2008. augusztus 4., hétfő

Szökés

Negyedik rész – Kényszerpihenő

Győző olyan óvatosan kúszott vissza a társaihoz, hevenyészett vackukra, hogy a hadseregben eltöltött idő alatt sem tehette volna jobban. Talán még a kukoricaszárakhoz sem ért hozzá, vacogott a ráismeréstől, hogy mekkora szerencse, hogy hajnalban itt megálltak pihenni, nem haladtak tovább. Öt percen belül rámentek volna határőr járőrsávjára.
-Láttad mi van előttünk, Pityu?
-Mi van ott Győző?
-Határőrtorony!
A félelemmel telített csend közéjük telepedett, annyira, hogy mind arra gondoltak, eddig jutottak! Kizárt dolog, hogy megússzák ezt a kukoricásba zárt fogságot. Szemük elé a képzeletük félelmetes forgatókönyvet írt, a szántásból előkerült holttestekről, vékony homokzsákkal püfölt testekről, a levert vesékről, a kopaszra nyírt fej szégyenéről, és a nők meggyalázásáról. Győző most úgy hallotta Jolán aggodalmát, félelmét mintha egy megafon kiabálta volna be egy forgalmas város zaját túlharsogva: - És mi lesz, ha egy nagydarab erős katona lesz?
Másodpercek alatt tudatosodott bennük, hogy az egyetlen esélyük, ott maradnak a kukoricatáblában, és a lehető legkevesebb mozgással átvészelik az egész napot, s a szürkület leple alatt nagy vargabetűvel kikerülik az őrtornyot és továbbállnak. Azt már látták, fanyar örömmel, hogy a határ ott van az orruk előtt, s az igazi félelem most vert tanyát a szívükbe, amikor megérezték a veszély közelségét. A szögesdrót riasztókat, az esetleges jelzőrakétát fellövő kifeszített acéldrótot, amibe csak úgy belebotlik az ember, s a megfeszített drót vagy az őrséget riasztja csengővel, vagy pár méterre az áldozat lábától felküld a levegőbe egy jelzőrakétát. A legfélelmetesebb mégis az emlegetett aknamező volt, amelynek a létezéséről rémhírek terjengtek.
Kicsit később kisütött a nap, és örültek, hogy a kényszerpihenőjüket legalább nem a hidegtől vacogva kell eltölteni. Az örömük a napsütésnek, nem sokáig tartott, mert a távolról bégetés lehetett hallani.
Birkanyáj közeledett.
Megszorították egymás kezét, és nem engedték el. Olyan volt mintha megfogadták volna maguknak, hogy együtt halnak meg.
A letört kukoricásba bele szokták engedni a birkákat, hogy a szétszóródott kukoricából, és a kukoricaszárból legeljenek.
A nyáj egyre közeledett, és a birkákkal együtt jöttek a pásztorkutyák is.
Távolról traktor zaja közeledett. A motor zajból néha emberi hangokat lehetett felismerni. A traktor egy utánfutót vontatott, az utánfutón munkások. Nők, férfiak. Kukoricát fosztani jöttek.
Amikor a traktor odaért a kukoricarakáshoz, a munkások leugráltak az utánfutóról és hangos csevegés közepette nekiláttak a munkához. A tiszta kukoricafejet az utánfutóra dobálták, a csuhét egy másik kupacba gyűjtötték. Ezt általában a jószág almozásához használták, de ezen a vidéken a kézművesek fontak a csuhéból szakajtót, lábas alá valót, lábsurlót.
A négy szökevény úgy lapult a földön, hogy szinte eggyé váltak a kukoricaszárakkal, s a szívük a torkukban dobogott, amikor látták a szárak között átszűrődő kuszaságban, hogy a határőr katona odamegy a kukoricafosztókhoz beszélgetni. Így már csak 100 méter választotta el őket a határtól.
A beszédfoszlányok közepette, ami odaérkezett a munkásoktól arra gondoltak, hogy nagyobb veszély nem érkezhet a mai nap már rájuk, és ha ezt megússzák, akkor ezután már simán megy minden. Tévedtek.
Egy kombájn érkezett! Tőlük jobbra beleállt a kukoricásba levágni a szárat.
Balra a birkanyáj.
Jobbra a kombájn.
Előttük a határ, a kukoricafosztókkal és a határőrrel.
Félelmükben figyeltek. Folyamatosan. S ahogy telt az idő megértették a kukoricatáblába rekesztett fogságukat is.
A birkanyáj a bal oldalukon olyan táblarészt legelt, ahol már le volt vágva a szár is. Abban a kukoricatáblában, amelyikben ők húzódtak meg, még nem volt letörve a kukorica. Ebbe a táblába a pásztor nem engedte bele a nyájat.
Tőlük jobbra, az a tábla, amelyiket már vágott a kombájn olyan tábla volt, amelyikről már letörték a kukoricát. Valószínű, hogy ennek a táblának a csöveit fosztották a munkások. A kombájn tőlük távolodott.
Megértették, hogy ez a tábla, amelyik a rejtekhelyet biztosítja számukra, az Állami Gazdaság valamelyik másik részlegéé lehet, vagy ez a kukorica egy másik, talán későbben érő hibrid.
Megnyugodtak.
Befaltak néhány falat kenyeret. Mértékkel, mert tudták, hogy egész napot kell, eltöltsenek itt, és csak fél liter vizük van.

Lassan teltek a percek. S a novemberi napsütés megszárította átnedvesedett, sáros ruhájukat. Győző farmerjáról úgy pattogott le a mocsár iszapja, mint a bivalyok bőréről a rászáradt sár.
Elaludtak. A mező zaja álomba ringatta őket.
A csend, a nagy csend riasztotta fel őket.
Nem lehetett hallani a kombájn motorzúgását, a traktorét sem. A birkák bégetése sem hallatszott és a kukoricafosztók beszélgetése is hiányzott.
Elmentek haza!
Szürkülődött.
Mintha parancsot kaptak volna, valami természetfölötti erőtől, feszültek meg egyszerre.
-Most vagy soha! Induljunk!

6 megjegyzés:

s@só írta...

Jááájjjjj, de megtaláltad a stílust basszus!
Tudod ezek a röviden zakatoló egyszavas mondatok...
"Szürkölődött." ...."Induljunk!"....
Ember....! Nagy vagy, NagyVitya!
Tudod mennyire szeretlek olvasni?!
...............
sasó (a legmélyebb barátságommal)

Béla írta...

Figyelemmel kísérem a történetet, tetszik nagyon! Várom a folytatást! (a könyveden már túl vagyok, de azért néha előveszem, forgatom, ízlelgetem - továbbra is tetszik!)

Legyen szép napod!
üdv,
Béla

Pamlerva írta...

Kedves vitya...
Az élet legnehezebb pillanataiban is döntést kell hozni a Cél érdekében,még akkor is,ha néha láthatatlanok és tele vannak félelemmel a kijelölt utak.Ha tudatosan lépünk a következő pillanatba,nyugodtan engedhetjük meg,hogy Hozzánk kapcsolódjon mások sorsa...
Örvendek,hogy olvashattam a folytatást.
Szeretettel:Phaedra

erdővidék írta...

Üdv. Sasó!
Lehet, hogy ezek az egyszavas zakatoló mondatok azért állnak közel hozzám, mert összeségében én is eléggé "zakatoló" vagyok...annak ellenére, hogy kifejezni magam, bőven elegendő egy-egy ilyen tőmondat... emlékezz csak mint mondtam Suhancnak egyszer:
"-Most elhallgatok, de nehogy azt gondold, hogy igazat adok."

erdővidék írta...

Kedves Béla.
Köszönöm szépen, hogy itt vagy te is.
Folytatom...és tudom...írtad már: időt...sok időt kívánsz. :^)

erdővidék írta...

Kedves Phaedra.

Érdekes amit irsz! Igen érdekesnek, és elgondolkodtató amit írsz.
Azt hiszem a tudatos továbblépéssel néha...igen néha(!) sikerűl túl lőni a célon. Ez ha belegondolunk elég nagy baj! Ha már tudatosan cselekszünk, illene legalább eltalálni a céltáblát.