2009. február 28., szombat

Szökés

Hatodik rész – Állj!

Mint támadása ugrására készülődő farkas, megfeszülő testel, kitágult pupillákkal, figyeltek a szürkületben minden neszre, és mintha hártyavékony jégen próbálnának átkelni a folyó vizén úgy lépdeltek. Egymás mögött.
Kiürült öszvér hátizsákjukat a kukoricásban hagyták. Nem vittek magukkal semmi fölöslegeset, de a parittyát és a vadászkést úgy szorították a kezükben, hogy tudták: használni fogják, ha kell megvédeni az életüket!
A dűlőúton haladtak.
Arra gondoltak, ha távolról mégis meglátja őket a határőr, talán azt gondolhatja, hogy munkából hazatérő mezei munkások. Ezt a „tervet” kiegészítette még az is, hogy a dűlőút mellett kései vetésű magasra nőtt, sűrű silókukorica nőtt, ebbe a kukoricásba vetették volna be magukat, ha ők láttak volna meg valakit.
Osontak a leereszkedő sötétségben, s Győző közben arra gondolt, hogy úgy mennek egymás után, ahogy a birkákat látta, nyaranta amikor Nagyapjával az erdőn volt, amikor esténként, vagy kora reggel a fejő nyíláshoz terelik őket. Elől ment a vezérbirka, csendben és türelemmel, mert tudta, ha megfejik az jó lesz neki. Szó nélkül haladtak egymás után a birkák, mert ösztönök diktálta, hogy ez az életük, alá rendelték magukat az életüknek.
Ugyanez az elszántság és a beletörődöttség látszott a szemükben azoknak a jószágoknak is, amelyeknek a húsvéti áldozati szerep jutott.
Nem védekeztek.
Tudták ők vesztesek.
Ők voltak most a birkák. Saját maguk életét rendelték alá a sorsuknak.
Tízpercnyi gyaloglás után tudták, érezték, hogy most már talán egyvonalban vannak a határőr őrtornyával, vagy talán túl is mentek rajta. S az a tudat mintha fölengedte volna bennük a feszültséget. Figyelni kezdtek, tudatosan! Mert az addigi figyelem ösztönszerű volt.
Csönd volt. Olyan csönd volt amilyen az esti, a hideg esti éjszakákban szokott lenni, amikor nem hallani a környezet zaját. Amikor még nem indult el a vadonban az éjszakai portya a zsákmány után.
Csönd volt. Olyan csönd, ahogy évek múlva megfogalmazta Győző a kollégájának, szinte megfogható csönd. Szinte tapintani lehetett. Testet öltött a csönd. Rá lehetett akasztani a csöndre a kalapot. Ezt Győzőék otthon a maguk világában úgy mondták, hogy: „-Olyan csönd van, hogy le a kalappal!”
Szinte fájt, hogy megtörik, hogy belegázolnak ebbe a félelmet keltő csöndbe, mert már nem volt védelem! Elhagyta őket, lemaradt tőlük a kukoricás. Kiértek a nyílt mezőre és a csönd a sötétséggel, a baljós ürességgel mögéjük szegődött.
Folyton úgy érezték, hogy követi őket valaki, aki majd számon kéri, mint egy felsőbb bíróság:”-Hová?”
Kiszáradt a torkuk a félelemtől és a szomjúságtól.
Már rég elfogyott az utolsó fél liter ásványvizük, amit otthonról hoztak, és a Barabicfalvi forrás most nagyon távol volt ettől a sötét mezőtől.
A mező jellege elvadult legelőre emlékeztette őket, amennyire fel lehetett ismerni a sötétben az aljnövényzetet. Lábszárközépig érő fűcsomók, és félcserjék éltek itt, sokkal kedvezőbb haladást biztosított, mint a szántóföld.
Az első felröpülő fácánkakas, akkora zajt okozott, méltatlankodó rikácsolásával és szárnycsapkodásával, hogy néhány másodpercig lépni sem tudtak az ijedtségtől. Csak álltak némán, és a sűrű sötéten szívdobogva kérdezték egymástól, ki nem mondott kérdésekkel:”-Mi volt ez?”
S a vaskos sötétben egyikük sem tudta hirtelen, hogy milyen madarat riasztottak föl. De a felröpülő kakas után fordulva észrevettek a távolban egy kis világosságot a sötétben, és mint egy mankót megfogták ezt a világosságot. Most már ez volt a cél! Valahogy bizonyossá vált előttük, hogy ez nem lehet helytelen irány!
Úgy érezték, hogy ez a fény hívja, és várja őket!
-Pityu! Szólt Győző a barátjának. –Lesz, ami lesz, menjünk neki annak a kis fénynek. -Te hogy gondolod?
-Ti hogy gondoljátok? Kérdezték, szinte egyszerre, Győző, és Pityu a két fiatalkorútól, Jolántól, és Jocótól. Úgy érezték, hogy ez lesz az utolsó végső, és közös döntés, a sötét bizonytalanban.
Szó nélkül, de egyszerre indultak tovább, megszaporázva a lépteiket, s mintha a környék is megváltozott volna alattuk! Egyenes lett a terep, simára kaszált, és egyenesre nőtt őszi fű terült el alattuk. És néhány méterre maguk előtt egy fehér tömeg hevert.
A juhász kutyája!
De ez nem lehet!
Hiszen csak pár méterre van előttük, és nem is vakkant!
Vigyázz! Győző óvatosságra intette a mozdulatlanságukban megmerevedett társait. Nagyapám juhászkutyái az utolsó pillanatban hagyták csak el a nyájat. Úgy voltak betanítva! Csak ha már bizonyos volt a támadási szándék, s ha már biztosra vette az őrző kutya, azt hogy elkaphatja a támadót, akkor támadott!
De valami mégsem volt rendben!
Szélcsend volt.
És nem érezték a nyáj szagát!
Ez nem kutya, ismerték fel hirtelen. Csak még nem tudták, hogy micsoda.
Óvatosan közelítették meg, és amikor már tapintható volt, érezték a hidegségén, a szögletességén, és látták a fehérségén, hogy mit véltek juhászkutyának:
Határkő volt!
Megérkeztünk, gondolták. S kissé bizonytalanul az ölükbe hullott győzelemmel, kitikkadva a szomjúságtól megindultak a fény felé, amely egyre közelebbinek tűnt, de valahogy mégis olyan távolinak látszott, ahogy haladtak fel, mert a domborzat egy kis lejtőn lefelé vezette őket. Enyhe kis lankás hely volt, szépen megművelve, mert még jobban lehetett haladni, mint a határkövet megelőző szakaszon. Rájöttek közben, hogy tököt termeltek itt, mert belebotlottak a begyűjtés után ottmaradt kis silány tökbe, ami a gazdáknak nem kellett, hisz az ilyennek nincs magja, és a húsa is kevés.
Viszont rostos lédús termés ez is!
Győző buzgón vette elő a vadászkést, és összevágta, hogy egy kicsit oltsák szomjukat.
Ültek a földön és ették a tököt. S közben figyeltek a fény irányába, ami eltűnt most a szemük elől, és valahogy elbizonytalanodtak ismét. És nem tudtak másra gondolni, mint arra, hogy eljutni minél hamarabb, hogy megnézni, mi az, ami világít, mi hívogatja őket ennyire.
Elindultak ismét, leérve a lankás rész legmélyebb pontjára teljesen eltűnt a fény előlük, és olyan iramban indultak meg fölfelé, mint a várat bevenni készülő támadó sereg, akik a támadás hevében az életüket is kockára teszik.
Lihegve, semmire nem figyelve törtettek előre, mint a csürhe, nem tudtak másra figyelni csak, hogy ismét meglássák azt a kis célpontot, ami annyi erőt adott, és annyi hitet, hogy nekik el kell jutni oda!
Ott állt előttük.
Felbukkant, mint a távoli horizonton a megjelenő vitorla.
Azt sem tudták hirtelen, hogy mi áll előttük.
Szemétgödrök biztonsági zónájában látni ilyen táblát, vagy gázvezetékek nyomvonalátjelző táblák néznek így ki. Mint a beton kerítésoszlop, amelyet azért készítenek betonból, mert időt álló. Nem korhad el. Nem eszi meg a rozsda, és nehéz, nem lopják el.
Ott állt előttük a betonoszlop, rajta tábla.
A táblán felírat:
Állj! Az MNK államhatára következik, átlépni szigorúan TILOS!
A tábla mögött a sötétben ismét ott látszott a fény. Közelebb, és kirajzolódott a fényben némi épületcsoport.
Letérdeltek a földre.
Sírtak.
Mind a négyen.
S közben mondogatták:-„Itthon vagyunk!”
Öt perc múlva elérték az épületcsoportot.
Szépen fehérre festett falak. Félreismerhetetlen lóistálló szagot lehetett érezni.
Egy ménes.
Az istálló duplaszárnyú ajtaja zöldre volt mázolva, és a kétszárnyú ablakon kis függöny. Be lehetett látni. Ott ült az éjjeliőr az asztala mellett. A plafonon csupasz izzó világított. Ez hívogatta őket.
Beléptek a duplaszárnyú ajtón, és szemben a falon poroltó, a poroltó előtt kétszáz literes hordó vízzel. A poroltó fölött a falon szabvány tábla. Felírat rajta magyarul:
PORRAL OLTÓ.
-Pityu! Pityu! Magyarországon vagyunk!
Győző sírva ölelte magához barátait.
Egy ló felnyerített, és az éjjeliőr kijött a szobájából.
-Hát maguk kicsodák?
Állt ott az ötvenes férfi. Nem mert elébb lépni az ajtóból.
Kissé bizarr látvány volt ugyanis a négy fiatal, ruhájukon a novemberi mélyszántás és a mocsár nyomaival.
Ők is csak most lepődtek meg, amikor végignéztek magukon a világosságban.
Nadrágjuk, kabátjuk csupa sár. Kezük összekarcolva, itt-ott vérfoltosan.
-Ne féljen tőlünk, kérem, menekültek vagyunk. Megengedi, hogy igyunk.
-Persze. Tessék, igyanak, amennyi csak jól esik. Hozok egy lavórt és mosakodjanak meg, addig én telefonálok a határőrségnek.
-Ne haragudjon. Meg mondaná, hogy hol vagyunk? Mármint, milyen településen?
-Mezőhegyesen vannak, kérem, a faluhoz tartozó ménesen.
-Hozom a lavórt és a mosóport.
Úgy mentek a csaphoz, mint egy nyáj. Mint az a birkanyáj, aki a napi legelés után le van terelve a patakhoz itatni.
Ittak. Nyugodtan. Egymás után a csap alá hajolva. Csöndben. Egy szót sem szólva.
Leültek egy szalma bálára.
Az éjjeliőr úgy találta őket, hogy egymásra borulva sírtak.
Félrefordult.
Ő is sírt.
-Az Ultra mosogatóport úgy adja nekem is a gazdaság. Nagyon jó zsíroldó, és nagyon hatékonyan tisztit. Próbálják meg talán maguknak is használ. Nemsokára itt vannak a határőrök.
A kézmosást Jolán kezdte. Ő volt a társaság hölgytagja. Aztán egymás után kezet mostak ugyanabban a lavórban.
Az ultra mosogatópor szörnyen csípett. Csípte a friss sebeket, amiket a mocsárban szereztek. De valóban hatékony volt.
A fiatal határőr, a határőr őrvezetővel egy kis katonai terepjáróval érkezett.
Az őrvezető rájuk nézett és csak ennyit kérdezett:
-Tudtok magyarul?
-Igen! Válaszolták, egyszerre, mintha valamilyen láthatatlan karmester adta volna meg a jelet.
-Akkor tessék, szálljatok be az autóba.
A gépkocsivezető beindította a motort, gázt adott és az őrvezető bemondta az URH adókészüléken:
„Egyeske! Négyen vannak. Magyarok.”

2 megjegyzés:

s@só írta...

Hát barátom akkora volt itt a csönd, hogy le a kalappal... jó, hogy leakasztottad róla.

vitya írta...

Sasó.
Egy kicsit beporosodik néha a kalapunk, de leaksztjuk leporoljuk és máris használható. :^)