Szökés

Első rész – Vakszerencse

A hideg novemberi sűrű, fagyos eső, konok kitartással permetezte a négy sötét alakot, akik a határ menti város külterületén, igyekeztek kikerülni minden találkozást a város lakosaival. Ezt a szerencsét épp az időjárás adta meg, hisz az ónos eső elől mindenki behúzódott otthonába. A városnak ez a külterülete egyébként sem volt forgalmas, hisz itt fordult meg útjáról, hatalmas vargabetűvel a negyed villamosa, és érdemi forgalom ezen a szakaszon csak a reggeli órákban volt, amikor munkába mentek az emberek, és a diákok. Napközben nem is járt ide szinte senki. Amolyan munkásnegyed volt ez, ahová még a nemzeti értelmiség csoportja is tartozott, itt kaptak lakást maguknak. Ez volt a "GAI" negyed.A négy szerencsétlen alak, már másodszor próbálkozott a megadott címen, megtalálni azt a családot, aki segített volna elrejtőzködni, de a napközben kapott tájékoztatás nem változott:-Attiláék még mindig nem jöttek haza.-Jó, azért köszönjük szépen a segítséget. Megkérhetem, hogy ezt a csokor virágot adja át Etelkának. Ma van a születésnapja. Felköszönteni jöttünk, ha már erre jártunk. Tanítványa voltam az Edenyi gimnáziumban. Darálta a betanult szöveget Győző, akinek a barátja valóban ismerte Etelkát. De Etelka soha nem hallott Győzőről. Ilona valóban osztálytársa volt Etelkának, s olykor találkoztak, még a tanítóképző befejezése után, de egyre ritkábban. Főleg miután mindketten férjhez mentek, csak a sors szétszórta őket. Etelkát az ország Észak Nyugati régiójába helyezték ki, mint friss tanerőt. Ilona az ország belsejébe került. Legalább 600 kilométerre a barátnőjétől. Ilona ezt a címet adta oda Győzőnek segítségül, mert Rada a határ menti város a 45 kilométeres szigorított zónában feküdt. Ide nem lehetett utazni, ha az embernek csak kedve szottyant. Itt konkrétan kellet igazolni, hogy mi járatban van, aki erre tévedt.Radához tartozott, szinte külterülete volt Ipolva. Ide jött a mi ismerős csoportunk, az Ipolvai gyalogsági ezredhez, ahol e szombati napon katona eskü volt. Az ilyen militáris események ideje alatt a helyi milicia soha nem ellenőrizte a civil lakosságot, hiszen rengeteg kiskatona hozzátartozója érkezett a laktanyába a nem mindennapi eseményre. Katonai eskü!B.Lehel, Győző barátja, ide vonult be, Ipolvára.Alibinek, kiváló volt ezt a napot választani. Csak az volt a baj, hogy Ipolva és a határ között ott volt még Rada, a nagy határváros és ott nem lehetett könnyen közlekedni, főleg a külterületre kijutni, ha nem volt egy megbízható cím.A négy átutazó, a katonai eskü után, megpróbált kapcsolatba kerülni Etelkával, és Attilával, de a fiatal pár, hétvége lévén elutazott a szülőkhöz. A szomszéd szerencsére szívélyesen megengedte, hogy a csomagokat betegyék az udvarba, s így a néhány napra gondosan összepakolt, élelmiszerrel megpakolt szatyrokat, amelyek közönséges bevásárló szatyroknak néztek ki, nem kellett magukkal hurcolniuk, s feltűnés nélkül elvegyülhettek a város szombat délelőtti forgatagában.Rada főtere olyan volt, mint sok más megyeszékhely főtere, ahol sok kultúra találkozott. Az épületeken egyszerre volt felismerhető a sváb, a szerb, a román és a magyar építészeti tervezőmunka. De ugyanez a tarkaság volt észlelhető a lakosság társalgásában is, főleg ha a kisebb csoportok beszélgetését figyelte meg az átutazó. A boltok és az intézmények feliratait csak az ország anya nyelvén lehetett látni, olvasni, de a beszélgetők halk szavaiból hamar felismerhető volt, melyik nemzethez tartoznak. A halk beszélgetés, általában abba maradt, ha járókelő, esetleg egyenruhás járőr közeledett, és közömbös arccal révedtek a tekintetek az épületek homlokzatára, vagy a kirakatok szabvány kínálatára.A főtéren viszonylag csendes parkot alakítottak ki a város tervezői, platán és hársfákkal, és a fák alá elhelyezett padokkal. A közeli cukrászda is csendes, és feltűnés mentes tartózkodási helynek bizonyult, és még néhány áruház, amelyek silány választékát meg lehetett tekinteni.Ezt a kínálatot hamar feltérképezték, a minden lehetőségre felkészült országot elhagyni kívánó négy fiatal!István és Győző.Győző és István.Ők voltak, akik fölvállalták egymást. Fölvállalták azt, amit tenni fognak. Fölvállalták egymásért a felelősséget. István az öccse, a 16 éves Józsiért, és Győző, Jolánért, aki 18 éves múlt.Napközben nem volt kedvezőtlen az időjárás. Csendben meghúzódtak a cukrászdában egy-egy isler és egy-egy üdítőt elfogyasztva. Utána a parkban sétáltak, és pihentek a padon, de nem maradtak sokáig egy helyben, hogy ne legyenek gyanúsak. Csak a késő délutáni órákra kezdett kellemetlen lenni a helyzetük, mert elbújt a Nap a felhők közé és eleredt az eső. Ekkor már nem maradhattak tovább a kiürült parkban, nyakukba vették a várost, s hogy időt nyerjenek elindultak a külváros felé, gyalog a szitáló esőben. Egyik kapualjból a másikig, tartva, mintha csak épp átugornának a szomszédba.A külváros felé tartó sárga villamos, amely a délutáni utasokat szállította haza öt óra felé érte őket utol. Ekkor voltak félúton.-Mit csinálunk, ha nem találjuk otthon őket, ismét? Kérdezte István, Győzőtől.-Figyelj.nézett maga elé, Győző. addigra már teljesen átázott a bakancsa...-Veszünk itt a virágboltban egy csokor virágot... akkor értek oda egy virágüzlet elé... s megkérjük a szomszédot, adja át Etelkának, s elbúcsúzunk, megmondjunk:elmegyünk, hogy érjük el az esti vonatot.-Hm. Jó ötlet... válaszolta István... addigra talán annyira besötétedik, hogy neki vághatunk.Fél hatra értek vissza a szomszédhoz, aki szó nélkül vette át a virágcsokrot, és adta át az udvarba berakott szatyrokat.A "GAI" negyed fő utcájából kis utcák nyíltak. Neki a mezőnek. Csak úgy találomra vágtak neki egyik sötét utcának. Az előkészített, gondosan kivitelezett rafia bevásárló szatyrokra rákerültek a zsebben hordott zsinórok, és egy begyakorolt mozdulattal hátizsákot varázsoltak, az élelmiszerrel megpakolt szatyrokból. Az acélkarikákat Győző szegecselte, egy-egy bőrdarab segítségével a szatyrok aljára. Ezeken a karikákon átfűzve a zsinórt, és visszahurkolva a szatyor fülén, úgy lehetett vinni az egészet, mint a kisiskolások a hátitáskát.Az utca végén egy villanyoszlop mellett megálltak. Itt volt vége a városnak. A zsebekből előkerült a zseblámpa, az iránytű, és a zsebkendőre rajzolt térkép. A térkép rajzolás is Győző ötlete volt. István parittyát, azaz csúzlit készített. Mestere volt e fegyver készítésének, és forgatásának.A sötét, felhőtlen időben nem sok tájékozódási pontot találtak. Így iránytű szerint nekivágni nagyon kockázatos. De menni kellett! Ha már eddig eljutottak.-Majd gyakrabban nézzük az iránytűt, legalább tíz percenként... mondta Győző.
Folyt.köv.