2008. február 18., hétfő

Életmentés...játékból.

Időpont: 1976.
Helyszín: Székelyföld, Olasztelek,"Alszeg".
Alszeg, a Felszeg "ellentéte" volt. A Kormos patak "lefelé" folyt, bele az Oltba. Felszeg a falu közepétől, a Kormos patak folyásának ellenkező irányában volt. Alszeg, a falu közepétől, lefelé a Kormos folyásával megegyező irányban. Mi "Felszegben" laktunk, nagyszüleim "Alszegben".
................................
Tíz éves voltam. Ötödikes. Akkoriban ismerkedtem a Bardóci iskola tanári karával. Az osztályfőnökkel. Tudjátok, Bedő Zoltánnal. Alig túl az ötödik osztály első osztályfőnöki óráján. Tulajdonképpen szerettem az osztályfőnöki órákat. Nem volt feleltetés. Kötetlen beszélgetés zajlott, s a tanár igen hasznos ismeret anyagot adott át. Emlékszem itt találkoztam először a "Gombával"; fényképen. Az a gomba amelyik az atomrobbantásnál jön létre. (sajnos) Itt tanították meg először az elsősegély, nyújtási módokat! Speciális balesetekre vonatkoztatva. Például áramütés esetére (is)!
................................
Szerettem Alszegben tartózkodni Nagyszüleimnél. Azért mert ott a szomszédban sok gyerek lakott és főleg azért, mert ott lakott Tátákánál, Sanyika az unokatestvérem.
Sanyika két évvel volt fiatalabb mint én. Ő ezt a két év "hiányosságot" úgy akarta kiegyenlíteni, hogy mindenben utánozott engem, s ha lehetett, akkor sok mindenben szeretett volna többet, és jobban teljesíteni mint én, de legalábbis elől járni egy-két dologban.
Sokszor egészen hajmeresztő ötletek születtek a játékban. Érdekes, az ilyen vadabb ötletek akkor születtek amikor a szülők nem voltak közelben. Este. Sötétben.
Szóval a felnőttek bevonultak a házba, beszélgetni. Az asztal mellett. Mi "udvariasan" elvonultunk, s a szülők magukban még azt gondolták, hogy milyen jó gyerekek vagyunk.
Az alszegi udvar lejtős volt, kifelé a nagykapu irányában. A nagykapu fémből volt, vastag kő pillérekkel. A gyermeki fantázia kitalálta, hogy az udvar olyan mint egy "bobpálya". Csak a megfelelő "közlekedési eszköz" kell ! Az is megvolt! Sanyikának a csecsemőkori babakocsija! Tudjátok az a fajta, amelyik teljesen burkolt volt. Az oldalán kis "ablakok", hogy "kilásson" a baba. Namármostan. Mi azt a burkolatot, lefejtettük. Csak az "alváz" maradt meg, a négy kerékkel. Ez kivállóan alkalmas volt arra, hogy az emberfia megtolta, aztán felugrott rá, s az amúgy is lejtős udvaron, a kocsi száguldott lefelé, s csak úgy csattant a fém kapun! A baj az volt, hogy napközben a komisz felnőttek nem engedték gyakorolni ezt az igen fontos sportot! De jött az este. S a felnőttek el voltak foglalva, a maguk gyerekes gondjaikkal...
A szétszedett babakocsi ott volt a fészerben. A fészerben "kiépített" villany! Tudjátok az a fajta izzófoglalat, amelyik porcelánburkolattal van ellátva, és tökéletesen szigetel, amig van rajta porcelán. Ha nincs rajta porcelán akkor ráz! Kapcsoló hiányában gondos érintés az izzón, enyhe fordítás...és van világosság! Tudja ezt egy felnőtt. De egy gyerek, aki alig éri fel... És Sanyika persze ebben a kérdésben (is) elől akart járni... majd Ő "felkapcsoja" a villanyt. Megmarkolta a szigeteletlen burkolatot...és nem engedte el! Mert odarántotta az áram!! Én ott álltam megkövülve az ijedtségtől, a fel-felvillanó fényben, és Sanyika ordibálása mellett. S a pillanat tört része alatt villant föl, az a pár napja hallott osztályfőnöki tanítás:"-ha ráz valakit az áram, dobjunk a vezetéknek valami fém tárgyat, estleg egy száraz deszkadarabbal próbáljuk lelökni a vezetéket a bajbajutott testéről..." Talán a gondviselés ragadtatta meg velem a fejszét, s ahogy ott láttam a sötétben, a második csapásra elvágtam a vezetéket. Sanyika úgy lehuppant oda, hogy egy mukkot sem ejtett ki utána. Síri csönd következett... Érezni lehettett a levegőben az égett bőr szagát. Pár másodperc után Sanyika felkelt, és kimentünk mindketten a fészerből. Egy szót sem mertünk szólni, még egymáshoz sem. Ott volt a kút a fészer mellett. Én kihúztam egy vödör vizet, és Sanyika ivott. Sokat! Utánna ittam én is. S akkor elhatároztuk, hogy nem szólunk senkinek. Én nem is mertem ránézni Sanyika kezére! Bementünk a házba és olyan csendben ültünk, hogy már nekem is gyanús volt. Hát biztattam Sanyikát, játszunk. Legalább tegyünk úgy mintha játszanánk. De Sanyika nem jött. Fájt a keze. Szerencsére mi haza mentünk. És, hogy mi lett Sanyikával, aznap este nem tudom, csak azt, hogy másnap reggel amikor kellett volna iskolába mennie és a mosakodásra került sor, akkor vette észre Mámáka, hogy a gyereknek tiszta genny a keze. Azonnal elvitte orvoshoz.
...........................
Szétszórt a sors.
Sanyika cipész lett. Családot alapított. A fia Csongor, ismeri a történetet.
Néhány éve, mikor találkoztunk, s ott ülve a suszter székén a mühelyében, töltött nekem egy pohár pálinkát. Kezembe adta a poharat. S ahogy elvettem a poharat akkor láttam, hogy a keze azután is egy "C" betűt formáz, amikor már nem fogja a poharat. Rámnézett, kinyította a tenyerét, amennyire tudta, és kérdezte:"-Emlékszöl-e?"
Igen!
Akkor "kiégett" egy darab a tenyeréből.
De életben maradt!
Emlék.

5 megjegyzés:

s@só írta...

Hát Te székely gyerök!
Megin' valami szépet írtál ám.
...nagyon jó volt olvasni...
Szépen fognak mutatni egyben ezek a történéseid, miután összegyűjtöd őket.
Mert gondolom 'eccer' csak ez lesz belőlük. És nem csak emlékek.

Béla írta...

Nagyon szemléletesre sikerült ez az emlékmorzsa... Szinte magam előtt látom a lejtős udvart, a masszív fémkaput... a csupasz ízzót a "sufniban"... Ha majd történeteidet csokorba szedve, papíron is viszontlátnád, segítek ezt formába önteni. Addig is írjad őket tovább, jól csinálod!

[igen, én vagyok a flickr-es Nagy Béla]

erdővidék írta...

Szia s@só :)
Jól emlékszel! Igen tervezem. Ezeknek a kis történeteknek az anyagát még nem gondoltam papírra "vetni" de most ahogy
caver-Nagy Béla is "ösztökél"...
Szia Béla :)
Jó beleélő készséged van! Lehet azért mert te közel abban az időszakban születtél mint én, vagy Sanyika. Molnár Sándor unokaöcsém 1968-ban született.
Most egy nagy "lökőt" adtál...ötletet, erre a kis emléksorozatra. Gyűjtöm az anyagot jó? És... és...köszönöm szépen!
Tisztelettel.
vitya.

Névtelen írta...

Írásaidat, egyre nagyobb élvezettel olvasgatom. Olvasmányosságuk magával ragad.
Hol szomorúságot, hol örömet sugároznak soraid, de mindenek előtt életszerűek.
Hogy, minél könnyebben idetaláljak hozzád és mások is megtaláljanak téged, linkedet a most induló lapomra teszem.
Üdv: Vándor

erdővidék írta...

Köszönöm szépen a látogatásodat, vándor;és köszönöm a "linkbarátságot". :)
Üdv.vitya.