2008. április 10., csütörtök

Emberségből példa

Időpont: 1999 november
Helyszín: Pécs, Olasztelek.

Akkor a Robotek 2000 Kft-nél dolgoztam.
Robotek=Robbantás, bontás, tervezés, kivitelezés.
Befejeződött a Mecsekben az uránium kitermelése és a bányászati tevékenységet fölszámolandó, rekuktivációs munkálatokat elvégzendő, komoly szakmai háttérrel rendelkező vállalkozásokat bíztak meg.
Ilyen kis vállalkozás volt a Robotek 2000.
Bányamérnök és robbantási szakmérnök, szakmai múltjával a cégvezető, kiválló hely és cégismerettel rendelkezett. Méltán kapta meg a bányászati és technológiai létesítmények bontására az engedélyt, robbantásos módszerrel. Megfelelő technikai felszereltséggel, és megfelelően képzett szakember csoporttal rendelkezett.
Én örültem, hogy munkát kaptam e kis vállalkozásnál. Jó csapat volt. Mind "urános" kolléga. Robbantómesterek. Jó hangulat volt. A munkát rutinból végeztük, soha nem érződött a feszültség, ami esetleg abból fakadhatott, hogy veszélyes anyaggal, robbanó-robbantó anyaggal dolgoztunk.
Csak az én szomorúágom árnyékolta be néha, a vidám társaságot. Persze mindekinek volt saját magánélete, család iélete. De az én szomorúságom abból fakadt, hogy a lelkemen viseltem Édesanyám egészségi állapotát.
Édesanyám akkor már nagyon előrehaladott állapotát szenvedte a "mióma steinert" betegségének. Ez a betegség az idegi alapon müködő, izomsorvadásos, basedow kórral járó betegség. Kór ami nem gyógyítható. Csak elviselhetőbbé tehető ez az állapot. Megfelelő kezelés mellett.
Ezt a kezelést én sajnos, nem tudtam biztosítani Jóanyám számára , mert közel 1000 km távolságra voltunk egymástól. És az utaztatását sem tudtam volna megoldani. Akkor albérletben laktunk. Elég nagy kiadással. Az évi egyszeri látogatásra gyűjtött pénzünket úgy osztottuk be, hogy haza utaztunk mindhárman autóbusszal. Így látogattuk meg a családot. Így látta Édesanyám az unokáját. Évente egyszer... (Orsi lányom három éves volt amikor, először látta a Nagymamáját...)
Ez volt az én szomorúságom!
S egy reggelen megkérdezte Csaba. Az én szomorúságom okát. S a félmondatokból, mert a szótlan székely ugye... de megérezte, és átérezte az én bánatomat! S akkor igéretet tett, hogy Ő szívesen megteszi nekem azt, hogy hazavisz engem Romániába, Székelyföldre... s elhozzuk Édesanyámat. Kezeltessem itt Magyarországon, belgyógyász szakemberrel!...
Azt az érzést nehezen tudnám szavakba formázni, amit akkor éreztem. S mert tudtam, hogy Csaba komolyan beszél... ("-Az a baj Csaba, hogy nem tudom mikor beszélsz komolyan."
"-Viktor, én a komoly dolgokkal, soha nem szoktam viccelni." Ez egy korábbi párbeszédünk.)...csak a napot kellett megvárni, amig Anyukám útlevele elkészül.
És hazamentünk! Télvíz idején! Csaba akkor szembesült a Romániai útviszonyokkal...
Elhozta saját autóján, önköltségen, Édesanyámat. Akkor a Romániai útlevél három hónapig szólt. Tovább nem szabadott az országban tartózkodni. Haza kellett volna utazni néhány napra, hogy ismét érvényes legyen az útlevél, három hónapig. Ehhez elég volt egy határ átkelés. Belepecsételtek az útlevélbe. A határ másik oldalán visszafordult az ember, és ismét érvényes volt az útlevele. Tette ezt az olyan személy, aki könnyen közlekedett és volt mivel. De nekem nem volt! De Csaba megtette Anyukámért az a szívességet, hogy átvitt minket a Horvát határon, és Anyukámnak ismét érvényes lett az útlevele három hónapig.
Akkor, Édesanyám közel fél évig tartózkodott ,Magyarországon. Akkor tudtam meg, a betegsége szakszerű megnevezését. Akkor tudtam meg, hogy ez a kór már visszafordíthatatlan...
A fél év vége felé, Jóanyám már nagyon vágyott haza. Szerette volna látni az Édesapját, aki még élt. Az én Tátákámat.
Haza ismét Csaba vitt, emberségből, önzetlenül. Önköltségen, saját autójával. Lévai Albert Csaba, "Lacs" ahogy mondták röviden...
Köszönöm Csaba amit értem tettél!

5 megjegyzés:

s@só írta...

Na most erre írjak valamit....
Én ismertem az a LACs- - ot is...tudod melyiket, de ismerem ezt is, egyetemista korunkban, fölöttem járt egyel, ilyen volt, Vasason is. Aztán az uránban nagyfőnökünként éppen nem, aztán Neked amit tett! Hát barátom, ezt nagyon kevesen tennék meg az emberének, a beosztottjának... és így önzetlenül!
Nem csodálkozom ezen az emlékezéseden, és igazad van, emberségből példa volt, emberségből jelesre vizsgázott.Megérdemli, hogy itt emlékezz róla meg,és e képpen.
Ezt a bejegyzésed ismét nagy örömmel olvastam Tőled - rólatok...
(sasó)

Caver írta...

Emberség, becssület, önzetlenség... mind kihalófélben lévő tulajdonságok. Örvedek, hogy megírtad e történetet, talán nem vesznek el ezek az emberi vonások ebben a fenenagy "jólétben" és "fejlődésben"...

Ismeretlenül is: Köszönöm Csaba amit embertársadért és magadért tettél!

vitya írta...

Kedves caver(Béla) és s@só(Józsi).
Köszönöm a látogatást.

Nem!Nem vesznek ki a jó emberi vonások. Nem szabad kiveszni! Meghazudtolná a fejlődési törvényeket! Az ember alapvetően nem születik rosznak! Ezt nem szabad elfelejteni!

PHAEDRA írta...

Ilyenkor arra gondolok,hogy a világon léteznek emberek ,akik Gondot viselnek ránk.
Nem kötelességből,hanem önzetlenül,feltétel nélkül.Szívet kézben tartó cselekedet másokért valami olyat cselekedni,mely levesz a vállról egy darab terhet…
Egy ilyen történet elolvasása után nehezen marad szárazon az ember szeme,hiszen újra bebizonyosodott ,hogy létezik a Feltételnélküliség törvénye...még létezik.Az emberi lélek igazi művészete abban rejlik,hogy képes elolvasni homlokok ráncaiban a Gondot...nemcsak elolvasni,de megoldani is.

vitya írta...

phaedra°°
-igen! különös képesség kell, elolvasni az arc redőjébe rejtjelezett betűket, hiszen ezek egy nagyon különös írásmóddal vésődtek... az élet írásával.
Köszönöm szépen.