2008. június 25., szerda

Szökés

Vakszerencse(folytatás)

Nekivágtak, a sötét mezőnek. A távolban lehetett látni a fő közlekedési útvonal, ívlámpáinak a fényét. Ez az út a határ felé tartott. Jó irány lett volna, de óvatosságból távol kellett maradni az út környékétől, hiszen a határőröknél is eskületétel volt, ilyen alkalommal sok öreg, másodéves kiskatonát kiengednek a városba.
Az útról néha hallani lehetett a határnak tartó gépkocsik, motorzaját és a katonák énekelését.
A négy fiatal különös molyirtó szagot árasztott. Egész ruházatukat bekenték naftalinnal. S ezt a műveletet, menet közben többször megismételték. Azt hallották, hogy a molyirtó szagától nem fogják megérezni a kutyák az ember szagot.
Alig gyalogoltak tíz percet a nyirkos sötétségből egy sötét tömeg bontakozott ki.
„Vége! Lebuktunk”… villant át az agyukban a felismerés. Belefutottunk egy járőr csoportba… és reszketve álltak ott, egymás kezét szorongatva. Jolán úgy szorította Győző kezét, hogy a körmei belemélyedtek a húsba. Nem mertek megmozdulni… csak vártak, hogy a járőr odaér, és letartóztatja őket. Ám a járőr sem mozdult. Ott állt rendületlenül és a szemerkélő esőben, a mozdulatlan légtömegben megérezték a lónak a szagát, amely ki volt pányvázva és békésen várta a reggelt, hogy a gazdájával folytassák a kukoricahordást. Ő volt a „járőr”.
Alig ocsúdtak fel, ebből az ijedségből s tettek néhány lépést egy másik akadály állta útjukat: egy csatorna. Rada síkvidék, és komoly öntözési rendszert alakítottak ki a mezőgazdászok, öntözési csatornahálózat szabdalta szét a mezőt, s aki ismeretlenben járta éjszaka a környéket könnyen belebotlott ezekbe az árkokba. A sötétben úgy látszott, hogy egy komoly nekifutás után át lehet ugrani. Ám ez nem sikerült. Győző volt közöttük a legvakmerőbb, s talán a legügyesebb, de bármennyire is feszítette testét, a csatorna közepébe csobbant. Hideg volt a novemberi víz, mint a jég, és Győzőt aggodalommal töltötte el, hiszen Jolán fiatal és menzesze van.
-Pityu, bele kell gyalogolnotok a vízbe. Ne próbálkozzatok, nem lehet átugrani. Legalább a gyaloglásnak meg van az előnye, hogy ember nem töri ki olyan könnyen a bokáját. Gyere be légy szíves az árok szélére és segítsél, hogy Jolán úgy jusson át, hogy a legkevésbé legyen vizes. Tudod, mi van vele igaz?
És úgy adták át egymásnak a lányt a víz fölött.
Az árkok egymást követték. Módszeresen. Értelme nem volt kicsavarni a zoknit, negyed óra múlva, újabb és újabb árok következett. Nagyon fárasztó és idegőrlő gyaloglás volt ez. Amikor kimásztak az árokból, az őszi mélyszántáson haladtak. A mélyszántás 60-70 centis árkait harántolták a haladási irányukkal. Ez azt jelentette, hogy „srégen” haladtak a szántási árkokhoz képest. Ebből fakadóan, minden második lépésnél rá kellett lépni egy bucka tetejére, amelyik mindig összeroskadt alattuk, mert az eső átáztatta. A bakancsunk nem csak a víztől volt nedves, hanem a ráragadt sárkolonctól, amelyik néha akkora méretet öltött, mint a bakancsuk kétszerese.
A zsebkendőre rajzolt térkép egy autós térkép másolata volt. Léptékvonalzó hiányában úgy becsülték, hogy Radától a határzóna 8-10 km. E távolság leküzdésére 4-5 órát számítottak.
Este 10 óra volt és az ország fényei még nagyon közelinek tűntek Északi irányból.
-Pityu, egy kicsit mindig balra tartsál a bemért iránytól, kissé Dél- Nyugatnak tartva, kábé tíz fokot. Győző már remegett az idegességtől és a fáradtságtól, mert az erőltetett tempóba, vonta maga után Jolánt, s ő szegény bírta amennyire bírta az iramot, de alatta is mindig összeroskadt a mélyszántás és eséskor magával rántotta Győzőt is.
Pityu kétségbe esetten nézte az iránytűt néha öt percenkét, árgus szemekkel figyelve, hogy nem tévedet esetleg. Ez 10 fokos irányváltoztatás az eredményezte, hogy kicsit távolodtak a város fényeitől, de így közelebb kerültek az úthoz!
-Pityu, ne menjél már annyira közel az úthoz, próbálj csak 7-8 fokot tartani az iránytól.
-Ugyan már Győző, ezt te sem gondolhatod komolyan, hogy tudjak sötétben minden tájékozódási pont szerint tartani 7 fokos irányt.
Győző földhöz vágta a kezében levő szatyrot. Jolán sírt. S a feszült idegesség, nem engedte, hogy észrevegyék az előttük tornyosuló sötét tömeget, amelyik egyszer előbukkant a ködös párából. Egy hatalmas lánctalpas traktor. A silótakarmány halmán állt, e géppel tömörítették a lekaszált száras takarmányt. Rohantak oda, felszabadulva, örömmel, hogy a gépről majd kiderül, melyik országban vannak. Híre volt ugyanis, hogy nem megfelelően előkészített határátlépések az eredményezték, hogy úgy átléptek a szomszéd ország területére, hogy nem is vették észre, és egy véletlen kanyarral vissza is tértek az elhagyni kívánt országba, és ekkor fogták el őket a határőrök, amikor jöttek vissza.
A lánctalpas, azonban néma volt. Nem találtak olyan nyomot, amelyik bíztatta volna őket, csak bátran elhagytátok már az országot.
Elmúlt éjfél.
A csatornák mélységének felderítése miatt talaj darabokat dobtak a vízbe, a csobbanás hangjából próbálták kideríteni a vízfenék alját. Győző próbálkozott e művelettel, ő patak mellet, nőt fel, ismerte ezt a módszert. Ennél a csatornánál nem csobbant a víz. Süket volt. Olyan volt mintha befagyott volna.
-Jézus, milyen széles, s ha befagyott nem lehet vastag rajta a jég, hiszen még alig volt hideg.
Győző vacogva közelítette meg a csatornát és óvatosan lépett rá a jégre és Istenem… megbírta, nem szakadt be alatta! Út volt! Nem csatorna! Csak vizes volt és úgy látták, mintha egy újabb csatornához értek volna.
Az utat elhagyva, halvány kis lámpa fényét vették észre és jellegzetes disznó szagot.
Egy sertés telephez közelítettek.
-Istenem itt kutyák lehetnek!
-Kikerüljük, ne féljetek, nem fognak észrevenni.
Magas töltés állta útjukat, s lenn a töltés aljában boros, lapos terült el. Úgy tűnt, szépen egymás mögött haladva, alkalmas hely lesz a telep elkerülésére.
Pityu haladt elől, mögötte Győző, Jolán, és Jocó zárta a sort. A bokrok előtt szabad füves térség, kézenfekvő volt, hogy itt haladtak. Zsombékos, vizenyős talajon lépkedtek. Egymástól tízlépésnyire. Pityu már kiért a töltésre, amikor Győző alatt beszakadt a zsombék és belemerült derékig a mocsárba.
-Álljatok meg… mondta fojtott hangon.
-Álljatok meg, ne gyertek tovább, mert ha lépek, akkor mélyebbre sűlyedek!
-Pityu! Pityu! Gyere vissza! Gyere vissza, mert beszakadt a mocsár alattam.
-Mi, van Győző?
-Gyere vissza óvatosan, itt a bokrok mellet gyere, itt szilárdabb lehet a talaj! Jézus, itt fogok elpusztulni. Gyere hamar, már a mellemig benne vagyok!
Pityu visszaért. Épp időben. Csupa büdös, kénes szagú iszap lett Győző, cuppogott a bakancsa minden lépésnél. Jolán, és Jocó már óvatosan a bokrok mellett tette meg az utat és megúszták a mocsár vendégszeretetét.
Folyt.köv.

5 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia Vitya !
Nagyon érdekes az írásod,szinte beleélem magam a társaság helyzetébe.
A napokban azt hittem leálltál az írásaiddal és tessék nemgyőzöm olvasni...kíváncsian várom a fejleményeket,addig is köszönöm.
További jó munkát.
Üdvözöl :Bandi

vitya írta...

Üdvözöllek Bandi!
Örülök, hogy itt vagy. Nem mondtam le az írásról... de igaza volt Nagy Bélának: "legyen időd..."
Köszönöm látogatásod.
Viktor.

PHAEDRA írta...

Kedves Vitya!

A megfogalmazott, leírt események hihetetlen feszültséget, izgalmat keltenek.
Az általad használt nyelvi- képi világ végighordozza az olvasót ezen a menekülési útvonalon eljuttatva őt az átélés határáig.
Minden mondatban történik valami: túlélés.

Üdvözöllek:Phaedra

vitya írta...

Kedves perlah :^)
A történet elbeszélő múltban értelmezhető, jelenként értelmezett múlt. A történetet egyikük meséli el, mintha kívülről látná az eseményeket. A földrajzi környezet sincs pontosan megemlítve, a település nevek anagramma nevek, betűik között felismerhető a pontos név.
A személynevek is valahogyan kapcsolatban vannak a részt vevő személyek neveivel(figyeld csak meg némelyik név mit jelent egy másik nyelven)

vitya írta...

Kedves phaedra.

Mekkora igazad van...
...az én szememben is ez a négy ember jelesre vizsgázott túlélésből.