, a fagy, az orkán erejű szél. Ők itthon voltak, a fenyők, és a folyó. Örök idők óta. A katonák érkezését sem vették tudomásul, pedig érkezett néhány teherautó is, egy-egy csökkentett kaliberű úgynevezett hegyi ágyút, vagy aknavetőt vontatva.
Hosszú út állt mögöttük. S csak azért érkeztek egyszerre a teherautókkal, mert az erdei úton a teherautó konvoj megvárta őket. A konvojvezető nem tudta, hogy a gyakorlat vezetője, tovább akar-e menni a tisztásnál. Tavaly is itt szálltak meg egy éjszakai pihenőre.
A kamionok raktere tele volt a katonák hátizsákjával, és sérült katonákkal, akik nem bírták a hosszú gyaloglást, és a nehéz bakancs feltörte a lábukat.
A párás időben az alacsony légnyomás miatt, a kipufogó füst erősen megtelepedett, fojtó köhögésre ingerelve némelyik fáradt kiskatonát.
Egy zászlóalj hegyivadász, tüzérségi egység érkezett. A holnapi hadgyakorlatra készülve.
Hajnali háromkor indultak, a sebes hegyi folyó előtt a Nagy Köves lábánál fekvő laktanyából, szokás szerint fütyülve, hogy lehessen hallani, az egész városban, a katonák kivonulnak a kaszárnyából.
Maguk, mögött hagyták a várost a sebes vizű folyót, és a lombhullató erdők régióját a tűlevelű erdők váltották. Luc, vörösfenyő, erdeifenyő. A patakok egyre kisebbek lettek, elérték a csermely és a forrás zónát, ahol megpihentek és megtöltötték kulacsaikat. Ezer méter szintkülönbséget tettek meg, és a délvidékiek lemaradoztak, rosszullétre panaszkodva, felkérezkedtek a teherautók ponyvája alá.
Az egész napos menetgyakorlatra negyedkilós marhahús konzervet kaptak, negyed kiló kétszersülttel. Este fél hétre értek a tisztásra, és addig már az utolsó morzsákat is elfogyasztották, pedig a tíz éves kétszersült nagyon száraz volt. Beáztatták a kulacsukban hozott vízbe, hogy meg tudják enni.
A hadgyakorlat vezetője utolérte a tisztáson a konvojt. Ő volt Orosz őrnagy. Rendelkezett.
-Barna, Győző, Sinka, őrmesterek hozzám!
-A teherautókról lepakolni.
-Felállítani a tábori konyhát.
-Egy csapat elmegy fát hozni.
-Felállítani a sátort a gyengélkedők ellátására, s ha mindez megvan, fel lehet állítani a négyszemélyes sátrakat az éjszakázáshoz.
-Győző a te üteged kezdi a tábor őrségét!
-Végrehajtani!
A délvidéki és az északi nemzet azonos nyelvű katonái nem szerették egymást. Ez az ellentét talán még az 1600 év előtti, két vajdaság egyesítése előtti időkre vezethető vissza. Tény és való, hogy annyira megmaradt az utálat, hogy a tiszti kar nem választotta ki őket bizalmi állásba. Győző így került az üteg élére. Ez a kiválasztás számára kettős hátránnyal bírt. Egyformán utálták a délvidéki és az északi katonák. Ám Győző számára nem volt más választás, parancsot kapott, és végrehajtotta. És példát statuált, mert a részfeladat teljesítése után, még ő kezdte az őrséget.
A szemerkélő esőtől nedves gyantás fenyő nehezen gyulladt meg a tábori konyha katlanjában, de amikor belobbant a szürkéskékes füstje teljesen betöltötte az egész tisztást, olyan volt mintha a tisztás fölé valamilyen különös vászonból eső beállót készítettek volna.
A tábori szakács nekilátott a szokásos bab megfőzésének. Ilyen hadgyakorlatokra mindig előfőzve hozták a tábori tűzhely bográcsában, csak be kellet habarni, fűszerezni, s amig ez elkészült addig megfőtt a tea is.
Barna őrmester csapata a teherautókról lepakolta a tábori kórház ponyváját, és felállították a konyha közelében, hogy az esti mosogatás után itt legalább volt meleg víz. Az orvos százados, a közkatona felcser segítségével nekifogott ellátni a sok feltört lábat.
Győző kiválasztott négy katonát, és kiküldte őket a tábor négy sarkára őrködni, ugyanakkor gondoskodott, hogy a teherautókon maradt rakománynak is maradjon őrzése. Ez a feladat négy másik katonát vett igénybe. A megmaradt katonákat nekiállította a négyszemélyes sátrak felállításának. A sátrat négy darab teljesen egyforma sátorlapból lehetett fölállítani. A sátorlapok olyan szabásúak voltak, hogy egy darabot, egy katona személyes esőköpenynek használhatott, oly módon, hogy a sátorlapba bele varrt zsinór segítségével, még kapucnit is tudott a fejére készíteni. S ha sátor készült, erre a célra a sátorlap négy sarkába ki volt alakítva egy-egy riglizett lyuk, mely azért kellett, hogy lehessen a földhöz rögzíteni, illetve fönn a csúcson összefogni. Tudniillik a négy sátorlapból egy szabályos gúla alakú sátort lehetett készíteni, és szűken, de elfért benne négy ember. Néhány másodperc alatt összeállta az a négy katona, aki együtt építette fel a sátrat, beleértve természetesen azt a hiányzó egy-egy főt, akik ki lettek állítva őrségbe.
Szinte természetes volt, hogy egyik „csapat” sem választotta Győzőt negyediknek.
Győző úgy gondolta igaza volt Orosznak, amikor ezt mondta:
-Te kezded az őrséget!
Odament az egyik posztoló katonához.
-Leváltalak, menjél, segítsél sátrat felállítani, vacsorázzatok és feküdjetek le.
Magára terítette a sátorlapot, berakott a figyelmeztető rakétavetőbe egy vörös rakétát, és leült a fenyőfa alá.
Andor jutott eszébe, aki belerakta a bogarat a fülébe: Győző, menni kell!
Az eső csendesen szemerkélt, a tábor zaja lassan elcsendesedett, kilenc óra elmúlt. Takarodó volt.
Csak a konyha környékén volt világosság, de ez elég is volt arra, hogy sejteni lehessen, hogy vannak a gépkocsik, hol vannak a sátorok a másfél futballpályányi tisztáson.
Tíz óráig tartott az első őrség.
Tíz órától Sinka ütege vette át az őrséget. Győző odament a konyhához, remélte, hogy a szakács félre tette a vacsoráját. Az őrhelyére nem vitte oda senki, pedig látta, hogy a sátor társak odaviszik bajtársaiknak sajkában a babot, és a kulacs csészéjében a teát.
A szakács, aki már a reggeli krumplifőzelékhez hámozta a krumplit, fáradt volt. Ő is gyalogolt egész nap, és csak két órát tudott aludni. Széttárt kezekkel fogadta:
-Győző, nekem senki nem mondta, hogy te nem vacsoráztál.
-Legalább egy kevés tea maradt?
-Tea maradt, kiöntöttem a bográcsból abba az ételhordóba, az legalább melegen tartja, maradt kenyér az esti adagból, s tudok adni egy kis zsírt. Renden?
-Te egy úr vagy Sorin. Mindig tudtam, hogy számíthatok rád, ha te vagy a konyhán.
Győző, közelebb húzódott a tábori tűzhelyhez, s megitta a bögre teát, a negyed barna kenyérrel. Elnézte, hogy Sorin miközben hámozza a krumplit, néha alszik.
Fáradtak voltak.
Elindult szállást keresni. Tette ezt olyan természetességgel, mintha kilépett volna a játékteremből, s az utolsó zsetonját feltette az vörös páratlana, és a krupié kiáltása után: Fekete 38, Hölgyeim és Uraim… kabátját a vállára vetve átugrik s megiszik még egy abszintot a szálloda bárjában, mielőtt lefekszik.
Nem volt szállása sem, és társa, aki kiválasztotta volna bajtársának, hogy este együtt készítsenek sátort, hogy meghúzódjanak az eső elől, és megpihenjenek, hogy a ruhájukat maguk alá gyűrve egy kicsit megszáradjon reggelig.
Felmászott a teherautóra, s levette a hátizsákját. Ott volt benne a vegyvédelmi felszerelés becsomagolva. A teherautó ponyvája alatt teljesen száraz volt, de a katonai szabályzat tiltotta a teherautón alvást! A teherautó most raktár volt. Ezért kellett őrizni.
A hátizsákját a vállára véve, úgy állt meg egy fenyőfa előtt, mintha azt kérdezte volna a fenyőtől:
-Bajtárs befogadsz éjszakára?
A fenyő szó nélkül tűrte, hogy zaklassák. Nem háborgott, hogy olyan katona próbál fekhelyet készíteni magának, aki tíz-tíznégy év tanulás után is úgy beszélt, hogy lehetett érezni a kiejtésén: Ő tanulta ezt a nyelvet. Neki nem anyanyelve ennek az országnak a nyelve. Ő idegen. Ő magyar.
A vegyvédelmi felszerelés gumírozott nadrágját leterítette a fenyőfa tűleveleire, és meglepődve tapasztalta, hogy nem volt nagyon vizes. Az évek alatt egymásra hullott fenyőfa tűlevelek úgy működtek egymáson, mint egy szűrő!
Az átázott sátorlapot levetette magáról, és ráterítette a fenyőfa legalsó ágaira. Ezek az alsó ágak, szép ívben, lenyúltak egészen a földig. Nagyon jó vízlevezető féltetőt hozott így létre.
A hátizsákot a feje alá tette, a gépkarabéllyal együtt, lehúzta a bakancsát, lecsatolta a derékszíját, a rohamkéssel és a jelzőrakéta pisztollyal. Lefeküdt s magára terítette a vegyvédelmi köpenyt.
Az álom úgy zuhant rá, mint mázsás malomkő, s reggel mikor megébredt az ébresztőre, már nem emlékezett, hogy az utolsó gondolata volt, vagy álmában látta Andort, és neki mondta: Elmegyek innen Andor. El bizony!

Szökés

Vakszerencse(folytatás)

Vadászkéssel vakarták le valamelyest az iszapot a nadrágról, és a kabátról. Az iszap tele volt a vízitök apró gubacsaival, amelyek alattomosan véresre dörzsölték a csuklót, ha a gubacs ott maradt a kabát hajtókájában.
Hajnali három órakor elfogyott az erejük, és valahogy a bátorságuk is az inukba szállt. Furcsa volt, hogy nem értek még a határhoz.
Egy kukoricatáblához értek, amikor úgy döntöttek, hogy a kukoricás védelmében megpihennek, és megvárják a reggelt. Talán felszáll a köd, eláll az eső, és sikerül tájékozódniuk, merre, mennyire lehetnek a határtól.
Kukoricaszárat vágtak, s hevenyészet fekhelyet készítettek maguknak, a nedves földre. Szorosan egymás mellé feküdtek, hogy egymást melegítsék, és tudjanak egy keveset aludni. A nagy fáradság után annyira ki voltak melegedve, hogy nem is érezték a hideget. Elaludtak, s ha ebben a pillanatban arra jár egy határőr járőr, biztos elkapja őket, nem is vették volna észre a közeledését.
Kora reggeli félhatra elállt az eső és leereszkedett még jobban a köd, és a tájra ráerszkedett a novemberi reggelek hidege. István és Jolán megébredtek, nagyon fáztak. Győző és Jocó nagyon fáradtak voltak nekik sikerült még a hideg ellenére is aludni. István felkelt, és óvatosan előre kúszva megpróbált körül kémlelni, de a köd annyira sűrű volt, hogy nem látott tovább tíz méternél.
Győző arra ébredt, hogy rettenetesen fázik, és Pista Jolán lábát melegíti dörzsölgetéssel és ráleheléssel. Alaposan átfáztak. Számba vették a megmaradt magukkal hozott elemózsiát. Megmaradt egy fél literes ásványvizük, fél margarin, fél kiló kenyér és a Pityu fél liter pálinkájának negyede. Ebből kortyoltak éjjel néha, és érdekes Jolán kért többször. Félt.
Elosztották, megmaradt magukkal hozott elemózsiájukat, csak a vízzel takarékoskodtak, mert nem tudták mennyi van még hátra.
Nyolc órára felszállt a köd, és kicsit kinyújtózkodva, óvatosan előrekúszva körülnézett Győző. A kukoricatábla, amelyben meghúzódtak, még húsz-huszonöt métert tartott. A további rész már le volt vágva. 100-150 méterre szépen kupacba összehordva, látszott ezt csak tegnap törhették le, vagy törte le a gép, és a kukorica halomtól néhány méterre ott magaslott a határőr őrtornya.

Szökés

Vakszerencse(folytatás)

Nekivágtak, a sötét mezőnek. A távolban lehetett látni a fő közlekedési útvonal, ívlámpáinak a fényét. Ez az út a határ felé tartott. Jó irány lett volna, de óvatosságból távol kellett maradni az út környékétől, hiszen a határőröknél is eskületétel volt, ilyen alkalommal sok öreg, másodéves kiskatonát kiengednek a városba.
Az útról néha hallani lehetett a határnak tartó gépkocsik, motorzaját és a katonák énekelését.
A négy fiatal különös molyirtó szagot árasztott. Egész ruházatukat bekenték naftalinnal. S ezt a műveletet, menet közben többször megismételték. Azt hallották, hogy a molyirtó szagától nem fogják megérezni a kutyák az ember szagot.
Alig gyalogoltak tíz percet a nyirkos sötétségből egy sötét tömeg bontakozott ki.
„Vége! Lebuktunk”… villant át az agyukban a felismerés. Belefutottunk egy járőr csoportba… és reszketve álltak ott, egymás kezét szorongatva. Jolán úgy szorította Győző kezét, hogy a körmei belemélyedtek a húsba. Nem mertek megmozdulni… csak vártak, hogy a járőr odaér, és letartóztatja őket. Ám a járőr sem mozdult. Ott állt rendületlenül és a szemerkélő esőben, a mozdulatlan légtömegben megérezték a lónak a szagát, amely ki volt pányvázva és békésen várta a reggelt, hogy a gazdájával folytassák a kukoricahordást. Ő volt a „járőr”.
Alig ocsúdtak fel, ebből az ijedségből s tettek néhány lépést egy másik akadály állta útjukat: egy csatorna. Rada síkvidék, és komoly öntözési rendszert alakítottak ki a mezőgazdászok, öntözési csatornahálózat szabdalta szét a mezőt, s aki ismeretlenben járta éjszaka a környéket könnyen belebotlott ezekbe az árkokba. A sötétben úgy látszott, hogy egy komoly nekifutás után át lehet ugrani. Ám ez nem sikerült. Győző volt közöttük a legvakmerőbb, s talán a legügyesebb, de bármennyire is feszítette testét, a csatorna közepébe csobbant. Hideg volt a novemberi víz, mint a jég, és Győzőt aggodalommal töltötte el, hiszen Jolán fiatal és menzesze van.
-Pityu, bele kell gyalogolnotok a vízbe. Ne próbálkozzatok, nem lehet átugrani. Legalább a gyaloglásnak meg van az előnye, hogy ember nem töri ki olyan könnyen a bokáját. Gyere be légy szíves az árok szélére és segítsél, hogy Jolán úgy jusson át, hogy a legkevésbé legyen vizes. Tudod, mi van vele igaz?
És úgy adták át egymásnak a lányt a víz fölött.
Az árkok egymást követték. Módszeresen. Értelme nem volt kicsavarni a zoknit, negyed óra múlva, újabb és újabb árok következett. Nagyon fárasztó és idegőrlő gyaloglás volt ez. Amikor kimásztak az árokból, az őszi mélyszántáson haladtak. A mélyszántás 60-70 centis árkait harántolták a haladási irányukkal. Ez azt jelentette, hogy „srégen” haladtak a szántási árkokhoz képest. Ebből fakadóan, minden második lépésnél rá kellett lépni egy bucka tetejére, amelyik mindig összeroskadt alattuk, mert az eső átáztatta. A bakancsunk nem csak a víztől volt nedves, hanem a ráragadt sárkolonctól, amelyik néha akkora méretet öltött, mint a bakancsuk kétszerese.
A zsebkendőre rajzolt térkép egy autós térkép másolata volt. Léptékvonalzó hiányában úgy becsülték, hogy Radától a határzóna 8-10 km. E távolság leküzdésére 4-5 órát számítottak.
Este 10 óra volt és az ország fényei még nagyon közelinek tűntek Északi irányból.
-Pityu, egy kicsit mindig balra tartsál a bemért iránytól, kissé Dél- Nyugatnak tartva, kábé tíz fokot. Győző már remegett az idegességtől és a fáradtságtól, mert az erőltetett tempóba, vonta maga után Jolánt, s ő szegény bírta amennyire bírta az iramot, de alatta is mindig összeroskadt a mélyszántás és eséskor magával rántotta Győzőt is.
Pityu kétségbe esetten nézte az iránytűt néha öt percenkét, árgus szemekkel figyelve, hogy nem tévedet esetleg. Ez 10 fokos irányváltoztatás az eredményezte, hogy kicsit távolodtak a város fényeitől, de így közelebb kerültek az úthoz!
-Pityu, ne menjél már annyira közel az úthoz, próbálj csak 7-8 fokot tartani az iránytól.
-Ugyan már Győző, ezt te sem gondolhatod komolyan, hogy tudjak sötétben minden tájékozódási pont szerint tartani 7 fokos irányt.
Győző földhöz vágta a kezében levő szatyrot. Jolán sírt. S a feszült idegesség, nem engedte, hogy észrevegyék az előttük tornyosuló sötét tömeget, amelyik egyszer előbukkant a ködös párából. Egy hatalmas lánctalpas traktor. A silótakarmány halmán állt, e géppel tömörítették a lekaszált száras takarmányt. Rohantak oda, felszabadulva, örömmel, hogy a gépről majd kiderül, melyik országban vannak. Híre volt ugyanis, hogy nem megfelelően előkészített határátlépések az eredményezték, hogy úgy átléptek a szomszéd ország területére, hogy nem is vették észre, és egy véletlen kanyarral vissza is tértek az elhagyni kívánt országba, és ekkor fogták el őket a határőrök, amikor jöttek vissza.
A lánctalpas, azonban néma volt. Nem találtak olyan nyomot, amelyik bíztatta volna őket, csak bátran elhagytátok már az országot.
Elmúlt éjfél.
A csatornák mélységének felderítése miatt talaj darabokat dobtak a vízbe, a csobbanás hangjából próbálták kideríteni a vízfenék alját. Győző próbálkozott e művelettel, ő patak mellet, nőt fel, ismerte ezt a módszert. Ennél a csatornánál nem csobbant a víz. Süket volt. Olyan volt mintha befagyott volna.
-Jézus, milyen széles, s ha befagyott nem lehet vastag rajta a jég, hiszen még alig volt hideg.
Győző vacogva közelítette meg a csatornát és óvatosan lépett rá a jégre és Istenem… megbírta, nem szakadt be alatta! Út volt! Nem csatorna! Csak vizes volt és úgy látták, mintha egy újabb csatornához értek volna.
Az utat elhagyva, halvány kis lámpa fényét vették észre és jellegzetes disznó szagot.
Egy sertés telephez közelítettek.
-Istenem itt kutyák lehetnek!
-Kikerüljük, ne féljetek, nem fognak észrevenni.
Magas töltés állta útjukat, s lenn a töltés aljában boros, lapos terült el. Úgy tűnt, szépen egymás mögött haladva, alkalmas hely lesz a telep elkerülésére.
Pityu haladt elől, mögötte Győző, Jolán, és Jocó zárta a sort. A bokrok előtt szabad füves térség, kézenfekvő volt, hogy itt haladtak. Zsombékos, vizenyős talajon lépkedtek. Egymástól tízlépésnyire. Pityu már kiért a töltésre, amikor Győző alatt beszakadt a zsombék és belemerült derékig a mocsárba.
-Álljatok meg… mondta fojtott hangon.
-Álljatok meg, ne gyertek tovább, mert ha lépek, akkor mélyebbre sűlyedek!
-Pityu! Pityu! Gyere vissza! Gyere vissza, mert beszakadt a mocsár alattam.
-Mi, van Győző?
-Gyere vissza óvatosan, itt a bokrok mellet gyere, itt szilárdabb lehet a talaj! Jézus, itt fogok elpusztulni. Gyere hamar, már a mellemig benne vagyok!
Pityu visszaért. Épp időben. Csupa büdös, kénes szagú iszap lett Győző, cuppogott a bakancsa minden lépésnél. Jolán, és Jocó már óvatosan a bokrok mellett tette meg az utat és megúszták a mocsár vendégszeretetét.
Folyt.köv.

Szökés

Első rész – Vakszerencse

A hideg novemberi sűrű, fagyos eső, konok kitartással permetezte a négy sötét alakot, akik a határ menti város külterületén, igyekeztek kikerülni minden találkozást a város lakosaival. Ezt a szerencsét épp az időjárás adta meg, hisz az ónos eső elől mindenki behúzódott otthonába. A városnak ez a külterülete egyébként sem volt forgalmas, hisz itt fordult meg útjáról, hatalmas vargabetűvel a negyed villamosa, és érdemi forgalom ezen a szakaszon csak a reggeli órákban volt, amikor munkába mentek az emberek, és a diákok. Napközben nem is járt ide szinte senki. Amolyan munkásnegyed volt ez, ahová még a nemzeti értelmiség csoportja is tartozott, itt kaptak lakást maguknak. Ez volt a "GAI" negyed.A négy szerencsétlen alak, már másodszor próbálkozott a megadott címen, megtalálni azt a családot, aki segített volna elrejtőzködni, de a napközben kapott tájékoztatás nem változott:-Attiláék még mindig nem jöttek haza.-Jó, azért köszönjük szépen a segítséget. Megkérhetem, hogy ezt a csokor virágot adja át Etelkának. Ma van a születésnapja. Felköszönteni jöttünk, ha már erre jártunk. Tanítványa voltam az Edenyi gimnáziumban. Darálta a betanult szöveget Győző, akinek a barátja valóban ismerte Etelkát. De Etelka soha nem hallott Győzőről. Ilona valóban osztálytársa volt Etelkának, s olykor találkoztak, még a tanítóképző befejezése után, de egyre ritkábban. Főleg miután mindketten férjhez mentek, csak a sors szétszórta őket. Etelkát az ország Észak Nyugati régiójába helyezték ki, mint friss tanerőt. Ilona az ország belsejébe került. Legalább 600 kilométerre a barátnőjétől. Ilona ezt a címet adta oda Győzőnek segítségül, mert Rada a határ menti város a 45 kilométeres szigorított zónában feküdt. Ide nem lehetett utazni, ha az embernek csak kedve szottyant. Itt konkrétan kellet igazolni, hogy mi járatban van, aki erre tévedt.Radához tartozott, szinte külterülete volt Ipolva. Ide jött a mi ismerős csoportunk, az Ipolvai gyalogsági ezredhez, ahol e szombati napon katona eskü volt. Az ilyen militáris események ideje alatt a helyi milicia soha nem ellenőrizte a civil lakosságot, hiszen rengeteg kiskatona hozzátartozója érkezett a laktanyába a nem mindennapi eseményre. Katonai eskü!B.Lehel, Győző barátja, ide vonult be, Ipolvára.Alibinek, kiváló volt ezt a napot választani. Csak az volt a baj, hogy Ipolva és a határ között ott volt még Rada, a nagy határváros és ott nem lehetett könnyen közlekedni, főleg a külterületre kijutni, ha nem volt egy megbízható cím.A négy átutazó, a katonai eskü után, megpróbált kapcsolatba kerülni Etelkával, és Attilával, de a fiatal pár, hétvége lévén elutazott a szülőkhöz. A szomszéd szerencsére szívélyesen megengedte, hogy a csomagokat betegyék az udvarba, s így a néhány napra gondosan összepakolt, élelmiszerrel megpakolt szatyrokat, amelyek közönséges bevásárló szatyroknak néztek ki, nem kellett magukkal hurcolniuk, s feltűnés nélkül elvegyülhettek a város szombat délelőtti forgatagában.Rada főtere olyan volt, mint sok más megyeszékhely főtere, ahol sok kultúra találkozott. Az épületeken egyszerre volt felismerhető a sváb, a szerb, a román és a magyar építészeti tervezőmunka. De ugyanez a tarkaság volt észlelhető a lakosság társalgásában is, főleg ha a kisebb csoportok beszélgetését figyelte meg az átutazó. A boltok és az intézmények feliratait csak az ország anya nyelvén lehetett látni, olvasni, de a beszélgetők halk szavaiból hamar felismerhető volt, melyik nemzethez tartoznak. A halk beszélgetés, általában abba maradt, ha járókelő, esetleg egyenruhás járőr közeledett, és közömbös arccal révedtek a tekintetek az épületek homlokzatára, vagy a kirakatok szabvány kínálatára.A főtéren viszonylag csendes parkot alakítottak ki a város tervezői, platán és hársfákkal, és a fák alá elhelyezett padokkal. A közeli cukrászda is csendes, és feltűnés mentes tartózkodási helynek bizonyult, és még néhány áruház, amelyek silány választékát meg lehetett tekinteni.Ezt a kínálatot hamar feltérképezték, a minden lehetőségre felkészült országot elhagyni kívánó négy fiatal!István és Győző.Győző és István.Ők voltak, akik fölvállalták egymást. Fölvállalták azt, amit tenni fognak. Fölvállalták egymásért a felelősséget. István az öccse, a 16 éves Józsiért, és Győző, Jolánért, aki 18 éves múlt.Napközben nem volt kedvezőtlen az időjárás. Csendben meghúzódtak a cukrászdában egy-egy isler és egy-egy üdítőt elfogyasztva. Utána a parkban sétáltak, és pihentek a padon, de nem maradtak sokáig egy helyben, hogy ne legyenek gyanúsak. Csak a késő délutáni órákra kezdett kellemetlen lenni a helyzetük, mert elbújt a Nap a felhők közé és eleredt az eső. Ekkor már nem maradhattak tovább a kiürült parkban, nyakukba vették a várost, s hogy időt nyerjenek elindultak a külváros felé, gyalog a szitáló esőben. Egyik kapualjból a másikig, tartva, mintha csak épp átugornának a szomszédba.A külváros felé tartó sárga villamos, amely a délutáni utasokat szállította haza öt óra felé érte őket utol. Ekkor voltak félúton.-Mit csinálunk, ha nem találjuk otthon őket, ismét? Kérdezte István, Győzőtől.-Figyelj.nézett maga elé, Győző. addigra már teljesen átázott a bakancsa...-Veszünk itt a virágboltban egy csokor virágot... akkor értek oda egy virágüzlet elé... s megkérjük a szomszédot, adja át Etelkának, s elbúcsúzunk, megmondjunk:elmegyünk, hogy érjük el az esti vonatot.-Hm. Jó ötlet... válaszolta István... addigra talán annyira besötétedik, hogy neki vághatunk.Fél hatra értek vissza a szomszédhoz, aki szó nélkül vette át a virágcsokrot, és adta át az udvarba berakott szatyrokat.A "GAI" negyed fő utcájából kis utcák nyíltak. Neki a mezőnek. Csak úgy találomra vágtak neki egyik sötét utcának. Az előkészített, gondosan kivitelezett rafia bevásárló szatyrokra rákerültek a zsebben hordott zsinórok, és egy begyakorolt mozdulattal hátizsákot varázsoltak, az élelmiszerrel megpakolt szatyrokból. Az acélkarikákat Győző szegecselte, egy-egy bőrdarab segítségével a szatyrok aljára. Ezeken a karikákon átfűzve a zsinórt, és visszahurkolva a szatyor fülén, úgy lehetett vinni az egészet, mint a kisiskolások a hátitáskát.Az utca végén egy villanyoszlop mellett megálltak. Itt volt vége a városnak. A zsebekből előkerült a zseblámpa, az iránytű, és a zsebkendőre rajzolt térkép. A térkép rajzolás is Győző ötlete volt. István parittyát, azaz csúzlit készített. Mestere volt e fegyver készítésének, és forgatásának.A sötét, felhőtlen időben nem sok tájékozódási pontot találtak. Így iránytű szerint nekivágni nagyon kockázatos. De menni kellett! Ha már eddig eljutottak.-Majd gyakrabban nézzük az iránytűt, legalább tíz percenként... mondta Győző.
Folyt.köv.

Üzenet

A Tölgy című könyvem nyomdai tördelésen van.
Úgy gondoltam, hogy a kisebb terjedelmű emlékiratok, álmok, versek után egy hosszabb terjedelmű törénet írásába fogok.
A történet címe: Szökés
A történet itt fog körvonalazódni először a blogomban. S ha valaki ráismer a sorok között egy vagy két ország, geo-politikai eseményeire, esetleg az események viharában néhány személyre, az nem a véletlen műve.

A horgászbot

Időpont: 1976 július.
Helyszín: Románia, Székelyföld, Olasztelek.

A nyári szűnidő, a vakáció sok csatangolási lehetőséget adott, ott a Gát utcában, a "Gát alatt", a falu végen. S a csatangolási lehetőséggekkel arányosan nőtt a szülői aggodalom.
Mert mi van a mi drága gyerekünkkel, ha nem látjuk a kapu előtt, ahová néhány perce a kislibákat, a "pipéket" terelte ki... Mi van ha elhajtotta, a Kormosra csak úgy úszatni, mint a múltkor, s akkor is olyan hirtelen megjött a nyári zivatarral az árviz. Akkor is csak a szernecsén múlott, hogy a ronggyá ázott pipék fennakadtak a hordalékon...
Én a pipéket szerettem őrizni. Ugye ez mindenféle "kalandra" adott lehetőséget. Ha nem volt kedvem "kalandozni", akkor kivittem magammal a könyvet és olvastam. Olvasás közben tanultam meg, hogy milyen izgalmas tevékenység a horgászás. A halászás. Az ember ott ül, kezében a "halászpálcával"...és estére megvan a vacsora.
Fújj! Még a gondolatára is utálkoztam, amikor a naplopóknak azt a kategóriáját ismertette a könyv, akik nem horgásztak, csak ott ültek a parton, és nézték a horgászokat!
Én nagyon karakán módon, nyolc éves elhatározással, kijelentettem magamnak, nagyon magasztosan:"-Én nem fogok eme utóbbi csoportba tartozni. Soha!" S e merész elhatározásommal, másnap már bicskát vittem magammal, amikor kihajtottam a pipéket. A kapu előtt, 8-10 méter széles füves "kapu eleje", árok, országút és ott folyt a Kormos patak. A patak partján fűzfák. Csak egy szép egyenes darabot kellett találni. Meg is volt nemsokára. A tavalyi hajtások között volt épp megfelelő, olyan 1,5-2,0 cm átmérőjű. Magamhoz mértem, levágtam olyan 1,5 méter hosszúra. Utána lehántoltam róla a zöld kérgét, és ott volt a vadonatúj horgászbotom. Gyorsan beszaladtam, Apukám műhelyébe, kalapácsért és szögért. Olyan szöget választottam, amelyiknek "L" betű alakja volt. Ez is olyan 2,5 cm hosszú. Ha jól emlékszem ennek a szögnek mondták azt, hogy stukatur, avagy "stakatur" szög. Ez a két szög azért kellett, hogy a majdani "damilt" legyen mire föltekerjem. Szöval a szöget egymástól 8-10 cm-re bele kellett verni a "horgászbotba" arra a végére amelyet később fogni akartam, úgy hogy a kinn maradó "L" végek egymástól "elfelé" álljanak, tehát úgy mintha hátat fordítottak volna egymásnak. Ez a művelet könnyen ment. A fűzfa puha, nem volt nehéz beleverni a két szöget. S miközben ezt végeztem a fejemben már megvolt a terv, hogy csinálok a bot másik végére "karikát". Azt a karikát amin a "damil" átcsúszik.
Alibiből, hogy a pipéknek kellene már egy kis darát adni, mindjárt itt van dél... behajtottam őket, s közben volt időm tevékenykedni a műhelyben. Kerestem olyen elektromos vezetéket amelyiknek a huzala rézből volt. Csak le kellett csupaszítani a műanyag szigetelést és máris ott volt a szép vörös, könnyen hajlítható fém. Befogtam egy csővet a satuba, és a rézdrótot olyanformán tekertem rá a csőre, hogy a karika amikor elkészült, volt neki két "lába", olyan 3 cm hosszú. E két láb azért kellet, hogy ennél fogva lehetett rögzíteni a bot szabad végére. A rögzítést egy vékonyabb fajta rézdróttal "eszközöltem", szépen szorosan egymás mellé tekerve, ahogy láttam a "nagy halászok" botján. Nagyon meg voltam elégedve a munkámmal.
A dara után a kislibák elpilledtek, volt időm folytatni az alkotásomat. Damil, horog, uszóka, és ólom kellett!...és volt minden!
A damil kérdése volt a legkényesebb! Imre bátyám aki Baróton a "gumi gyárban" dolgozott, hozott Anyukámnak prima erős zsinórt. (Ezt a zsinórt a vulkanizálásnál használták. Lásd pl. gumiabroncsok köpenyének belsejében) Ezt a zsinórt remekül lehetett használni, befőzéskor, a celofánt leszorítani...és jó volt horgász zsinórnak.
Nnna, amikor a kezembe vettem a gomolyát, akkor ütközött egy kis ellenállásba tervem kivitelezése, mert Anyukám igen agresszíven lépett fel. A zsinór igen kevés mennyiségét illetően, és ha én még elveszek belőle, akkor ősszel nem lesz befőzés, éhen halunk, a faluban gyász lesz stb.
Ezt a támadást lazán levertem mondván, hogy van még elég zsinór, és elvégre a horgászás sokkal fontosabb, mint a befőzés.
Feltekertem a zsinórt a botra. Nagyon vagány volt. Fehér bot, vörösréz karika, sárga zsinór. A horog gombostűből készűlt. Már rutinból, mint aki évek óta ezt végzi, kötöttem rá a zsinór végére.
Úszókát, azaz villantót, hogy tudjam van kapás, parafadugóból készítettem. Úgy, hogy borotva pengével behasítottam a dugót félig, és ebbe a hasítékba erősítettem a zsinórt. Ólom nehezék céljára, minden valamire való háznál van ólom. Ólom öntés miatt... vagy éppen, hogy legyen. Nekünk is volt. Valami erősáramú vezeték, kűlső árnyékoló burkolata volt ez a lap, amiből én egy darabot lekalapáltam magamnak, és szintén kalapálásos módszerrel ráerősítettem a zsinórra, a horog fölé.
Amikor elkészült a művem, én voltam a legboldogabb halász az egész faluban. Legszívesebben még aznap kipróbáltam volna, de nem mertem tovább feszíteni a húrt. Már így is felboszantottam Anyukámat, a zsinór miatt. Majd holnap, gondoltam...
A botot beraktam a kemence mögé, amely úgy volt építve, hogy kb 90 centire volt a szomszéd házától, és a kemence mellett jobbra ott volt a hátsó udvar kerítése. Szóval ez egy olyen csendes kis zúg volt. Az enyém. Ide a kemence "sutjába", a cserép és a búb alá szoktam elrejteni a dolgaimat. Itt volt az én váram. Olyan szűk hely volt, hogy egyszerre két ember nem tudott elférni.
Másnap ahogy Apukám elment munkába, és én kihajtottan a pipéket, jeleztem Anyukának, hogy ma akarok menni halászni. Anyukám azt mondta:"-Jól van, osztán megbeszélgessük..." Nekem ez a "megbeszélgessük" nem tetszett, de egyben örültem is, hiszen miért nem mehetnék horgászni? Nem voltam én rosz! Van saját halászpálcám! Miért nem mehetnék?
A delelő időben, aztán előálltam: "-Anyuka, akkor megyek halászni!"... S legnagyobb megdöbbenésemre ez volt a válsz:
-Nem méssz sehova!
-De mért nem Anyuka?
-Azért mert nem engedlek!
........................
-Ugyes elmegyek!
-Na, azt próbáld meg!
... szóval forrt bennem a dűh... ezek a nyakas felnőttek!...hogy nekik szabad egyszerűen azt mondani, nem! ... mikor én most csináltam botot, s akkor nem mehetek halászni. S nagy duzzogva vonultam be a kemence mögé, hogy majd én megmutatom ezeknek a felnőtteknek. Csakhogy e vonulással, nem voltam egyedül! Anyukám is vonult utánam, hogy majd ő megmutatja nekem. Mik képzelek én!
Említettem, a kemence és a szomszéd háza mögötti szűk helyet. Nnna, a nadrágom és a fenekem látta a fájdalmát, ennek az én majd megmutatom csatának, de a legnagyobb bánatom az volt, hogy Anyukám apró darabokba törte az én mesterművemet.
Egy világ omlott össze bennem. Legszívesebben világgá mentem volna. Még nem is sírtam, dühömbem. S mert vacsorázni is alig akartam, s Apukámnak is furcsa volt a viselkedésem, megsajnáltak, s hogy mit beszéltek nem tudom... de pár nap múlva Anyukámnak Sepsiszentgyörgyre kellett utazni és engem is vitt magával. S a Csíki utcában a sport horgász boltban, komoly horgot és damilt kaptam... "jó erőset, hogy ne szakiccsa el a hal".
És boldogan elkészítettem a második horgászbotomat... amivel halat is fogtam.

Idősík párhuzamok-2

A Petőci légakna tornyot bontottuk.
Az aknatorony acélszerkezetű, betontuskókra alapozva, kb. négy emelet magas volt.
Az uránbányászathoz tartozó létesítmények java része bontható volt robbantással, de bizonyos esetekben volt olyan akadályozó körülmény ami kizárta a robbantást.
Ebben az esetben nem az építmény acélszerkezete miatt volt mellőzve a robbantás technika. Az acélt is lehet megfelelő módon, ugynevezett "irányított" töltettel "vágni". Ezt elég gyakran alkalmaztuk, csak most nem lehetett. A bontási technológia ugyanis előírta, hogy az aknát körülvevő épületet nem lehet addig lebontani, amig nincs betömedékelve, a több mint 1000 méter mély akna. Az acélszerkezet szétrobbantása nem biztosította volna az aknaépület épségét.
Ezért egy olyan speciális bontást alkalmaztak ami épen hagyta az épületet, az akna tömedékelés idejére: eldöntötték a toronyt! Értsd: úgy döntötték el, ahogy egy fát kivágnak az erdőben!
A műveletet a Robotek 2000 cég végezte. A tevékenység abból állt, hogy a torony tetejét megkötötték egy acél sodronnyal. A sodrony átmérője 65-70 mm, szóval akkora mint egy sörösüveg átmérője. Ez az acélsodrony szolgálta korábban az aknában a teher és személy szállítás felvonójának a csörlő kötelét! Amikor a tetőn elkészült a megfelelő hurok, fentről lefelé haladva lángvágóval el lett vágva a szerkezet összes olyan merevítője, amelyik dőléskor bántotta volna az akna épületét. Végül a torony talaj szintjén levő négy lábát vágták el, a döntés iránynak megfelelően. Olyanformán, hogy amerre dönteni szerették volna, azon az oldalon a két lábból kivágtak ékesen egy-egy darabot. Tehát a módszer ugyanaz mint a favágásnál. "Hajkolás" technikát alkalmaznak, s akkor a fa már magától elkezd dőlni.
A torony esetében nem következik be, ez a magától dőlés, hiszen a torony építési formája egy csonka gúla. A csonka gúla aljából ha egy kis darabot kivágnak, még nem dől el, mert a súlypontja még nem változik meg annyira, hogy eldöntse. A biztonság érdekében nem volt szabad alkalmazni azt az öndőlést! Irányítani kellett. A sodronykötéllel!
Ezt a tevékenységet hárman végeztük. Földesdi László, ő vontatta fel a vastag acélkötelet egy terelőcsigán átvetve, kisméretű acélkötél és IFA teherautó segítségével a torony tetejére. Tudnillik a 65-70 mm átmérőjű kötél métere kb 15-20 kilogramm! A torony eldöntéséhez kellett használni kb 70 méter darabot! A lángvágóval, acetilén és oxigén keverékével, az acélszerkezetet jómagam vágtam szét. Én lyukasztottam ki a torony tetejét ahová be kellett hurkolni az aknakötelet. Behurkolni , és különleges bilincsekkel rögzíteni a férfialkar vastagságú sodronyt. Ezt a műveletet én egyedűl nem tudtam végezni. Földesdi L. "Föcke" lenn tartotta az IFÁ-val a kötelet, és fönn a toronyban maradtam én és Csaba. "Lacs". Ő segitett nekem. Más lehetőség nem volt. Ott fönn a négyemelet magasban nem számitott egyébb, csak az hogy a vállalt munkát el kell végezni! A történet már ismerős. A "szpéci" bilincset két-két kölön erre a célra gyártott bilincs csavarral kellett összeszoritani. A csavarok átmérője 42 mm. A müveletet én végeztem, Csaba segitett a vastag kötelet megfelelően visszahajtani. Amikor a csavarok szorításával megvoltam, még nem tartottam eléggé összelapítottnak a köteleket. Félő volt, hogy húzásra kicsúszik a bilincsből és kioldódik a hurok. A szorítást Csaba vette át. Ugyanolyan helyzet volt mint a külfejtésben Árpikával. Csak ott Árpika a munkatársam volt, itt Csaba a főnököm.
Az eredmény lenyűgöző volt! A kötél szépen beilleszkedett a bilincs fészkébe, és megfelelően összelapulva, alkalmas volt a vontatásra. És akkor mondtam Csabának: Jól van Csaba neked van seggsúlyod!...
Később, mikor a kollégáknak a történetet elmeséltem, nem hitték el! Az gondolták, hogy mondtam valami hasonlót, de disztingváltan, nem ilyen nyers fogalmazásban. Nem - mondta Csaba-Viktor ott fönn, így ezekkel a szavakkal mondta.

Idősík párhuzamok.

Időpont:

1984 május, Románia- Székelyföld, Vargyasi lignit kűlfejtő
1999 május, Magyarország- Baranya megye, Petőc légakna.

1984-ben a Köpeci Bányavállalat, Vargyasi részlegénél dolgoztam. Ipari tanuló voltam, besorolva a termelésbe. Az előttem járó "szakik" példaképeim voltak. Tőlük tanultam. S hajtottam rendesen, hiszen azt szerettem volna, hogy engem is ugyanolyan rendű munkatársnak fogadjanak el mint ők, akik már több éve gyakorolták a szakmájukat.
A Vargyasi részlegnek, mélyművelésű és külszini fejtései voltak. A külszíni fejtést, mi ott Vargyason egyszerűen "kariernek" neveztük.
Nos, a lignit termelése a mélyműveléssel, úgynevezett oldaltáró módszerrel történt. Ez azt jelenti, hogy a hasznos lignit vagyont, egy szintes táró segítségével közelítették meg, amelyet a hegyoldal alsó harmadába kezdtek mélyíteni.
A völgytalpra lenyúló lignit vagyont, egyszerűen kiakarták és kotrókkal fölszedték. Ez volt a "karier". Csakhogy ennek a völybeni bányászkodásnak komoly ellenfele a víz, és nemcsak a talajvíz, hanem a csapadék!
A csapadék, főleg intenzív esőzéskor, nyári zápor idején a völytalpra zúdúl, ami lehetetlenné teszi a kűlfejtés működését. Ezért a kűlfejtési technika az úgynevezett "záportározókat" szokta alkalmazni. Ez úgy készűlt, hogy még a külfejtés megkezdése előtt, készítettek a külfejtés fölött, a hegy felső harmadában egy gátat,ami "megfogta" és tárolta a csapadékot. Nem engedte lezúdúlni a nagy vízmennyiséget a karier "gödrébe".
Idővel egy nagy tó keletkezett, és ha nem volt rá körültekintő megoldás, akkor ennek a mesterséges tónak a vize árasztotta el a külfejtést. Ezért azt a műszaki megoldást alkalmazták, hogy kihelyeztek egy nagyteljesítményű szivattyút, és egy kezelő segítségével irányítottan, annyi vizet engedtek le a tó vizéből, amennyi lehetővé tette a további müködést.
Ennek a szivattyúnak egy megfelelő csővezeték kellett!
Ezt a vezetéket szereltük! A vezeték átmétője, 500 mm. A vezetéken karima, 700 mm. A karimák között gumi tömítés, a karimákba furatok, 16 db, és a karimákat 30 mm-s acél csavarokkal rögzítettük egymáshoz.
Nagy terjedelmű munka volt. A vezetékek 10 méteres darabokból voltak toldva, s hogy szavatoljuk a szivárgásmentességet, 100 méterenként "nyomáspróbáztuk". Ez úgy történt, hogy a vezeték végére rászorítottunk egy "vakdugót" és a rendszert megtöltöttük vízzel. Ha a tömítéseknél szivárgás volt, akkor azon a ponton addig szorítottunk a csavarokon, amíg megszünt a szivárgás. Én ezt a villáskulcsos csavarhúzást, már mesteri szinten űztem.
A "szakik" legalább annyira imádtak velem dolgozni, mint én velük. Nekem járt a kezem, mint a motolla, s amig én dolgoztam, addig ők ültek a csövön, és beszélgettek. A munka remekül haladt!Amikor az ellenőrzésnél tartottunk, akkor komolyabban oda kellett figyelni, hiszen a terep egyenletlensége miatt több helyen volt szivárgás, s mint említettem ezeket a szivárgásokat is meg lehetett szüntetni, csak nagyon rá kellett húzni a csavarokat.
Én abban az időben alig voltam hatvan kiló.
Árpika, aki két évvel volt idősebb mint én, de már úgy ismerték, hogy Csog Csaba után, ő tud a legtöbbször ráverni a vasra, a 26 kilós pöröllyel. Ezt a pörölyt csak akkor használták amikor, valami nagy átmérőjű tengely nehezen akart "kijönni" a helyéről.
Árpika, ha ráállt a mázsára, két cementes zsákot rá lehetett volna tenni a mérleg tányérjára, és a zsákok nem mozdították volna ki Árpikát.
Árpika általában nem sietett. Nyugodt ember volt.
Nos egy nagyon makacs helyen nem akart szűnni a szivárgás, pedig a villáskulcs végére még hosszabítót is helyeztem. Már elég szomorú voltam, amikor asszongya Árpika: -Add ide neköm Vittorka, tróbájjam meg én es egy kicsit na. S azon mód nekiállt, s szép lassan húzta-húzta a kulccsal a csavarokat...és szép lassan megszűnt a szivárgás! Szebeni Álmos, aki a csapatban a rangidős szaki volt megszólalt: -Ejj, Árpika!... Neköd van seggsújjod!
....................
Folyt. köv.

Emberségből példa

Időpont: 1999 november
Helyszín: Pécs, Olasztelek.

Akkor a Robotek 2000 Kft-nél dolgoztam.
Robotek=Robbantás, bontás, tervezés, kivitelezés.
Befejeződött a Mecsekben az uránium kitermelése és a bányászati tevékenységet fölszámolandó, rekuktivációs munkálatokat elvégzendő, komoly szakmai háttérrel rendelkező vállalkozásokat bíztak meg.
Ilyen kis vállalkozás volt a Robotek 2000.
Bányamérnök és robbantási szakmérnök, szakmai múltjával a cégvezető, kiválló hely és cégismerettel rendelkezett. Méltán kapta meg a bányászati és technológiai létesítmények bontására az engedélyt, robbantásos módszerrel. Megfelelő technikai felszereltséggel, és megfelelően képzett szakember csoporttal rendelkezett.
Én örültem, hogy munkát kaptam e kis vállalkozásnál. Jó csapat volt. Mind "urános" kolléga. Robbantómesterek. Jó hangulat volt. A munkát rutinból végeztük, soha nem érződött a feszültség, ami esetleg abból fakadhatott, hogy veszélyes anyaggal, robbanó-robbantó anyaggal dolgoztunk.
Csak az én szomorúágom árnyékolta be néha, a vidám társaságot. Persze mindekinek volt saját magánélete, család iélete. De az én szomorúságom abból fakadt, hogy a lelkemen viseltem Édesanyám egészségi állapotát.
Édesanyám akkor már nagyon előrehaladott állapotát szenvedte a "mióma steinert" betegségének. Ez a betegség az idegi alapon müködő, izomsorvadásos, basedow kórral járó betegség. Kór ami nem gyógyítható. Csak elviselhetőbbé tehető ez az állapot. Megfelelő kezelés mellett.
Ezt a kezelést én sajnos, nem tudtam biztosítani Jóanyám számára , mert közel 1000 km távolságra voltunk egymástól. És az utaztatását sem tudtam volna megoldani. Akkor albérletben laktunk. Elég nagy kiadással. Az évi egyszeri látogatásra gyűjtött pénzünket úgy osztottuk be, hogy haza utaztunk mindhárman autóbusszal. Így látogattuk meg a családot. Így látta Édesanyám az unokáját. Évente egyszer... (Orsi lányom három éves volt amikor, először látta a Nagymamáját...)
Ez volt az én szomorúságom!
S egy reggelen megkérdezte Csaba. Az én szomorúságom okát. S a félmondatokból, mert a szótlan székely ugye... de megérezte, és átérezte az én bánatomat! S akkor igéretet tett, hogy Ő szívesen megteszi nekem azt, hogy hazavisz engem Romániába, Székelyföldre... s elhozzuk Édesanyámat. Kezeltessem itt Magyarországon, belgyógyász szakemberrel!...
Azt az érzést nehezen tudnám szavakba formázni, amit akkor éreztem. S mert tudtam, hogy Csaba komolyan beszél... ("-Az a baj Csaba, hogy nem tudom mikor beszélsz komolyan."
"-Viktor, én a komoly dolgokkal, soha nem szoktam viccelni." Ez egy korábbi párbeszédünk.)...csak a napot kellett megvárni, amig Anyukám útlevele elkészül.
És hazamentünk! Télvíz idején! Csaba akkor szembesült a Romániai útviszonyokkal...
Elhozta saját autóján, önköltségen, Édesanyámat. Akkor a Romániai útlevél három hónapig szólt. Tovább nem szabadott az országban tartózkodni. Haza kellett volna utazni néhány napra, hogy ismét érvényes legyen az útlevél, három hónapig. Ehhez elég volt egy határ átkelés. Belepecsételtek az útlevélbe. A határ másik oldalán visszafordult az ember, és ismét érvényes volt az útlevele. Tette ezt az olyan személy, aki könnyen közlekedett és volt mivel. De nekem nem volt! De Csaba megtette Anyukámért az a szívességet, hogy átvitt minket a Horvát határon, és Anyukámnak ismét érvényes lett az útlevele három hónapig.
Akkor, Édesanyám közel fél évig tartózkodott ,Magyarországon. Akkor tudtam meg, a betegsége szakszerű megnevezését. Akkor tudtam meg, hogy ez a kór már visszafordíthatatlan...
A fél év vége felé, Jóanyám már nagyon vágyott haza. Szerette volna látni az Édesapját, aki még élt. Az én Tátákámat.
Haza ismét Csaba vitt, emberségből, önzetlenül. Önköltségen, saját autójával. Lévai Albert Csaba, "Lacs" ahogy mondták röviden...
Köszönöm Csaba amit értem tettél!

Az első hetem a Hirohito cégnél

Időpont: 2008. március.
Helyszín: Pécs, Magyarország; Székelyudvarhely, Románia; Osaka, Japán.

Váltani kellett.
Úgy éreztem, összecsapnak a fejem fölött a hullámok, és nem bírom tovább.
Kiléptem.
Egy napot az utcán lézengtem, s nem is tudom hogy vetődtem a Nagyárpádi útra, az Interspar mögött levő üzem udvarára. A régi csarnok valahogy ismerős volt, de mégis kihalt. A csarnok bal oldali szárnya nem üzemelt. Nem is volt felkapcsolva a világítás. Ott álltak a régi ismerős gépek, porosan. Csak a jobb oldali gépsor üzemelt. A kezelő személyzet ismeretlen. Azaz mégsem. Megfordultam, és ahogy közelebb mentem a palástköszörű géphez, valóban Palotás Béla bácsit láttam. Egyedűl őt, a régi ismerős munkatársak közül. Nem változott. Ugyanaz az értelmes szempár, kopasz homlok és hatalmas szakáll. De már teljesen megőszült. Amikor meglátott azt hittem, nem fog megismerni.
-Mi járatban Viktor?
-Munkát keresek Béla bácsi!... Mondtuk ezt olyan természetesen, mintha tegnap váltunk volna el.
-Hátul van a művezető irodája, a szokott helyen. A román "MEO"-s lányának a fia. Megismeri.
Nem volt időm tovább beszélni Béla bácsival. Jött a targonca. Útban voltam. Hátra mentem az üzem végébe, ahol a "Bohr-werk" gépek voltak. A vízszintes fúró-marómű monstrumok. Valóban ott volt a művezető koszos, szűk irodájában. Egy szakállas kis ürge. Soha nem láttam. Nem ismertem. De ahogy benéztem a szük ketrecébe, s láttam milyen hangulat uralkodik odabenn, már tudtam, itt nem fogok dolgozni. Harsányan üdvözöltem a cseh "TOS" gépen dolgozó szakit, mitha csak a horgászbotomért ugortam volna be, de amikor láttam az arcán az értetlen vigyort, kezét szorongatva csak ennyit mondtam neki: -Dolgozzál tovább nyugodtan haver, egészen biztos nem leszek a kollégád. Megfordultam, és eljöttem a helyszínről.
.....................................
Székelyudvarhely óriási változáson ment át. Még látni lehetett a munkálatok nyomait, s kellemes érzés volt végigmenni az utcán úgy, hogy nem kellett félnem, nyakam töröm valamelyik kátyúban.
Andorral a Melba cukrázdában találkoztunk. Vegyes érzelmekkel érkeztem a találkozóra. Hat éve amikor utoljára találkoztunk , a heves vitáknak, szemrehányások áradata vetett véget. Akkor szomorúan vettem tudomásul: a mi barátságunkat a távolság elidegenítette. S most, hogy a közös cél ismét egymás mellé sodort igyekeztem nyugodt maradni. Legalább eljátszani, hogy nyugodt vagyok. A barátságunkban ugyanis mindig én voltam a lobbanékony természet. Talán azért is tudtunk olyan sokáig együtt maradni, mert Andor a birka természetével el tudta viselni az én lobbanékonyságomat. Egy ideig...
Nyomát sem lehetett látni az arcán az elmult hat évnek, csak a teste vát egy kicsit rugalmatlanná. Olyan vaskos alakja lett, mint egy jó eperfa hordónak. Lelkendezve mesélte, hogy már egy hónapja megkereste a cég, és hihetetlen lehetőségekkel, és ajánlatokkal már egy havi előleget is kapott. (Nofene. Gondoltam magamban. Nekem csak tegnap szóltak.) Andor lelkesen ismertette a céges hipermodern video-mobiltelefonját, amely egyben "touch-book"-ként is müködött. Oda adta, ismerjem meg. Biztos lesz nekem is ilyen. Kicsit szomorúan, hogy most lemaradtam, de tanulmányoztam a készüléket. Andor közben kiment a mosdóba. Amikor jött vissza, valahogy sietősen csak ennyit mondott: -Rohannom kell. Még szertenék elbúcsúzni Brigitától, és a lányaimtól. Otthagyott. A telefonjával a kezemben. Elgondolkodtam. Végülis reggel ötig még nyugodtan megjárhatja a 45 kilométeres utat főleg, ha ezt az útszakaszt is annyira megépítették mint Udvarhely utjait. Megnéztem az órát. Három óra volt.
Rendeltem egy melba fagyit,...ha már itt vagyok a Melba cukrázdában, s miközben kanalazgattam elgondoltam, ennek a fagyinak ugyanolyan remek íze van mint amikor huszonöt évvel ezelőtt először kóstoltam meg. S milyen érdekes! Ennek a 150 éve működő cukrázdának meghagyták a régi arculatát, csak felújították, s az üzemeltetésében is érezni a multi cég akaratát, nyitvatartás: Non-stop.
Fél négykor csörgött a telefonom. Ismeretlen szám erős ázsiai akcentussal: "-Megbeszélt idotol elteroen indulász, hajnali negy orakor..."
Első gondolatom:-És Andor? A telefonja?-mert négyre visszaérni nem fog. De nem gondolkodtam. Zsebre vágtam Ador telefonját, kifizettem a fagyit és elindultam a pályaudvar felé.
...............................................
Az ötven fős tanácsteremben, a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani miközben Hirohito úr beszélt. Még a légkondicionáló berendezések zaját sem lehetett hallani.
Makulátlan tisztaság mindenhol. A félkarélyban elrendezett asztalon, beépítve az asztalba mindenki előtt érintőképernyős tolmács számítógép. Begépelt szöveget, rögtön japán nyelvre fordítja. Komunikációs hátrány esetén, bekapcsolja a felolvasót és felolvassa.
A megbeszélés négy óráig tartott.
A fejem már zúgott a fáradtságtól.
A tanácskozás után, Hirohito úr az irodájába hívatott. Közölte velem, ne lepődjek meg azon a kis malőrön, hogy Andor nálam felejtette a telefonját. Ők intézték így... Majd meg fogom érteni miért. Ők ugyan egy percig sem gondolták azt, hogy az Andor lesz az alkalmas személy, de a cég nemzetközi, üzleti reál infrastruktúrája ezt a manővert követelte. Elégedjek meg annyival, hogy én kaptam meg az állást, és a feladatom ott van leírva részletesen az Andor telefon lebegő memóriájában, amit úgy tudok élesíteni, hogy a felasználó névnél behívom a billentyűzet ikont, nyomok egy "Ctrl+Alt+Del"combinációt és a legördülősávban beírom a Victory&Hirohito modult. Ezután a gép a nevemre formatálja önmagát, és a főmenüben megtalálom mindazt amit tudnom kell. Beleértve azt hogy, hol van a lakásom, hogy jutok haza a mágnesvasút járatain. De igyekezzek haza Judit, Zsófival együtt már várnak, Ők már többet tudnak. Ők nem csinálták végig a kötelező protokollt.
Elbúcsúztan Hirohito Takasima úrtól. S azt sem tudtam dühöngjek, vagy ugrándozzak örömömben. Hiszen amikor elbúcsúztam, Judit jelét nem adta, hogy tudna valamiről.
A mágnesvasút negyven perc alatt haza röpitett, s a felső peronon várakozó robot taxisok fél percenként érkeztek. Az utasok mint valami óriási hangyaboly katonái, aszerint álltak sorban, hogy ki hová megy. Sok hiperinformáció teljesen kimosta az agyamból a további legetőségeimet, hogy bármit lefordítsak,... hogy megértsem :-hogy jutok innen haza?...mindenhol csak embereket láttam...s közben a zsebemben bekapcsolt a telefonom hangos szövegvelolvasója:" -Az ön járata fél perc múlva érkezik, Panda telep, hatos blokk." Ezt akkor hallottam amikor épp elment egy robottaxi. Fél perc múlva érkezett egy másik, láttam a hátsó szélvédőjén a panda ikont, s addig ott volt az utastársam, ebből tudtam meg Ő is a Panda telepen lakik.
......Igen! Ez Japán. Osaka városa. 2008-ban.
A Panda telep húsz éves lehetett! Ezt a tömbházak előtti kis park fáinak méretéből gondoltam.
Judit a játszótéren volt, Zsófival. Zsófi csuklóján karkötő. Azonosító chippel... Ez a gyerek soha nem fog elveszni. Gondoltam.
Judit betessékelt a lakásunkba. A vacsora elő volt készitve. Akaratlanul körülnéztem. Ez az otthonom? Ázsiában? Itt van a családom!... Döbbenetes az a tudatosság ahogy kihasználják a teret.
Másnap reggel ismét Hirohito úr irodájában találtam magam, ezuttal ott volt Judit is. Kicsit meglepődtem, mikor Judit húgáról szerztem tudomást... Eddig nem tudtam, hogy Juditnak húga is van. S mi több babát vár! A kérdés a következő:- megoldható, hogy a társdalombiztosítás nyílvántartásba vegye, és megkaphassa ő is a támogatásokat.
Hirohito úr bekapcsolta a gondolatátviteli, hologramm projektort. S ott láttam szinte kézzel fogható minőségben, Judit húgát, térben és időben, méhében a kis magzattal, a terhességnek a hetedik hónapjában. Innen tudta meg Hirohito úr, hogy Vilma már volt egy cégnél munkát vállalni, csak a cég a terhesség előrehaladott állapota miatt nem alkalmazta. De ez a szándék már elég volt, hogy a társadalombiztosítási járandóságokat megkaphassa... tudtam meg mindezeket a Judittal folytatott esti beszélgetés után, a gondolataimban maradt adatok holografikus kivetítésből.
Egyetlen kellemetlenség van csak, mondta Hirohito úr:-Vilma, átmeneti időre, nálunk fog lakni. Amig nem találnak a Panda telephez közel eső lakást, gyerekét egyedül nevelő anya számára.
Harmadnap reggelén azt kérte Hirohito úr, hogy kezdjek reggel hétkor, nyolc óra helyett, mert igy jobban összefogható a két cég közötti munka. Reggel hét és nyolc között még nincs olyan sürgés forgás. Egyébbként nagyon meg van elégedve a munkámmal, a két nap eredményeit elemezve. Nem is remélt mást.
A munkám: naponta bejárni a magyar cég területét, összegyűjteni a napi jelentéseket; reggelre egységesíteni, és a napi operatív megbeszéléseken referálni a japán anyacégnek az elvégzett feladatokról, felvezetni a munkavégzéshez szükséges igényeket.
Kedveszményes cég lakás, társadalombiztosítás...s a fizetés? A korábbi bérem tízszerese!

Munkahelyi ügyvédségem

Időpont: 1985
Helyszín: Baróti "Haladás" Kisipari Szövetkezet.

A Reál Politechnika gépészeti szakának befejezése után alig száradt meg a tinta a szakmunkásbizonyítványon, beíratkoztam e technikum bányászat-köolajipar-geológia szakára. Esti tagozatra. S hogy a sok utazásból lefaragjak, a Köpeci Bányavállalattól átkértem magam e három évre a "Baróti Vasasokhoz". A "Haladás" Kisipari Szövetkezet volt a térség szolgáltatója. Úgymint: fodrászat, cipészet, varroda, grafika, fényképészet, autószerelés, asztalosműhely stb.
Az autószerelő részleg végezte a térség személygépkocsijainak a műszaki vizsgáztatását. S gépészeti részlegként, hogy az apróbb karbantartásokat el tudja végezni, tartott egy kis lakatos- hegesztő- forgácsoló műhelyt. A lakatos-forgácsoló műhely nem tudott volna csak a karbantartásokból megélni, ezért nagyobb vállaltoktól felvállalta kisebb részalkatrészek gyártását. Ezekután, olykor olyan sok munka összegyült, hogy a törpe üzem nagyon jól prosperált és két- három műszakban is lehetett járni. Így volt lehetőségem itt a délelőttős szakban, vagy az éjszakásban dolgozni. Így tudtam járni délután a technikumba. Mi három évig minden nap jártunk, szombaton is. A szövetkezet műhelye Baróton, az iskolától tíz percre helyzkedett el. Lapos tetejű épület, fémkeretes ablakokkal, ahol az ablakok a füsttől és olajtól szennyesen, szürkületi homályossággal borították a műhelyt. Egyetlen ablak mardt mindig tiszta, amelyik alá acél konzolokra volt szerelve a falra a kis köszörű, ahol az eszterga késeket éleztük. A hosszú használat után a villanymotor csapágyai alaposan kikoptak, ezért a köszörű korong nem kopott teljesen körkörösre, s amikor a gépet bekacsolták alapos döbörgéssel gyorsult fel a maximumra, s ezáltal alaposan megrázta az ablakot, az ablakról lepörgött minden por. Mi ezt szerettük, mert ennél az ablaknál legalább ki lehetett látni az utcára.
A műhely nem volt nagy. 25x10 m lehetett a területe. Összesen öt esztergapad volt benne, két marógép, egy darabológép, egy guillotine olló, és a présgép, na és az említett köszörű. A lakatosoknak, és a forgácsolókak közös mosdója volt. Két oldalt a falon vályúszerű teknőkkel, hideg víz. Két úgynevezett török vécé, piszkos zöld olajfestékes ajtókkal. A vécén soha nem volt vécé papír. Abban az időben ez "hiánycikk" volt! Öltöző nem volt. A maró gép fölé volt készítve egy "galéria", aféle hat lábon álló pódium, korláttal. Vaslépcsőn lehetett feljutni. Ide el volt helyezve két asztal, két-két paddal. Itt reggeliztünk...és itt öltözködtünk. Az öltözködés annyiból állt, hogy az utcai ruhánkra ráhuztuk az olajos "salopétát"(overallt). Fürödni nem tudtunk, nem volt meleg víz!
Az udvar már nagyobb volt. Több autó parkolását lehetővé téve. S itt kinn az udvaron volt a vasudvar, az esztergályosok nyersanyag raktára. Leginkább egy óriás méretű tyúk ketrecre hasonlított. Két és fél méter magas oszlopokkal, fent két sorban szögesdrót. A "raktár" zárásával nem sokat vacakoltunk. Minek? Amikor anyag kellett, mindig elmenni a mesterhez? A kapu lánccal körbe volt tekerve, és a láncra rá volt téve egy "szolgálaton kívüli" lakat. Mindenki tudta, hogy nincs bezárva. Tudta a szövetkezet teherautósőföre is. Ő Bardócról jött biciklivel Barótra, berakta a"biciklit" a raktárba, felült a teherautóra, s amikor letette a volánt, vette a "biciklit" és haza karikázott. Ha netán esett az eső, akkor a bringa maradt a raktárban. Ha a mi gépkocsivezetőnk netán vezetés után beült a nyári kertbe sörözni, és alaposan felöntött a garatra, akkor a bringa szintén maradt a "raktárban". A szaki elég gyakran látogatta a sörözőt, tehát a bringa gyakran pihent a "raktárban". Ha ott volt a vasak között, igazi ócskavastelep, roncstelep hangulata volt a "raktárnak". Tudnillik ott volt a kerítés mögött egy régi kiszuperált kisbusz roncs. A bringa mindig ennek a roncsnak volt támasztva. Vasudvari idill.
Ha beköszöntött az ősz és utána a tél, a bringa maradt. A kisbusz mellett.
A mesterséges iparosítás vihara sodorta hozzánk Bandit. Edit a Brassói Traktor Gyár tanulója volt. Bandi a Repülőgép Alkatrészgyár alkalmazottja. Ott ismerkedtek meg Brassóban. Miután összeesküdtek, s várták a kisbabát, Edit Baróti szüleinél tudtak lakásmegoldást találni, s a gyereknevelést is kedvezőbbnek látták a kis bányászvárosban, mint az óriás iparvárossá fejlődött Brassóban.
Bandi hegesztő lett. Sokat volt román nyelvi környezetben és igen érdekes kiejtéssel beszélte a magyar nyelvet. Pedig magyar volt! Szerettük mert jó humora volt és igen jó szakember! A délutáni uzsonnákat mindig együtt költöttük el, s így tudtam meg, hogy közben megszületett a kislányuk.
A műhelybe ipari tanulók érkeztek. Utolsó évesek. Már önállóan tudtak dolgozni. Két tanuló Karcsi és Laci, Olasztelekiek voltak mint én. Laci, ráadásul unokatestvérem. Összesen öten érkeztek. Öt tanuló. Az elméleti oktatást Aradon kapták. Jó iskola volt.
Egy reggel, (már jól benne voltunk az őszben) odajön Ödön. Ő volt a műhely megbízott csoportvezetője s "másodállásban" jóbarátja volt a mi gépkocsivezetőnknek. S aszongya nekem Ödi(-még nem volt teljesen kijózanodva) :
-Mától kezdve van egy inasod!
-Nekem?
-Igen neköd, mert kérdözte a a mestör, hogy kit javasolok oktatóknak. S én tégöd javasoltalak, me' te sokkal jobban dolgozol.
Tizennyolc és fél éves voltam, három hónapja dolgoztam a szövetkezetnél, és alig fél éve lettem szakmunkás! Mit mondjak? Megtisztelve éreztem magam, és büszke voltam, hogy szakoktató lettem! Az inasok szerettek! Egy év korkülömbség volt köztünk. Antika nem szeretett. Ő mindig haragudott rám. Rangsorban Ő következett Ödön után de szakmailag nem volt elég érett, hogy oktasson.
Délelőttös voltam. Reggeliztünk. Megdöbbentem amikor láttam, hogy jön a Berci, a "mestör". Berci nagy szakmai múlttal rendelkezett a cégnél. A szakmai tudása helyezte Bercit a mühely élére. Az Ő szava volt a tízparancsolat. Kíváncsian vártam mi fog történni, mert reggeli idő alatt nem szokott bejönni a műhelybe.
Berci felvázolta a tényállást: Bandi ellpota a "biciklit", aljas tevékenység volt ez mert saját munkatársa biciklijét ellopni nem szép dolog, ...és azt kérdezi mindenkitől, hogy Bandi maradhat-e még e munkacsoportban, vagy legyen elküldve. És ő mint mestör azt mondja, hogy mennie kell mert az elnök úr is így gondolja. S mondanivalója felvázolása után, módszeresen egyenként megkérdezte sorban, a lakatosokat, a hegesztőket, az autószerelőket, az egy szem kovácsot és így ért a forgácsolókhoz. Megkérdezte Ödöntől.
-Neköd, mi a véleményöd Ödi?
-Én es azt gondolom, hogy nem szép na!
-Antika, te mit gondolsz?
-Én es azt mondom, hogy nem volt szép amit tett!
-Te Viktor?
-Berci, csak azt lehet mondani, amit a többiek mondtak? Mert neköm más a véleményöm!
-Hát persze, mondd el nyugodtan a véleményöd!
-Figyeljetök ide! Ez az embör másfél hónapja dolgozik itt. Amikor idejött akkor es ott vót az a bicikli, nem látszott egyáltalán, hogy van gazdája. Ot vót a raktárban mint egy ócskavas. Elvitte mert senki nem mondta neki, hogy van gazdája. Elvitte, mert messze benn lakik a Híd uccába és hamarébb haza akart jutni a családjához. Ne felejtsétök el! Két hete apa. Kapjon egy figyelmeztetést és ne küldjétek el!...
S képzeljétek el! Utánam az inasok következtek és ezt mondta mind:-Neköm es az a véleményöm mint Viktornak!
Utána a mester alaposan berágott rám, hogy mit képzelek én, hogy nem azt gondolom mint a többiek. Múltkor is amikor éjszaka bejött ellenőrizni, csak én dolgoztam egyedül...
Bandit elbocsájtották. Én amikor befejeztem az iskolát visszamentem a bányavállalathoz.

Az újra megnyított akna

Időpont:2008 február 7
Helyszín: Tótvár, Baranya megye

Az akna kékre mázolt acélköpenyét a Nyugat Mecsek, D-Ny-i vonulatánál, Kővágószőlőstől kb. 1 km-re vettem észre. Nem érzékeltem egyebet a külvilágból , csak a falú távolba eső, Lego kocka méretűvé összetörpült házait, és a zajvédő fültokon át a helikopter lapátjainak, csattogó zaját. A torony, szinte a földből emelkedett ki. Soha nem láttam még ilyen konstrukciót. Szakítva az eddig megszokott betonpilléreken nyugvó tömbházszerű aknatoronnyal, vagy az "önhordó" acélszerkezettel , amely Eiffel toronyszerű építmény... ez egy hengeres acélköpeny volt, fölfelé enyhén "tronszkónikus", azaz lapos emelkedésű csonka kúp. Nagyon hasonlított az ismert víztározókhoz, a "Hidroglóbuszokhoz". Mint említettem kékre mázolva. Ha nem tudom, hogy aknatorony, megesküdtem volna hogy a Dél-Dunántúli Vízmű, épülőben levő víztározója.
A pilóta É-K-i irányból közelítette meg a tornyot. Leszállni készült.
Még mindig nem tértem magamhoz...
-Mit keresek én itt?
Tegnap mikor a kezmbe adták a felhatalmazást, azt hittem, csak álmodom!
Álmaimban sem mertem volna gondolni arra, hogy ez újra bekövetkezhet!
Az aknát, a régóta használt aknát újra nyitották!
Már szállított. Az aknatorony belseje sárgára volt mázolva. Makulátlan tisztaság mindenhol. Látszott, ez az építmény már egy teljesen új konstrukció, számomra eddig ismeretlen technológiával...ahol a végtermék: a sárga por már az akna udvarában elkészül.
A technikusok fehér védőruháján, ott láttam a névre szóló személyi filmdózimétert. A torony belső acélköpenyén, szemmegasságban öles betűkkel: "Figyelem! Fokozott sugárveszély!"
-Még mindig nem tértem magamhoz! Azt sem tudom ki nyomta a kezembe, a fejvédő sisakot, az akkumulátoros fejlámpát,az önmentő készüléket, a gumicsizmát, és a leszállási engedélyt biztosító mágneskártyát... amelyiken a személyes ujjlenyomat azonosítón kivűl, retina, és hang azonosító is volt! Ezek nélkül a szállító "kasba" sem tudtam volna beszállni. "Szállítókas", amelyik leginkább egy óriási akváriumhoz hasonlított, lehetővé téve ezúton a kasba utazóknak, a kasból való kitekintést, ami elsősorban a karbantartó személyzet számára nyújtott állandó védelmet, a teljes térbeli megfigyeléshez. Miután a megfelelő azonosítások után beszálltam a "kasba", tudtam meg, hogy olyan anyagból készítették, hogy ha szállítás közben a tízenhatszoros túlbiztosítás ellenére elszakadna az acélsodronyok sorozata, a szabad esés hatására a dinamikai elvnek megvelelően a kas csepp formává alakulna, és úgy zuhanna lefelé, hogy a földet érés pillanatában, a kas anyaga a bele építetett mozgás érzékelő chippekkel, felfogná az ütközési energiát, és csökkentett impulzusokkal helyezné a földre, azaz az akna talpára a kast. Hasonlóan, mint amikor egy labdát leejtünk a magasból, és az egyre kisebb pattogásokkal megáll. Elveszíti a mozgási energiáját.
-Azt is a beszállás pillanatában közölték, hogy ez az első "céges" műszak. Az eddigi munkálatokat az ismeretlen külföldi befektető cég végezte, végeztette. Egyebet nem közöltek. Még annyit, hogy az első és éjszakás műszakot Sashegyi irányítja.
-Csak ekkor eszméltem föl egy keveset. Ő is itt van? A Kistáska? És hogy-hogy eddig nekem nem szólt? Persze ezeket csak magamban, mert a megdöbbenésből még az sem zökkentett ki igazán, amikor a kas "megindult" lefelé. Nagyon rég volt amikor először tapasztaltam, a közel szabadeséssel haladó kasban való utazás élményét. A személyszállító sebességet csak azért korlátozták 7.8 m/s-ra, mert akkor még nem tudták a megfelelő biztonságot garantálni a személyek védelmére, de a teherszállítás már akkor is a szabadesés sebességével zajlott: 9,8-10.3 m/s.
-Emlékszem ezt a szabadesés "fölötti" sebességet nehezen tudtam megértetni Mácsai Ferivel...
-Ez a "kas" 18.0 m/s sebességgel szállította a személyzetet. Amikor beszálltunk a kasba, be kellett szíjjaznunk magunkat egy hevederbe, amelyik szorossan odapréselte a heréimet, és az egész testemet a szállító alkalmatosság falához.
-Amikor az "Indul" jel elhagzott, eszméltem rá, hol vagyok valójában.
-A "talpon" 1500 m mélységben szokatlan világ fogadott. Pláza szerű folyósóra léptem ki a szállító kasból, ahol jöttek szembe velem az éjszakás műszak emberei. Javarészt lengyel és ukrán vendégmunkások. Ott jött velük Sashegyi Józsi. De valahogy olyan furcsa volt. Úgy viselkedett, mintha soha nem találkoztunk volna. Mintha, valahogy teljesen idegen lenne ő is a sok vendégmunkással. Nem is nézett rám. Pedig amikor elmentünk egymás mellett láttam a szemein, hogy látott engem.
-Nem értettem az egészet. Miért nem nézett rám? Miért nem köszönt: -Jó szerencsét! De már nem volt időm tovább gondolkodni. Kicsit megnyugodtam, ha Ők kibirták idelenn tizenkét órát, nekem is menni fog. Odaértünk a Lanovkához, bepötyögtem az indítókódot és az elindult velünk tovább a mélység felé.

Életmentés...játékból.

Időpont: 1976.
Helyszín: Székelyföld, Olasztelek,"Alszeg".
Alszeg, a Felszeg "ellentéte" volt. A Kormos patak "lefelé" folyt, bele az Oltba. Felszeg a falu közepétől, a Kormos patak folyásának ellenkező irányában volt. Alszeg, a falu közepétől, lefelé a Kormos folyásával megegyező irányban. Mi "Felszegben" laktunk, nagyszüleim "Alszegben".
................................
Tíz éves voltam. Ötödikes. Akkoriban ismerkedtem a Bardóci iskola tanári karával. Az osztályfőnökkel. Tudjátok, Bedő Zoltánnal. Alig túl az ötödik osztály első osztályfőnöki óráján. Tulajdonképpen szerettem az osztályfőnöki órákat. Nem volt feleltetés. Kötetlen beszélgetés zajlott, s a tanár igen hasznos ismeret anyagot adott át. Emlékszem itt találkoztam először a "Gombával"; fényképen. Az a gomba amelyik az atomrobbantásnál jön létre. (sajnos) Itt tanították meg először az elsősegély, nyújtási módokat! Speciális balesetekre vonatkoztatva. Például áramütés esetére (is)!
................................
Szerettem Alszegben tartózkodni Nagyszüleimnél. Azért mert ott a szomszédban sok gyerek lakott és főleg azért, mert ott lakott Tátákánál, Sanyika az unokatestvérem.
Sanyika két évvel volt fiatalabb mint én. Ő ezt a két év "hiányosságot" úgy akarta kiegyenlíteni, hogy mindenben utánozott engem, s ha lehetett, akkor sok mindenben szeretett volna többet, és jobban teljesíteni mint én, de legalábbis elől járni egy-két dologban.
Sokszor egészen hajmeresztő ötletek születtek a játékban. Érdekes, az ilyen vadabb ötletek akkor születtek amikor a szülők nem voltak közelben. Este. Sötétben.
Szóval a felnőttek bevonultak a házba, beszélgetni. Az asztal mellett. Mi "udvariasan" elvonultunk, s a szülők magukban még azt gondolták, hogy milyen jó gyerekek vagyunk.
Az alszegi udvar lejtős volt, kifelé a nagykapu irányában. A nagykapu fémből volt, vastag kő pillérekkel. A gyermeki fantázia kitalálta, hogy az udvar olyan mint egy "bobpálya". Csak a megfelelő "közlekedési eszköz" kell ! Az is megvolt! Sanyikának a csecsemőkori babakocsija! Tudjátok az a fajta, amelyik teljesen burkolt volt. Az oldalán kis "ablakok", hogy "kilásson" a baba. Namármostan. Mi azt a burkolatot, lefejtettük. Csak az "alváz" maradt meg, a négy kerékkel. Ez kivállóan alkalmas volt arra, hogy az emberfia megtolta, aztán felugrott rá, s az amúgy is lejtős udvaron, a kocsi száguldott lefelé, s csak úgy csattant a fém kapun! A baj az volt, hogy napközben a komisz felnőttek nem engedték gyakorolni ezt az igen fontos sportot! De jött az este. S a felnőttek el voltak foglalva, a maguk gyerekes gondjaikkal...
A szétszedett babakocsi ott volt a fészerben. A fészerben "kiépített" villany! Tudjátok az a fajta izzófoglalat, amelyik porcelánburkolattal van ellátva, és tökéletesen szigetel, amig van rajta porcelán. Ha nincs rajta porcelán akkor ráz! Kapcsoló hiányában gondos érintés az izzón, enyhe fordítás...és van világosság! Tudja ezt egy felnőtt. De egy gyerek, aki alig éri fel... És Sanyika persze ebben a kérdésben (is) elől akart járni... majd Ő "felkapcsoja" a villanyt. Megmarkolta a szigeteletlen burkolatot...és nem engedte el! Mert odarántotta az áram!! Én ott álltam megkövülve az ijedtségtől, a fel-felvillanó fényben, és Sanyika ordibálása mellett. S a pillanat tört része alatt villant föl, az a pár napja hallott osztályfőnöki tanítás:"-ha ráz valakit az áram, dobjunk a vezetéknek valami fém tárgyat, estleg egy száraz deszkadarabbal próbáljuk lelökni a vezetéket a bajbajutott testéről..." Talán a gondviselés ragadtatta meg velem a fejszét, s ahogy ott láttam a sötétben, a második csapásra elvágtam a vezetéket. Sanyika úgy lehuppant oda, hogy egy mukkot sem ejtett ki utána. Síri csönd következett... Érezni lehettett a levegőben az égett bőr szagát. Pár másodperc után Sanyika felkelt, és kimentünk mindketten a fészerből. Egy szót sem mertünk szólni, még egymáshoz sem. Ott volt a kút a fészer mellett. Én kihúztam egy vödör vizet, és Sanyika ivott. Sokat! Utánna ittam én is. S akkor elhatároztuk, hogy nem szólunk senkinek. Én nem is mertem ránézni Sanyika kezére! Bementünk a házba és olyan csendben ültünk, hogy már nekem is gyanús volt. Hát biztattam Sanyikát, játszunk. Legalább tegyünk úgy mintha játszanánk. De Sanyika nem jött. Fájt a keze. Szerencsére mi haza mentünk. És, hogy mi lett Sanyikával, aznap este nem tudom, csak azt, hogy másnap reggel amikor kellett volna iskolába mennie és a mosakodásra került sor, akkor vette észre Mámáka, hogy a gyereknek tiszta genny a keze. Azonnal elvitte orvoshoz.
...........................
Szétszórt a sors.
Sanyika cipész lett. Családot alapított. A fia Csongor, ismeri a történetet.
Néhány éve, mikor találkoztunk, s ott ülve a suszter székén a mühelyében, töltött nekem egy pohár pálinkát. Kezembe adta a poharat. S ahogy elvettem a poharat akkor láttam, hogy a keze azután is egy "C" betűt formáz, amikor már nem fogja a poharat. Rámnézett, kinyította a tenyerét, amennyire tudta, és kérdezte:"-Emlékszöl-e?"
Igen!
Akkor "kiégett" egy darab a tenyeréből.
De életben maradt!
Emlék.

vitya: Fogságom története

vitya: Fogságom története

Fogságom története

Időpont: 1988
Helyszín: Észak Románia, Máramaros megye, Borsa.

1987 szeptember 15.-én vonultam be a Román Hadseregbe.
A 370 főt számláló Hegyivadász Zászlóajban tízen voltunk magyarok.
A bevonulás napján kopaszra nyírtak bennünket. Megkaptuk a mundért, és szinte ünnepnek számított, amikor megtudtam, hogy az aknavető ütegben ahová besoroztak összefutottam Lőrinc Zoltánnal. Kis megnyugvás volt, hogy nem vagyok egyedül magyarként az ütegben... hisz az világos volt, hogy nehéz időszak következik!
Csak reménykedtem, hogy nem fog tovább tartani ez az időszak nyolc hónapnál.
(Tévedtem!)
Tudnillik, biztos voltam, hogy a nemzeti hovatartozásom miatt szálka leszek, némelyik szélsőséges gondolkodású délvidéki románnak. Ők az oltyánok. Rendfokozat-függők, és igen- igen arrogánsan, "bizonyították"! Példa erre Oanea Eugen szakaszvezető. Tisztelet neki azért, mert nagyon betartotta a katonai szabályzatot, pedáns volt, tisztaság és rendszerető... Végigsétált a sorban álló katonák előtt. Nagyon szabályos és peckes tartással. Erre a peckes, kihúzott tartására nagy szükség volt! Általánosan egy fejjel volt alacsonyabb mindenkinél. A középső sorban állóknál, másfél fejjel. A harmadik sorban a nagytermetű katonák álltak. Amikor elém ért,még jobban kihúzta magát, és így szólt:
-Tudsz vasalni?
-Igen!
-Mi a neved?
-Nagy, közlegény vagyok!
-Igen?! Szóval magyar vagy? Mától kezdve te leszel a "Nagy Vasalógép"!
Ez a történet, viszonylag egy közepes kaliberű "szivatás" volt.
Nyolc hónap alatt a Hadsereg gondoskodott, hogy a következő nyolc hónapra legyen megfelelően képzett "szakembere". Így mire másod-időszakos katona lettem, túlvoltam összesen három speciális képzésen. És közben rengeteget álltam sorban. Egyik névsor olvasás a másikat követte. És álltunk a sorban reggel, este, éjjel. Télen és nyáron. Melegben és fagyban. Havazásban és esőben!
Amikor szólt a kürt, akkor rohanni kellett, a parancsnokság épülete elé, és ott sorban állni, és várni az ügyeletes tisztet, aki kb. tíz perc után kijött, egy tiszthelyettes felolvasta a névsort, mindenki a neve után kiálltotta: "Jelen", s a végén elmehettünk.
Szólt a kűrt!
Kirohantunk.
Felsorakoztunk. 370 katona!
Ott álltunk tizenöt percet, és kijött az épületből a tiszthelyettes, és hátul összekulcsolt kezekkel megállt előttünk, nézett minket és nem szólt semit. Valahogy úgy sikerült, hogy épp velem szemben állt, de nem rám nézett. Csak akkor pillantott oda, amikor én dühömben befejeztem egy elég durva megjegyzést... "Ó, hogy tenném bele a..."(bocsánat ezt nem írom le) Ám félre értés ne essék, nem a tiszthelyettest inzultáltam magamban, csak a helyzet dühét adtam ki magamból, mint sok más katona társam. De ez a tiszthelyettes, most engem észrevett! És azt gondolta, hogy őt átkozom! Így hívott ki a sorból, akkor még nem tudta ki, és milyen nemzetiségű vagyok:
-Gyere ide te takony...
Én azt hittem, hogy ott helyben le fog lőni! Hiszen nála volt a fegyvere!
Ő viszont uralkodott az indulatain, s talán ez volt mindkettőnk szerencséje! Kihívta végre az ügyeletes tisztet. Százados volt. A tiszhelyettes beszámolt a történtekről. A százados:
-Mi a neve?!
- Nagy Viktor, tizedes!
-Ááá, igen?! Nagy vagy, és Viktor?!...hmm!
-Hát tudd meg, hogy mi itt Máramarosban csak a lovaknak szoktunk Viktor nevet adni!
-Rendfokozatot, derékszíjjat, bakancsfűzőt!
-Őrség! Fogdába vele! ....A "carcer"-ba! (tudjátok mi a "carcer"? 90 cm hosszú, 80 cm magas és 80 cm széles lyuk, és rád van zárva az acél ajtó!)
Jött az őrség. Feltűzött szuronnyal! És én mentem, kifüzött bakkanccsal, derékszíj nélkül.
Tudjátok ki volt az őrségparancsnok?
Lazar Grigore, délvidéki román katona. Együtt vonultunk be. Együtt végeztük el az alapkiképzést. Egyszerre lettünk tizedesek, csak engem közben elvittek Besztercére ütegőrmester képzésre. Grigore lett az őrségparancsnok...
-Viktor te mit keresel itt? kérdezte. Én elmeséltem neki.
- És holnap reggel ki fogja az alegységet beíratni napi kosztra, és vételezni az ellátmányt ha te a fogdában vagy?
-Hívd fel Blana Constantin, századost és ő intézkedik!
Grigore telefonált, Blana Constantin századosnak. Ő volt az aknavető üteg parancsnoka. A százados beszámoltatott a történtekről. Én elmondtam neki, hogy épp a listát állítottam össze a holnapi étkeztetésről, amikor abba kellett hagyjam a munkám, mert szólt a kürt. Ott álltam sorban, dolgom végezetlenül. Dühös voltam, és káromkodtam!
Blana Constantin felhívta az ügyeletes századost...
Az ügyeletes százados felhívta az őrséget...
S én miután voltam két órát fogdában, folytattam a napi tevékenységemet... de amikor legközelebb szólt a kürt, nekem már nem kellett rohanni sorakozni. Két nappal később hivatalosan kineveztek üteg őrmesternek. S amikor Blana Constantin nem volt a laktanyában, én voltam az üteg parancsnok helyettese.
Lásd a 2007 július 7. Aplicatie-2 bejegyzést.