2008. március 24., hétfő

Az első hetem a Hirohito cégnél

Időpont: 2008. március.
Helyszín: Pécs, Magyarország; Székelyudvarhely, Románia; Osaka, Japán.

Váltani kellett.
Úgy éreztem, összecsapnak a fejem fölött a hullámok, és nem bírom tovább.
Kiléptem.
Egy napot az utcán lézengtem, s nem is tudom hogy vetődtem a Nagyárpádi útra, az Interspar mögött levő üzem udvarára. A régi csarnok valahogy ismerős volt, de mégis kihalt. A csarnok bal oldali szárnya nem üzemelt. Nem is volt felkapcsolva a világítás. Ott álltak a régi ismerős gépek, porosan. Csak a jobb oldali gépsor üzemelt. A kezelő személyzet ismeretlen. Azaz mégsem. Megfordultam, és ahogy közelebb mentem a palástköszörű géphez, valóban Palotás Béla bácsit láttam. Egyedűl őt, a régi ismerős munkatársak közül. Nem változott. Ugyanaz az értelmes szempár, kopasz homlok és hatalmas szakáll. De már teljesen megőszült. Amikor meglátott azt hittem, nem fog megismerni.
-Mi járatban Viktor?
-Munkát keresek Béla bácsi!... Mondtuk ezt olyan természetesen, mintha tegnap váltunk volna el.
-Hátul van a művezető irodája, a szokott helyen. A román "MEO"-s lányának a fia. Megismeri.
Nem volt időm tovább beszélni Béla bácsival. Jött a targonca. Útban voltam. Hátra mentem az üzem végébe, ahol a "Bohr-werk" gépek voltak. A vízszintes fúró-marómű monstrumok. Valóban ott volt a művezető koszos, szűk irodájában. Egy szakállas kis ürge. Soha nem láttam. Nem ismertem. De ahogy benéztem a szük ketrecébe, s láttam milyen hangulat uralkodik odabenn, már tudtam, itt nem fogok dolgozni. Harsányan üdvözöltem a cseh "TOS" gépen dolgozó szakit, mitha csak a horgászbotomért ugortam volna be, de amikor láttam az arcán az értetlen vigyort, kezét szorongatva csak ennyit mondtam neki: -Dolgozzál tovább nyugodtan haver, egészen biztos nem leszek a kollégád. Megfordultam, és eljöttem a helyszínről.
.....................................
Székelyudvarhely óriási változáson ment át. Még látni lehetett a munkálatok nyomait, s kellemes érzés volt végigmenni az utcán úgy, hogy nem kellett félnem, nyakam töröm valamelyik kátyúban.
Andorral a Melba cukrázdában találkoztunk. Vegyes érzelmekkel érkeztem a találkozóra. Hat éve amikor utoljára találkoztunk , a heves vitáknak, szemrehányások áradata vetett véget. Akkor szomorúan vettem tudomásul: a mi barátságunkat a távolság elidegenítette. S most, hogy a közös cél ismét egymás mellé sodort igyekeztem nyugodt maradni. Legalább eljátszani, hogy nyugodt vagyok. A barátságunkban ugyanis mindig én voltam a lobbanékony természet. Talán azért is tudtunk olyan sokáig együtt maradni, mert Andor a birka természetével el tudta viselni az én lobbanékonyságomat. Egy ideig...
Nyomát sem lehetett látni az arcán az elmult hat évnek, csak a teste vát egy kicsit rugalmatlanná. Olyan vaskos alakja lett, mint egy jó eperfa hordónak. Lelkendezve mesélte, hogy már egy hónapja megkereste a cég, és hihetetlen lehetőségekkel, és ajánlatokkal már egy havi előleget is kapott. (Nofene. Gondoltam magamban. Nekem csak tegnap szóltak.) Andor lelkesen ismertette a céges hipermodern video-mobiltelefonját, amely egyben "touch-book"-ként is müködött. Oda adta, ismerjem meg. Biztos lesz nekem is ilyen. Kicsit szomorúan, hogy most lemaradtam, de tanulmányoztam a készüléket. Andor közben kiment a mosdóba. Amikor jött vissza, valahogy sietősen csak ennyit mondott: -Rohannom kell. Még szertenék elbúcsúzni Brigitától, és a lányaimtól. Otthagyott. A telefonjával a kezemben. Elgondolkodtam. Végülis reggel ötig még nyugodtan megjárhatja a 45 kilométeres utat főleg, ha ezt az útszakaszt is annyira megépítették mint Udvarhely utjait. Megnéztem az órát. Három óra volt.
Rendeltem egy melba fagyit,...ha már itt vagyok a Melba cukrázdában, s miközben kanalazgattam elgondoltam, ennek a fagyinak ugyanolyan remek íze van mint amikor huszonöt évvel ezelőtt először kóstoltam meg. S milyen érdekes! Ennek a 150 éve működő cukrázdának meghagyták a régi arculatát, csak felújították, s az üzemeltetésében is érezni a multi cég akaratát, nyitvatartás: Non-stop.
Fél négykor csörgött a telefonom. Ismeretlen szám erős ázsiai akcentussal: "-Megbeszélt idotol elteroen indulász, hajnali negy orakor..."
Első gondolatom:-És Andor? A telefonja?-mert négyre visszaérni nem fog. De nem gondolkodtam. Zsebre vágtam Ador telefonját, kifizettem a fagyit és elindultam a pályaudvar felé.
...............................................
Az ötven fős tanácsteremben, a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani miközben Hirohito úr beszélt. Még a légkondicionáló berendezések zaját sem lehetett hallani.
Makulátlan tisztaság mindenhol. A félkarélyban elrendezett asztalon, beépítve az asztalba mindenki előtt érintőképernyős tolmács számítógép. Begépelt szöveget, rögtön japán nyelvre fordítja. Komunikációs hátrány esetén, bekapcsolja a felolvasót és felolvassa.
A megbeszélés négy óráig tartott.
A fejem már zúgott a fáradtságtól.
A tanácskozás után, Hirohito úr az irodájába hívatott. Közölte velem, ne lepődjek meg azon a kis malőrön, hogy Andor nálam felejtette a telefonját. Ők intézték így... Majd meg fogom érteni miért. Ők ugyan egy percig sem gondolták azt, hogy az Andor lesz az alkalmas személy, de a cég nemzetközi, üzleti reál infrastruktúrája ezt a manővert követelte. Elégedjek meg annyival, hogy én kaptam meg az állást, és a feladatom ott van leírva részletesen az Andor telefon lebegő memóriájában, amit úgy tudok élesíteni, hogy a felasználó névnél behívom a billentyűzet ikont, nyomok egy "Ctrl+Alt+Del"combinációt és a legördülősávban beírom a Victory&Hirohito modult. Ezután a gép a nevemre formatálja önmagát, és a főmenüben megtalálom mindazt amit tudnom kell. Beleértve azt hogy, hol van a lakásom, hogy jutok haza a mágnesvasút járatain. De igyekezzek haza Judit, Zsófival együtt már várnak, Ők már többet tudnak. Ők nem csinálták végig a kötelező protokollt.
Elbúcsúztan Hirohito Takasima úrtól. S azt sem tudtam dühöngjek, vagy ugrándozzak örömömben. Hiszen amikor elbúcsúztam, Judit jelét nem adta, hogy tudna valamiről.
A mágnesvasút negyven perc alatt haza röpitett, s a felső peronon várakozó robot taxisok fél percenként érkeztek. Az utasok mint valami óriási hangyaboly katonái, aszerint álltak sorban, hogy ki hová megy. Sok hiperinformáció teljesen kimosta az agyamból a további legetőségeimet, hogy bármit lefordítsak,... hogy megértsem :-hogy jutok innen haza?...mindenhol csak embereket láttam...s közben a zsebemben bekapcsolt a telefonom hangos szövegvelolvasója:" -Az ön járata fél perc múlva érkezik, Panda telep, hatos blokk." Ezt akkor hallottam amikor épp elment egy robottaxi. Fél perc múlva érkezett egy másik, láttam a hátsó szélvédőjén a panda ikont, s addig ott volt az utastársam, ebből tudtam meg Ő is a Panda telepen lakik.
......Igen! Ez Japán. Osaka városa. 2008-ban.
A Panda telep húsz éves lehetett! Ezt a tömbházak előtti kis park fáinak méretéből gondoltam.
Judit a játszótéren volt, Zsófival. Zsófi csuklóján karkötő. Azonosító chippel... Ez a gyerek soha nem fog elveszni. Gondoltam.
Judit betessékelt a lakásunkba. A vacsora elő volt készitve. Akaratlanul körülnéztem. Ez az otthonom? Ázsiában? Itt van a családom!... Döbbenetes az a tudatosság ahogy kihasználják a teret.
Másnap reggel ismét Hirohito úr irodájában találtam magam, ezuttal ott volt Judit is. Kicsit meglepődtem, mikor Judit húgáról szerztem tudomást... Eddig nem tudtam, hogy Juditnak húga is van. S mi több babát vár! A kérdés a következő:- megoldható, hogy a társdalombiztosítás nyílvántartásba vegye, és megkaphassa ő is a támogatásokat.
Hirohito úr bekapcsolta a gondolatátviteli, hologramm projektort. S ott láttam szinte kézzel fogható minőségben, Judit húgát, térben és időben, méhében a kis magzattal, a terhességnek a hetedik hónapjában. Innen tudta meg Hirohito úr, hogy Vilma már volt egy cégnél munkát vállalni, csak a cég a terhesség előrehaladott állapota miatt nem alkalmazta. De ez a szándék már elég volt, hogy a társadalombiztosítási járandóságokat megkaphassa... tudtam meg mindezeket a Judittal folytatott esti beszélgetés után, a gondolataimban maradt adatok holografikus kivetítésből.
Egyetlen kellemetlenség van csak, mondta Hirohito úr:-Vilma, átmeneti időre, nálunk fog lakni. Amig nem találnak a Panda telephez közel eső lakást, gyerekét egyedül nevelő anya számára.
Harmadnap reggelén azt kérte Hirohito úr, hogy kezdjek reggel hétkor, nyolc óra helyett, mert igy jobban összefogható a két cég közötti munka. Reggel hét és nyolc között még nincs olyan sürgés forgás. Egyébbként nagyon meg van elégedve a munkámmal, a két nap eredményeit elemezve. Nem is remélt mást.
A munkám: naponta bejárni a magyar cég területét, összegyűjteni a napi jelentéseket; reggelre egységesíteni, és a napi operatív megbeszéléseken referálni a japán anyacégnek az elvégzett feladatokról, felvezetni a munkavégzéshez szükséges igényeket.
Kedveszményes cég lakás, társadalombiztosítás...s a fizetés? A korábbi bérem tízszerese!

5 megjegyzés:

s@só írta...

Nos a térben és időben dologról.... amikor fiatal srácként este bezabáltam sonkával, utána zuhantam spirálisan valahova, abból jó volt felébredni nagyon - nagyon.
Szerintem most Te sem bánkódtál miatta, mindenesetre különös dolog ez, valamit továbbélsz, valami gondolati síkod éjjel gombolódik tovább. Miért? Talán mert váltani akarnál, vagy kell?
Vagy akkor mi van most? Fenyegetettség? He?......Azzal nem vagy egyedül, hidd el, nem olyan nagy másnak sem a stabilsága!

Mácsai Ferenc írta...

Hehe.:)
Ébresztő, menni kell melózni.:)

vitya írta...

Sasó:-amint a fotóim mottójaként is írtam...sokminden általában a végén derül ki.(addig az ember él...és álmodik)

Feri:-volt, hogy úgy ébredtem fel egy órával korábban a megszokottnál, még óra csörgése előtt, 5:10 helyett pontban 4:10-kor; és elkezdtem öltözni... s közben eszembe jutott, hogy nem otthon vagyok.
Otthonról a Bátaapáti munkahelyre indulva 4:10-kor éredek. A Bátaapáti szálláshelyen, amelyik nem az otthonom 5:10-kor.
:)
vitya

Caver írta...

Jó volt olvasni! Mosolyogtam magamban! Tetszett!
Néha nem kell felébredni, csak álmodni, álmodni... Nekem gyerekkoromban folytatásos álmaim voltak. Néha - igaz nagyon ritkán - még ma is újraálmodom némelyiket.

vitya írta...

Szervusz Béla.
Köszönöm szépen a látogatásod.
Nekem ma szörnyű álmom volt. Lelőtt az unokaöcsém.Azaz nem sikerült neki lelőnie, félre ugrottam, ordítva... megébredtem és a földön voltam! :~(