Vakszerencse(folytatás)
Vadászkéssel vakarták le valamelyest az iszapot a nadrágról, és a kabátról. Az iszap tele volt a vízitök apró gubacsaival, amelyek alattomosan véresre dörzsölték a csuklót, ha a gubacs ott maradt a kabát hajtókájában.
Hajnali három órakor elfogyott az erejük, és valahogy a bátorságuk is az inukba szállt. Furcsa volt, hogy nem értek még a határhoz.
Egy kukoricatáblához értek, amikor úgy döntöttek, hogy a kukoricás védelmében megpihennek, és megvárják a reggelt. Talán felszáll a köd, eláll az eső, és sikerül tájékozódniuk, merre, mennyire lehetnek a határtól.
Kukoricaszárat vágtak, s hevenyészet fekhelyet készítettek maguknak, a nedves földre. Szorosan egymás mellé feküdtek, hogy egymást melegítsék, és tudjanak egy keveset aludni. A nagy fáradság után annyira ki voltak melegedve, hogy nem is érezték a hideget. Elaludtak, s ha ebben a pillanatban arra jár egy határőr járőr, biztos elkapja őket, nem is vették volna észre a közeledését.
Kora reggeli félhatra elállt az eső és leereszkedett még jobban a köd, és a tájra ráerszkedett a novemberi reggelek hidege. István és Jolán megébredtek, nagyon fáztak. Győző és Jocó nagyon fáradtak voltak nekik sikerült még a hideg ellenére is aludni. István felkelt, és óvatosan előre kúszva megpróbált körül kémlelni, de a köd annyira sűrű volt, hogy nem látott tovább tíz méternél.
Győző arra ébredt, hogy rettenetesen fázik, és Pista Jolán lábát melegíti dörzsölgetéssel és ráleheléssel. Alaposan átfáztak. Számba vették a megmaradt magukkal hozott elemózsiát. Megmaradt egy fél literes ásványvizük, fél margarin, fél kiló kenyér és a Pityu fél liter pálinkájának negyede. Ebből kortyoltak éjjel néha, és érdekes Jolán kért többször. Félt.
Elosztották, megmaradt magukkal hozott elemózsiájukat, csak a vízzel takarékoskodtak, mert nem tudták mennyi van még hátra.
Nyolc órára felszállt a köd, és kicsit kinyújtózkodva, óvatosan előrekúszva körülnézett Győző. A kukoricatábla, amelyben meghúzódtak, még húsz-huszonöt métert tartott. A további rész már le volt vágva. 100-150 méterre szépen kupacba összehordva, látszott ezt csak tegnap törhették le, vagy törte le a gép, és a kukorica halomtól néhány méterre ott magaslott a határőr őrtornya.
2008. június 27., péntek
2008. június 25., szerda
Szökés
Vakszerencse(folytatás)
Nekivágtak, a sötét mezőnek. A távolban lehetett látni a fő közlekedési útvonal, ívlámpáinak a fényét. Ez az út a határ felé tartott. Jó irány lett volna, de óvatosságból távol kellett maradni az út környékétől, hiszen a határőröknél is eskületétel volt, ilyen alkalommal sok öreg, másodéves kiskatonát kiengednek a városba.
Az útról néha hallani lehetett a határnak tartó gépkocsik, motorzaját és a katonák énekelését.
A négy fiatal különös molyirtó szagot árasztott. Egész ruházatukat bekenték naftalinnal. S ezt a műveletet, menet közben többször megismételték. Azt hallották, hogy a molyirtó szagától nem fogják megérezni a kutyák az ember szagot.
Alig gyalogoltak tíz percet a nyirkos sötétségből egy sötét tömeg bontakozott ki.
„Vége! Lebuktunk”… villant át az agyukban a felismerés. Belefutottunk egy járőr csoportba… és reszketve álltak ott, egymás kezét szorongatva. Jolán úgy szorította Győző kezét, hogy a körmei belemélyedtek a húsba. Nem mertek megmozdulni… csak vártak, hogy a járőr odaér, és letartóztatja őket. Ám a járőr sem mozdult. Ott állt rendületlenül és a szemerkélő esőben, a mozdulatlan légtömegben megérezték a lónak a szagát, amely ki volt pányvázva és békésen várta a reggelt, hogy a gazdájával folytassák a kukoricahordást. Ő volt a „járőr”.
Alig ocsúdtak fel, ebből az ijedségből s tettek néhány lépést egy másik akadály állta útjukat: egy csatorna. Rada síkvidék, és komoly öntözési rendszert alakítottak ki a mezőgazdászok, öntözési csatornahálózat szabdalta szét a mezőt, s aki ismeretlenben járta éjszaka a környéket könnyen belebotlott ezekbe az árkokba. A sötétben úgy látszott, hogy egy komoly nekifutás után át lehet ugrani. Ám ez nem sikerült. Győző volt közöttük a legvakmerőbb, s talán a legügyesebb, de bármennyire is feszítette testét, a csatorna közepébe csobbant. Hideg volt a novemberi víz, mint a jég, és Győzőt aggodalommal töltötte el, hiszen Jolán fiatal és menzesze van.
-Pityu, bele kell gyalogolnotok a vízbe. Ne próbálkozzatok, nem lehet átugrani. Legalább a gyaloglásnak meg van az előnye, hogy ember nem töri ki olyan könnyen a bokáját. Gyere be légy szíves az árok szélére és segítsél, hogy Jolán úgy jusson át, hogy a legkevésbé legyen vizes. Tudod, mi van vele igaz?
És úgy adták át egymásnak a lányt a víz fölött.
Az árkok egymást követték. Módszeresen. Értelme nem volt kicsavarni a zoknit, negyed óra múlva, újabb és újabb árok következett. Nagyon fárasztó és idegőrlő gyaloglás volt ez. Amikor kimásztak az árokból, az őszi mélyszántáson haladtak. A mélyszántás 60-70 centis árkait harántolták a haladási irányukkal. Ez azt jelentette, hogy „srégen” haladtak a szántási árkokhoz képest. Ebből fakadóan, minden második lépésnél rá kellett lépni egy bucka tetejére, amelyik mindig összeroskadt alattuk, mert az eső átáztatta. A bakancsunk nem csak a víztől volt nedves, hanem a ráragadt sárkolonctól, amelyik néha akkora méretet öltött, mint a bakancsuk kétszerese.
A zsebkendőre rajzolt térkép egy autós térkép másolata volt. Léptékvonalzó hiányában úgy becsülték, hogy Radától a határzóna 8-10 km. E távolság leküzdésére 4-5 órát számítottak.
Este 10 óra volt és az ország fényei még nagyon közelinek tűntek Északi irányból.
-Pityu, egy kicsit mindig balra tartsál a bemért iránytól, kissé Dél- Nyugatnak tartva, kábé tíz fokot. Győző már remegett az idegességtől és a fáradtságtól, mert az erőltetett tempóba, vonta maga után Jolánt, s ő szegény bírta amennyire bírta az iramot, de alatta is mindig összeroskadt a mélyszántás és eséskor magával rántotta Győzőt is.
Pityu kétségbe esetten nézte az iránytűt néha öt percenkét, árgus szemekkel figyelve, hogy nem tévedet esetleg. Ez 10 fokos irányváltoztatás az eredményezte, hogy kicsit távolodtak a város fényeitől, de így közelebb kerültek az úthoz!
-Pityu, ne menjél már annyira közel az úthoz, próbálj csak 7-8 fokot tartani az iránytól.
-Ugyan már Győző, ezt te sem gondolhatod komolyan, hogy tudjak sötétben minden tájékozódási pont szerint tartani 7 fokos irányt.
Győző földhöz vágta a kezében levő szatyrot. Jolán sírt. S a feszült idegesség, nem engedte, hogy észrevegyék az előttük tornyosuló sötét tömeget, amelyik egyszer előbukkant a ködös párából. Egy hatalmas lánctalpas traktor. A silótakarmány halmán állt, e géppel tömörítették a lekaszált száras takarmányt. Rohantak oda, felszabadulva, örömmel, hogy a gépről majd kiderül, melyik országban vannak. Híre volt ugyanis, hogy nem megfelelően előkészített határátlépések az eredményezték, hogy úgy átléptek a szomszéd ország területére, hogy nem is vették észre, és egy véletlen kanyarral vissza is tértek az elhagyni kívánt országba, és ekkor fogták el őket a határőrök, amikor jöttek vissza.
A lánctalpas, azonban néma volt. Nem találtak olyan nyomot, amelyik bíztatta volna őket, csak bátran elhagytátok már az országot.
Elmúlt éjfél.
A csatornák mélységének felderítése miatt talaj darabokat dobtak a vízbe, a csobbanás hangjából próbálták kideríteni a vízfenék alját. Győző próbálkozott e művelettel, ő patak mellet, nőt fel, ismerte ezt a módszert. Ennél a csatornánál nem csobbant a víz. Süket volt. Olyan volt mintha befagyott volna.
-Jézus, milyen széles, s ha befagyott nem lehet vastag rajta a jég, hiszen még alig volt hideg.
Győző vacogva közelítette meg a csatornát és óvatosan lépett rá a jégre és Istenem… megbírta, nem szakadt be alatta! Út volt! Nem csatorna! Csak vizes volt és úgy látták, mintha egy újabb csatornához értek volna.
Az utat elhagyva, halvány kis lámpa fényét vették észre és jellegzetes disznó szagot.
Egy sertés telephez közelítettek.
-Istenem itt kutyák lehetnek!
-Kikerüljük, ne féljetek, nem fognak észrevenni.
Magas töltés állta útjukat, s lenn a töltés aljában boros, lapos terült el. Úgy tűnt, szépen egymás mögött haladva, alkalmas hely lesz a telep elkerülésére.
Pityu haladt elől, mögötte Győző, Jolán, és Jocó zárta a sort. A bokrok előtt szabad füves térség, kézenfekvő volt, hogy itt haladtak. Zsombékos, vizenyős talajon lépkedtek. Egymástól tízlépésnyire. Pityu már kiért a töltésre, amikor Győző alatt beszakadt a zsombék és belemerült derékig a mocsárba.
-Álljatok meg… mondta fojtott hangon.
-Álljatok meg, ne gyertek tovább, mert ha lépek, akkor mélyebbre sűlyedek!
-Pityu! Pityu! Gyere vissza! Gyere vissza, mert beszakadt a mocsár alattam.
-Mi, van Győző?
-Gyere vissza óvatosan, itt a bokrok mellet gyere, itt szilárdabb lehet a talaj! Jézus, itt fogok elpusztulni. Gyere hamar, már a mellemig benne vagyok!
Pityu visszaért. Épp időben. Csupa büdös, kénes szagú iszap lett Győző, cuppogott a bakancsa minden lépésnél. Jolán, és Jocó már óvatosan a bokrok mellett tette meg az utat és megúszták a mocsár vendégszeretetét.
Folyt.köv.
Nekivágtak, a sötét mezőnek. A távolban lehetett látni a fő közlekedési útvonal, ívlámpáinak a fényét. Ez az út a határ felé tartott. Jó irány lett volna, de óvatosságból távol kellett maradni az út környékétől, hiszen a határőröknél is eskületétel volt, ilyen alkalommal sok öreg, másodéves kiskatonát kiengednek a városba.
Az útról néha hallani lehetett a határnak tartó gépkocsik, motorzaját és a katonák énekelését.
A négy fiatal különös molyirtó szagot árasztott. Egész ruházatukat bekenték naftalinnal. S ezt a műveletet, menet közben többször megismételték. Azt hallották, hogy a molyirtó szagától nem fogják megérezni a kutyák az ember szagot.
Alig gyalogoltak tíz percet a nyirkos sötétségből egy sötét tömeg bontakozott ki.
„Vége! Lebuktunk”… villant át az agyukban a felismerés. Belefutottunk egy járőr csoportba… és reszketve álltak ott, egymás kezét szorongatva. Jolán úgy szorította Győző kezét, hogy a körmei belemélyedtek a húsba. Nem mertek megmozdulni… csak vártak, hogy a járőr odaér, és letartóztatja őket. Ám a járőr sem mozdult. Ott állt rendületlenül és a szemerkélő esőben, a mozdulatlan légtömegben megérezték a lónak a szagát, amely ki volt pányvázva és békésen várta a reggelt, hogy a gazdájával folytassák a kukoricahordást. Ő volt a „járőr”.
Alig ocsúdtak fel, ebből az ijedségből s tettek néhány lépést egy másik akadály állta útjukat: egy csatorna. Rada síkvidék, és komoly öntözési rendszert alakítottak ki a mezőgazdászok, öntözési csatornahálózat szabdalta szét a mezőt, s aki ismeretlenben járta éjszaka a környéket könnyen belebotlott ezekbe az árkokba. A sötétben úgy látszott, hogy egy komoly nekifutás után át lehet ugrani. Ám ez nem sikerült. Győző volt közöttük a legvakmerőbb, s talán a legügyesebb, de bármennyire is feszítette testét, a csatorna közepébe csobbant. Hideg volt a novemberi víz, mint a jég, és Győzőt aggodalommal töltötte el, hiszen Jolán fiatal és menzesze van.
-Pityu, bele kell gyalogolnotok a vízbe. Ne próbálkozzatok, nem lehet átugrani. Legalább a gyaloglásnak meg van az előnye, hogy ember nem töri ki olyan könnyen a bokáját. Gyere be légy szíves az árok szélére és segítsél, hogy Jolán úgy jusson át, hogy a legkevésbé legyen vizes. Tudod, mi van vele igaz?
És úgy adták át egymásnak a lányt a víz fölött.
Az árkok egymást követték. Módszeresen. Értelme nem volt kicsavarni a zoknit, negyed óra múlva, újabb és újabb árok következett. Nagyon fárasztó és idegőrlő gyaloglás volt ez. Amikor kimásztak az árokból, az őszi mélyszántáson haladtak. A mélyszántás 60-70 centis árkait harántolták a haladási irányukkal. Ez azt jelentette, hogy „srégen” haladtak a szántási árkokhoz képest. Ebből fakadóan, minden második lépésnél rá kellett lépni egy bucka tetejére, amelyik mindig összeroskadt alattuk, mert az eső átáztatta. A bakancsunk nem csak a víztől volt nedves, hanem a ráragadt sárkolonctól, amelyik néha akkora méretet öltött, mint a bakancsuk kétszerese.
A zsebkendőre rajzolt térkép egy autós térkép másolata volt. Léptékvonalzó hiányában úgy becsülték, hogy Radától a határzóna 8-10 km. E távolság leküzdésére 4-5 órát számítottak.
Este 10 óra volt és az ország fényei még nagyon közelinek tűntek Északi irányból.
-Pityu, egy kicsit mindig balra tartsál a bemért iránytól, kissé Dél- Nyugatnak tartva, kábé tíz fokot. Győző már remegett az idegességtől és a fáradtságtól, mert az erőltetett tempóba, vonta maga után Jolánt, s ő szegény bírta amennyire bírta az iramot, de alatta is mindig összeroskadt a mélyszántás és eséskor magával rántotta Győzőt is.
Pityu kétségbe esetten nézte az iránytűt néha öt percenkét, árgus szemekkel figyelve, hogy nem tévedet esetleg. Ez 10 fokos irányváltoztatás az eredményezte, hogy kicsit távolodtak a város fényeitől, de így közelebb kerültek az úthoz!
-Pityu, ne menjél már annyira közel az úthoz, próbálj csak 7-8 fokot tartani az iránytól.
-Ugyan már Győző, ezt te sem gondolhatod komolyan, hogy tudjak sötétben minden tájékozódási pont szerint tartani 7 fokos irányt.
Győző földhöz vágta a kezében levő szatyrot. Jolán sírt. S a feszült idegesség, nem engedte, hogy észrevegyék az előttük tornyosuló sötét tömeget, amelyik egyszer előbukkant a ködös párából. Egy hatalmas lánctalpas traktor. A silótakarmány halmán állt, e géppel tömörítették a lekaszált száras takarmányt. Rohantak oda, felszabadulva, örömmel, hogy a gépről majd kiderül, melyik országban vannak. Híre volt ugyanis, hogy nem megfelelően előkészített határátlépések az eredményezték, hogy úgy átléptek a szomszéd ország területére, hogy nem is vették észre, és egy véletlen kanyarral vissza is tértek az elhagyni kívánt országba, és ekkor fogták el őket a határőrök, amikor jöttek vissza.
A lánctalpas, azonban néma volt. Nem találtak olyan nyomot, amelyik bíztatta volna őket, csak bátran elhagytátok már az országot.
Elmúlt éjfél.
A csatornák mélységének felderítése miatt talaj darabokat dobtak a vízbe, a csobbanás hangjából próbálták kideríteni a vízfenék alját. Győző próbálkozott e művelettel, ő patak mellet, nőt fel, ismerte ezt a módszert. Ennél a csatornánál nem csobbant a víz. Süket volt. Olyan volt mintha befagyott volna.
-Jézus, milyen széles, s ha befagyott nem lehet vastag rajta a jég, hiszen még alig volt hideg.
Győző vacogva közelítette meg a csatornát és óvatosan lépett rá a jégre és Istenem… megbírta, nem szakadt be alatta! Út volt! Nem csatorna! Csak vizes volt és úgy látták, mintha egy újabb csatornához értek volna.
Az utat elhagyva, halvány kis lámpa fényét vették észre és jellegzetes disznó szagot.
Egy sertés telephez közelítettek.
-Istenem itt kutyák lehetnek!
-Kikerüljük, ne féljetek, nem fognak észrevenni.
Magas töltés állta útjukat, s lenn a töltés aljában boros, lapos terült el. Úgy tűnt, szépen egymás mögött haladva, alkalmas hely lesz a telep elkerülésére.
Pityu haladt elől, mögötte Győző, Jolán, és Jocó zárta a sort. A bokrok előtt szabad füves térség, kézenfekvő volt, hogy itt haladtak. Zsombékos, vizenyős talajon lépkedtek. Egymástól tízlépésnyire. Pityu már kiért a töltésre, amikor Győző alatt beszakadt a zsombék és belemerült derékig a mocsárba.
-Álljatok meg… mondta fojtott hangon.
-Álljatok meg, ne gyertek tovább, mert ha lépek, akkor mélyebbre sűlyedek!
-Pityu! Pityu! Gyere vissza! Gyere vissza, mert beszakadt a mocsár alattam.
-Mi, van Győző?
-Gyere vissza óvatosan, itt a bokrok mellet gyere, itt szilárdabb lehet a talaj! Jézus, itt fogok elpusztulni. Gyere hamar, már a mellemig benne vagyok!
Pityu visszaért. Épp időben. Csupa büdös, kénes szagú iszap lett Győző, cuppogott a bakancsa minden lépésnél. Jolán, és Jocó már óvatosan a bokrok mellett tette meg az utat és megúszták a mocsár vendégszeretetét.
Folyt.köv.
2008. június 24., kedd
Szökés
Első rész – Vakszerencse
A hideg novemberi sűrű, fagyos eső, konok kitartással permetezte a négy sötét alakot, akik a határ menti város külterületén, igyekeztek kikerülni minden találkozást a város lakosaival. Ezt a szerencsét épp az időjárás adta meg, hisz az ónos eső elől mindenki behúzódott otthonába. A városnak ez a külterülete egyébként sem volt forgalmas, hisz itt fordult meg útjáról, hatalmas vargabetűvel a negyed villamosa, és érdemi forgalom ezen a szakaszon csak a reggeli órákban volt, amikor munkába mentek az emberek, és a diákok. Napközben nem is járt ide szinte senki. Amolyan munkásnegyed volt ez, ahová még a nemzeti értelmiség csoportja is tartozott, itt kaptak lakást maguknak. Ez volt a "GAI" negyed.A négy szerencsétlen alak, már másodszor próbálkozott a megadott címen, megtalálni azt a családot, aki segített volna elrejtőzködni, de a napközben kapott tájékoztatás nem változott:-Attiláék még mindig nem jöttek haza.-Jó, azért köszönjük szépen a segítséget. Megkérhetem, hogy ezt a csokor virágot adja át Etelkának. Ma van a születésnapja. Felköszönteni jöttünk, ha már erre jártunk. Tanítványa voltam az Edenyi gimnáziumban. Darálta a betanult szöveget Győző, akinek a barátja valóban ismerte Etelkát. De Etelka soha nem hallott Győzőről. Ilona valóban osztálytársa volt Etelkának, s olykor találkoztak, még a tanítóképző befejezése után, de egyre ritkábban. Főleg miután mindketten férjhez mentek, csak a sors szétszórta őket. Etelkát az ország Észak Nyugati régiójába helyezték ki, mint friss tanerőt. Ilona az ország belsejébe került. Legalább 600 kilométerre a barátnőjétől. Ilona ezt a címet adta oda Győzőnek segítségül, mert Rada a határ menti város a 45 kilométeres szigorított zónában feküdt. Ide nem lehetett utazni, ha az embernek csak kedve szottyant. Itt konkrétan kellet igazolni, hogy mi járatban van, aki erre tévedt.Radához tartozott, szinte külterülete volt Ipolva. Ide jött a mi ismerős csoportunk, az Ipolvai gyalogsági ezredhez, ahol e szombati napon katona eskü volt. Az ilyen militáris események ideje alatt a helyi milicia soha nem ellenőrizte a civil lakosságot, hiszen rengeteg kiskatona hozzátartozója érkezett a laktanyába a nem mindennapi eseményre. Katonai eskü!B.Lehel, Győző barátja, ide vonult be, Ipolvára.Alibinek, kiváló volt ezt a napot választani. Csak az volt a baj, hogy Ipolva és a határ között ott volt még Rada, a nagy határváros és ott nem lehetett könnyen közlekedni, főleg a külterületre kijutni, ha nem volt egy megbízható cím.A négy átutazó, a katonai eskü után, megpróbált kapcsolatba kerülni Etelkával, és Attilával, de a fiatal pár, hétvége lévén elutazott a szülőkhöz. A szomszéd szerencsére szívélyesen megengedte, hogy a csomagokat betegyék az udvarba, s így a néhány napra gondosan összepakolt, élelmiszerrel megpakolt szatyrokat, amelyek közönséges bevásárló szatyroknak néztek ki, nem kellett magukkal hurcolniuk, s feltűnés nélkül elvegyülhettek a város szombat délelőtti forgatagában.Rada főtere olyan volt, mint sok más megyeszékhely főtere, ahol sok kultúra találkozott. Az épületeken egyszerre volt felismerhető a sváb, a szerb, a román és a magyar építészeti tervezőmunka. De ugyanez a tarkaság volt észlelhető a lakosság társalgásában is, főleg ha a kisebb csoportok beszélgetését figyelte meg az átutazó. A boltok és az intézmények feliratait csak az ország anya nyelvén lehetett látni, olvasni, de a beszélgetők halk szavaiból hamar felismerhető volt, melyik nemzethez tartoznak. A halk beszélgetés, általában abba maradt, ha járókelő, esetleg egyenruhás járőr közeledett, és közömbös arccal révedtek a tekintetek az épületek homlokzatára, vagy a kirakatok szabvány kínálatára.A főtéren viszonylag csendes parkot alakítottak ki a város tervezői, platán és hársfákkal, és a fák alá elhelyezett padokkal. A közeli cukrászda is csendes, és feltűnés mentes tartózkodási helynek bizonyult, és még néhány áruház, amelyek silány választékát meg lehetett tekinteni.Ezt a kínálatot hamar feltérképezték, a minden lehetőségre felkészült országot elhagyni kívánó négy fiatal!István és Győző.Győző és István.Ők voltak, akik fölvállalták egymást. Fölvállalták azt, amit tenni fognak. Fölvállalták egymásért a felelősséget. István az öccse, a 16 éves Józsiért, és Győző, Jolánért, aki 18 éves múlt.Napközben nem volt kedvezőtlen az időjárás. Csendben meghúzódtak a cukrászdában egy-egy isler és egy-egy üdítőt elfogyasztva. Utána a parkban sétáltak, és pihentek a padon, de nem maradtak sokáig egy helyben, hogy ne legyenek gyanúsak. Csak a késő délutáni órákra kezdett kellemetlen lenni a helyzetük, mert elbújt a Nap a felhők közé és eleredt az eső. Ekkor már nem maradhattak tovább a kiürült parkban, nyakukba vették a várost, s hogy időt nyerjenek elindultak a külváros felé, gyalog a szitáló esőben. Egyik kapualjból a másikig, tartva, mintha csak épp átugornának a szomszédba.A külváros felé tartó sárga villamos, amely a délutáni utasokat szállította haza öt óra felé érte őket utol. Ekkor voltak félúton.-Mit csinálunk, ha nem találjuk otthon őket, ismét? Kérdezte István, Győzőtől.-Figyelj.nézett maga elé, Győző. addigra már teljesen átázott a bakancsa...-Veszünk itt a virágboltban egy csokor virágot... akkor értek oda egy virágüzlet elé... s megkérjük a szomszédot, adja át Etelkának, s elbúcsúzunk, megmondjunk:elmegyünk, hogy érjük el az esti vonatot.-Hm. Jó ötlet... válaszolta István... addigra talán annyira besötétedik, hogy neki vághatunk.Fél hatra értek vissza a szomszédhoz, aki szó nélkül vette át a virágcsokrot, és adta át az udvarba berakott szatyrokat.A "GAI" negyed fő utcájából kis utcák nyíltak. Neki a mezőnek. Csak úgy találomra vágtak neki egyik sötét utcának. Az előkészített, gondosan kivitelezett rafia bevásárló szatyrokra rákerültek a zsebben hordott zsinórok, és egy begyakorolt mozdulattal hátizsákot varázsoltak, az élelmiszerrel megpakolt szatyrokból. Az acélkarikákat Győző szegecselte, egy-egy bőrdarab segítségével a szatyrok aljára. Ezeken a karikákon átfűzve a zsinórt, és visszahurkolva a szatyor fülén, úgy lehetett vinni az egészet, mint a kisiskolások a hátitáskát.Az utca végén egy villanyoszlop mellett megálltak. Itt volt vége a városnak. A zsebekből előkerült a zseblámpa, az iránytű, és a zsebkendőre rajzolt térkép. A térkép rajzolás is Győző ötlete volt. István parittyát, azaz csúzlit készített. Mestere volt e fegyver készítésének, és forgatásának.A sötét, felhőtlen időben nem sok tájékozódási pontot találtak. Így iránytű szerint nekivágni nagyon kockázatos. De menni kellett! Ha már eddig eljutottak.-Majd gyakrabban nézzük az iránytűt, legalább tíz percenként... mondta Győző.
Folyt.köv.
A hideg novemberi sűrű, fagyos eső, konok kitartással permetezte a négy sötét alakot, akik a határ menti város külterületén, igyekeztek kikerülni minden találkozást a város lakosaival. Ezt a szerencsét épp az időjárás adta meg, hisz az ónos eső elől mindenki behúzódott otthonába. A városnak ez a külterülete egyébként sem volt forgalmas, hisz itt fordult meg útjáról, hatalmas vargabetűvel a negyed villamosa, és érdemi forgalom ezen a szakaszon csak a reggeli órákban volt, amikor munkába mentek az emberek, és a diákok. Napközben nem is járt ide szinte senki. Amolyan munkásnegyed volt ez, ahová még a nemzeti értelmiség csoportja is tartozott, itt kaptak lakást maguknak. Ez volt a "GAI" negyed.A négy szerencsétlen alak, már másodszor próbálkozott a megadott címen, megtalálni azt a családot, aki segített volna elrejtőzködni, de a napközben kapott tájékoztatás nem változott:-Attiláék még mindig nem jöttek haza.-Jó, azért köszönjük szépen a segítséget. Megkérhetem, hogy ezt a csokor virágot adja át Etelkának. Ma van a születésnapja. Felköszönteni jöttünk, ha már erre jártunk. Tanítványa voltam az Edenyi gimnáziumban. Darálta a betanult szöveget Győző, akinek a barátja valóban ismerte Etelkát. De Etelka soha nem hallott Győzőről. Ilona valóban osztálytársa volt Etelkának, s olykor találkoztak, még a tanítóképző befejezése után, de egyre ritkábban. Főleg miután mindketten férjhez mentek, csak a sors szétszórta őket. Etelkát az ország Észak Nyugati régiójába helyezték ki, mint friss tanerőt. Ilona az ország belsejébe került. Legalább 600 kilométerre a barátnőjétől. Ilona ezt a címet adta oda Győzőnek segítségül, mert Rada a határ menti város a 45 kilométeres szigorított zónában feküdt. Ide nem lehetett utazni, ha az embernek csak kedve szottyant. Itt konkrétan kellet igazolni, hogy mi járatban van, aki erre tévedt.Radához tartozott, szinte külterülete volt Ipolva. Ide jött a mi ismerős csoportunk, az Ipolvai gyalogsági ezredhez, ahol e szombati napon katona eskü volt. Az ilyen militáris események ideje alatt a helyi milicia soha nem ellenőrizte a civil lakosságot, hiszen rengeteg kiskatona hozzátartozója érkezett a laktanyába a nem mindennapi eseményre. Katonai eskü!B.Lehel, Győző barátja, ide vonult be, Ipolvára.Alibinek, kiváló volt ezt a napot választani. Csak az volt a baj, hogy Ipolva és a határ között ott volt még Rada, a nagy határváros és ott nem lehetett könnyen közlekedni, főleg a külterületre kijutni, ha nem volt egy megbízható cím.A négy átutazó, a katonai eskü után, megpróbált kapcsolatba kerülni Etelkával, és Attilával, de a fiatal pár, hétvége lévén elutazott a szülőkhöz. A szomszéd szerencsére szívélyesen megengedte, hogy a csomagokat betegyék az udvarba, s így a néhány napra gondosan összepakolt, élelmiszerrel megpakolt szatyrokat, amelyek közönséges bevásárló szatyroknak néztek ki, nem kellett magukkal hurcolniuk, s feltűnés nélkül elvegyülhettek a város szombat délelőtti forgatagában.Rada főtere olyan volt, mint sok más megyeszékhely főtere, ahol sok kultúra találkozott. Az épületeken egyszerre volt felismerhető a sváb, a szerb, a román és a magyar építészeti tervezőmunka. De ugyanez a tarkaság volt észlelhető a lakosság társalgásában is, főleg ha a kisebb csoportok beszélgetését figyelte meg az átutazó. A boltok és az intézmények feliratait csak az ország anya nyelvén lehetett látni, olvasni, de a beszélgetők halk szavaiból hamar felismerhető volt, melyik nemzethez tartoznak. A halk beszélgetés, általában abba maradt, ha járókelő, esetleg egyenruhás járőr közeledett, és közömbös arccal révedtek a tekintetek az épületek homlokzatára, vagy a kirakatok szabvány kínálatára.A főtéren viszonylag csendes parkot alakítottak ki a város tervezői, platán és hársfákkal, és a fák alá elhelyezett padokkal. A közeli cukrászda is csendes, és feltűnés mentes tartózkodási helynek bizonyult, és még néhány áruház, amelyek silány választékát meg lehetett tekinteni.Ezt a kínálatot hamar feltérképezték, a minden lehetőségre felkészült országot elhagyni kívánó négy fiatal!István és Győző.Győző és István.Ők voltak, akik fölvállalták egymást. Fölvállalták azt, amit tenni fognak. Fölvállalták egymásért a felelősséget. István az öccse, a 16 éves Józsiért, és Győző, Jolánért, aki 18 éves múlt.Napközben nem volt kedvezőtlen az időjárás. Csendben meghúzódtak a cukrászdában egy-egy isler és egy-egy üdítőt elfogyasztva. Utána a parkban sétáltak, és pihentek a padon, de nem maradtak sokáig egy helyben, hogy ne legyenek gyanúsak. Csak a késő délutáni órákra kezdett kellemetlen lenni a helyzetük, mert elbújt a Nap a felhők közé és eleredt az eső. Ekkor már nem maradhattak tovább a kiürült parkban, nyakukba vették a várost, s hogy időt nyerjenek elindultak a külváros felé, gyalog a szitáló esőben. Egyik kapualjból a másikig, tartva, mintha csak épp átugornának a szomszédba.A külváros felé tartó sárga villamos, amely a délutáni utasokat szállította haza öt óra felé érte őket utol. Ekkor voltak félúton.-Mit csinálunk, ha nem találjuk otthon őket, ismét? Kérdezte István, Győzőtől.-Figyelj.nézett maga elé, Győző. addigra már teljesen átázott a bakancsa...-Veszünk itt a virágboltban egy csokor virágot... akkor értek oda egy virágüzlet elé... s megkérjük a szomszédot, adja át Etelkának, s elbúcsúzunk, megmondjunk:elmegyünk, hogy érjük el az esti vonatot.-Hm. Jó ötlet... válaszolta István... addigra talán annyira besötétedik, hogy neki vághatunk.Fél hatra értek vissza a szomszédhoz, aki szó nélkül vette át a virágcsokrot, és adta át az udvarba berakott szatyrokat.A "GAI" negyed fő utcájából kis utcák nyíltak. Neki a mezőnek. Csak úgy találomra vágtak neki egyik sötét utcának. Az előkészített, gondosan kivitelezett rafia bevásárló szatyrokra rákerültek a zsebben hordott zsinórok, és egy begyakorolt mozdulattal hátizsákot varázsoltak, az élelmiszerrel megpakolt szatyrokból. Az acélkarikákat Győző szegecselte, egy-egy bőrdarab segítségével a szatyrok aljára. Ezeken a karikákon átfűzve a zsinórt, és visszahurkolva a szatyor fülén, úgy lehetett vinni az egészet, mint a kisiskolások a hátitáskát.Az utca végén egy villanyoszlop mellett megálltak. Itt volt vége a városnak. A zsebekből előkerült a zseblámpa, az iránytű, és a zsebkendőre rajzolt térkép. A térkép rajzolás is Győző ötlete volt. István parittyát, azaz csúzlit készített. Mestere volt e fegyver készítésének, és forgatásának.A sötét, felhőtlen időben nem sok tájékozódási pontot találtak. Így iránytű szerint nekivágni nagyon kockázatos. De menni kellett! Ha már eddig eljutottak.-Majd gyakrabban nézzük az iránytűt, legalább tíz percenként... mondta Győző.
Folyt.köv.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
