Szökés.

Budapest.

  A vasúti utasszállító kocsi, második osztályán alig utazott valaki rajtuk kívül. Leültek egy olyan helyre ahol két vasúti ülés volt egymással szembe fordítva. Szóval kettejük a menetiránynak háttal. 

Ez a fajta ülés elrendezés, kapott középen egy asztalkát is, ezen fogyasztották el a munkába igyekvők a reggelijüket, vagy ezen kártyáztak hazafelé.

Az asztalka alatt kapott helyet a szemét tároló fedeles „dobozka”. Félreismerhetetlenül szemetes volt, de valahogy az volt a furcsa, hogy egészen kellemes illat terjengett belőle.

Nem tudták felismerni, hogy mire emlékezteti őket ez az illat, aztán beugrott valamelyiküknek, hogy „-Megállj csak! Optima fogkrém! Tudjátok, aminek rá van írva a tubusára, hogy: „Cu aromă de banană.”(Banános ízesítésű).

De hát mit kereshetne Magyarországi vasúti kocsi szemetesében Optima fogkrém? Ráadásul ilyen intenzív illattal!

  Győző felpattintotta a szemetes tetejét, és ott láttak benne egy szép nagy banánhéjat.

  Ekkor jött a kalauznő.

  -Hát maguk mit vakarásznak a szemetesben? Nincs jobb dolguk? Mutassák a menetjegyeiket!

  -Bocsánat, igazán nem szokásunk a szemetesből gyűjtögetni, csak annyira furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet benne. Éreztük ezt az ismerős kellemes illatot, és gondoltuk megnézzük, hogy került ide Optima fogkrém. Aztán meglepődve tapasztaltuk, hogy csak egy banán héja… Tetszik tudni, mi még eddig nem ettünk banánt!

  - Valóban? Kérdezte csodálkozva a kalauznő.

  -Akkor most már értem, mért ennyire gyűröttek. Maguk most jöttek át a határon. Igaz? De menetjegyük, vagy valamilyen utazási igazolásuk azért van?

  - Van utazási igazolványunk, még a határőrségtől kaptunk. Nyújtották át a kalauznőnek a menetjegy igazolványaikat.

  - Mit kezdenek majd ott fönn Budapesten?

  -Öcsém keresztszüleihez igyekezünk Pest-hidegkútra, válaszolta István.

  -Na akkor szerencsés utat kívánok továbbra is.

                                                    …

A vasúti utazás sokáig tartott. Postavonat volt.

Jól benne voltak már a déli órákban, amikor a szerelvény bedöcögött velük a Keleti pályaudvarra.

Leszálltak a kocsiból, és mint a kislibákat az ár, sodorta őket magával a tömeg.

Soha nem láttak még ehhez foghatót.

Lenyűgözte őket a pályaudvar mérete és az emberek sokasága.

Hirtelen azt sem tudták merre kell menni, kihez kell fordulni. Szorongós tanácstalanság vette körül őket.

  -Legalább vegyünk már valami édességet és innivalót, hiszen ma még nem ettünk semmit. S ha már találtunk egy megfelelő boltot, ott megtudjuk, hogyan jutunk ki Hidegkútra. De először meg kellene nézni nincsenek-e idehaza a Szamuely úton.

  -Jó lesz így? Veszünk valami dunakavicsot, azt úgyis úgy szeretjük mindahányan, s utána elmegyünk a Szamuely útra, s ha nincsenek otthon, akkor a szomszédok elmondják, hogy jutunk ki Pest-hidegkútra.

- javasolta István miközben jobbra-balra kapkodta a fejét a Pesti forgatagban.

 -Rendben! Itt egy bolt. Hagyjunk meg annyi pénzt, ami elég lehet kijutni Jocó mamájához. Elég lesz egy tasak Dunakavics, s fél liter ásványvíz.

- javasolta Győző.

 „Kérdő útját nem veszti” alapon, viszonylag könnyen odataláltak a Szamuely útra. A bérkaszárnya magán viselte a Budapesti bérházak építészeti sajátosságait. Két bejáratos, világítóudvaros, függőfolyosós elrendezéssel, házmesteri lakással.

  A csengőszóra, majd a hosszas kopogtatásra senki nem jelentkezet, csak a kíváncsi szomszéd.

  Résnyire megnyitotta a bejárati ajtó kémlelő ablakát, és gyanakvó tekintettel végigpásztázta a betolakodókat.

  -Ne haragudjon, T. István vagyok, Ő itt József a testvérem.

Jolán és Győző a barátaim.

Jóska bácsi, öcsém keresztapja. Nem tudja véletlenül, hol vannak Jóska bácsiék.

- A Józsiék kinn vannak a hétvégi kertes házukban. Hidegkúton.

-Igen? Köszönöm szépen. Ettől tartottunk, hogy nem találjuk Őket itthon. Mondja, kérem, tudna segíteni abban, hogyan jutunk ki Pest-hidegkútra?

- Ó nem olyan nehéz az.

- Kimennek a Moszkva térre metróval. Onnan a térről indulnak az autóbuszok a Hűvösvölgyi útra. Az autóbusz végmegállója Pest-hidegkút. Józsiék a Gyopár utcában laknak. Az utca elején. Azt utca nincs messze az autóbusz állomástól.

- Hát nagyon szépen köszönjük a segítséget, és ne haragudjon, hogy megzavartuk.

 -Na gyerekek, idáig megvolnánk. Mondta Pityu, most már valahogy csak kijutunk a metróval a Moszkva térre. Én még soha nem utaztam metrón.

- Mi sem válaszolta szinte egyszerre Győző és Jolán.

-Jocó, te már utaztál. Mondta vigyorogva Pityu.

-Kell, hogy tudjad, merre kell menni.

-Ugyan már, nem viccelj Pityu. Hat éves voltam akkor, és keresztanyám vitt mindenhová, csak nem képzeled, hogy még emlékszem.

-Sebaj, nem aggódjatok, csak maradjunk szépen egymás mellett és odatalálunk. A metrón ki vannak írva az állomások. A villamosnak is a Moszkva téren van a fordulója, nem tudunk eltévedni. Nem tévedtünk el a határon sem… mondta Győző.

  Átölelte őket a késő délutáni, munkából haza igyekvők tömege és szinte mintha szállítószalagon lettek volna, ahol emberek csomagolnak egy nagyméretű hosszú sárga dobozba, jutottak fel a Moszkva tér felé közlekedő villamosra. S a Moszkva téri metrólejáró akár egy éhes szörnyeteg szája kebelezte magába a föld alá igyekvő tömeget. Csak a mozgólépcsőn döbbentek rá, hogy a közlekedésnek ezt a sajátságos földalatti változatát most látják életükben először.

 Amikor a Moszkva téren átszálltak a Hűvosvölgyi autóbuszra, már este volt.

  -Pityu, mire kiérünk a Gyopár utcába Tatáék már le lesznek feküdve.

Ők úgyis olyan korán szoktak lefeküdni… sopánkodott Jocó, aki már éhes és fáradt volt.

  -Nem baj, ha lefeküdtek, akkor felkelnek, válaszolta kissé cinikusan Jocó. Elvégre mindig örökbe akartak fogadni.

  -Az autóbusz fáradtan kapaszkodott a meredek Hűvösvölgyi úton. Az emberek hideg közömbösséggel ültek egymás mellett, vagy kapaszkodtak egymásba, jobbhíjján.

 Meg-megállt a megállókban, emberek szálltak le vagy szálltak fel, csak ők várták kíváncsian, mikor mondja be végre a hangosbemondó:  

-„Pest-Hidegkút, végmegálló. Kérjük utasainkat, hagyják el az autóbuszt, és erre figyelmeztessék utastársaikat is!”

  Végül jó félórás utazás után az utasok javarésze szedelőzködni, kezdett, ebből következtetni lehetett, hogy a végmegálló közeledik.

 Az autóbusz nagy vargabetűvel megfordult és megállt, kinyitotta az ajtóit és mindenki leszállt az utastérből.

 -Na most merre?- néztek körül.

  Fenyőágas rendszerű főutca fogadta őket. Egyenesen a főutca, jobbra és balra kis utcácskák, családi házakkal.

  -Elindulunk felfelé, megállunk minden utca sarkánál, elolvassuk az utcatáblát és megyünk tovább, amíg megtaláljuk a Gyopár utcát.

 -Liliom utca.

 -Rózsa utca.

 -Kökörcsin utca.

 -Mályva utca.

 -Ez az! Itt van! Megvan:- Gyopár utca.

 -Na Jocó, mondta Pityu… itt vagyunk a Gyopár utcában. Itt laknak Tatáék. A szomszéd azt mondta, hogy valahol az utca elején laknak, tudnod kellene melyik házban. Este tíz elmúlt. Nem kellene becsengetnünk, mindenhová amíg megtaláljuk Tátáékat.

 Szegény Jocónak szinte sírós volt a hangja.

 -István! Nem emlékszem pontosan! Valóban csak arra emlékszem, hogy az utca elején laknak, és a kerítés mögött rengeteg ilyen örökzöld van… ami lehet akár fenyő vagy tuja… igen, igen azt hiszem a második ház jobbról… Ez az! Megvan! Most már tudom! Valóban a második ház: Gyopár utca kettő!

 Jocó megnyomta a csengőt. Kicsit várt és utána ismét megnyomta, kicsit hosszabb ideig tartotta az úját a csengő nyomógombján.

S közben arra gondoltak, hogy itt lakik két öregecske, akik kora esti órákban lefekszenek, szokásuk szerint, s ők i késő este felzavarják Őket.

De mi van, ha nem hallják a csengőszót?

Mert túl öregek.

Mi van, ha lehalkították a csengőt, kimondottan azért, hogy az éjszakai órákban, holmi rosszcsont suhancok, ne szórakozzanak a pihenő tulajdonosokkal.

Mi van, ha hallják a csengőt, de nem merik kinyitni az ajtót, kaput mert félnek a külterületeken oly gyakori besurranó személyektől.

Jaj! És mi van akkor, ha nem is itt vannak a Gyopár utcában.

Csak, a szomszédoknak mondták ezt, s valóban ki is jöttek ide, de közben elmentek meglátogatni az unokát, Gyálon… és most ott alszanak, mert belázasodott az unoka…

 -Jocó! Nyomjad azt a csengőt! Ne sajnáld.

 -Ha itthon vannak, meg kell, hogy hallják. Mondta Pityu, s közben idegesen megzörgette a léckerítést.

 -Maradj már, nyugton István. Nem kellene felzavarni a szomszédokat is. Csitította Jocó s folyamatosan, nyomta a csengőt.

 Végre, a lakásban valahol felvillant egy kis világosság, s utána nemsokára felgyulladt az utcai lámpa is. Zárcsörrenés hallatszott, s az ajtónyikordulás után kicsit ideges, kicsit remegő hang kérdezett bele az éjszakába:

-Ki van ott, az istenért…

-Erdélyiek… sóhajtottak fel megkönnyebbülve, megérkeztünk… valahová.