Szökés.

Borsa.

  A Tiha menti város a Nagyköves lábánál terült el.

A hegy hófödte csúcsát, néha még májusban is hósipkával lehetett látni. Hosszú és kemény telek uralkodtak erre.

Hóolvadáskor a sebes sodrású Tiha, tajtékzó habos sodrással szállította a hegyekből lezúduló hólevet.

A laktanya a folyó partjára volt építve.

Hatalmas háromszintes kaszárnya épületek voltak, kb. 45 évvel korábban a Királyi Honvédség, építette.

Akkor az északi országrészben még Borgó Prund és Beszterce város kapott hasonló laktanyákat.

Amikor a királyi hadsereg kivonult az országból a szocialista kommunista állam tüdőszanatóriummá alakította ezeket az épületeket s később a ’70-es években átadták a Nemzeti Védelmi Minisztériumnak és Hegyivadász Zászlóaljak kaszárnyájának, használták.

Ide tartoztak még a Dornaiak és a Szeredaiak.

 A sebes sodrású hegyi folyón, keskeny remegő palló vezetett át és hosszú kemény túra után a Nagyköves hágóin haladva, Északnak tartva a Szovjet határt lehetett elérni. 

Győző jól ismerte a terepet. Ezen a környéken gyakorlatoztak az ütegével. Néha elmosolygott a helyzet komikumán:

-Akár a fegyveremmel is átléphetném a határt.

-Ki észlelné a határsértés?

-A fejem fölött elröpülő madarak?

-És mit kezdenél odaát? Kérdezték ilyenkor a „szövetségesei”.

-A szovjetek visszaadnának, és ha megúsznád valahogy, ott sem jobb a gazdasági helyzet.

-Tudom! Soha nem akartam átszökni az oroszokhoz, csak megjegyeztem, mint lehetőséget.

Győző szerette a Borsai térséget.

Csodálkozva vette tudomásul a magyar ajkú családok jelenlétét és elrománosodását.

A Hajdău (Hajdú) Constantin, Oros (Orosz) Gheorghe (György), Fechete (Fekete) Mircea, mind olyan nevek, ahol sejteni lehetett, hogy „gazdájuk” magyar család sarja. Volt, aki szégyenkezve bevallotta, hogy ő valóban magyar, csak már rég elfelejtették a beszédet. Volt, aki nyíltan megtagadta magyarságát, nyilván politikai, előremeneteli megfontoltságok alapján.

Ebben a heterogén társadalomban a Bukovinai régióhoz tartozva, felismerhető volt a lengyel-ukrán származás.

Pl.Ghinghilowski, Zawarowski, Ulici, Onighi.

A legszomorúbb, legemlékezetesebb találkozás és párbeszéd, mégis az volt, amikor a civil alkalmazott állategészségőr megállította Győzőt és erősen tört magyarsággal arra kérte, hogy beszélhessen vele minél többet, mert szeretné megtanulni a magyar nyelvet!

Győző megöbbenve kérdezte:

-De hát honnan tudsz egyáltalán magyarul?

-És miért akarsz magyarul tanulni?

-Een magjiar vogjok, cak elfeleitetunk a nielviet! Soinos!

-Ees tonuldonk o nialviet o  tiemplombo.Olvosdunk o Biblobol.

(Én magyar vagyok, csak elfelejtettük a nyelvet! Sajnos!

És tanultuk a nyelvet a templomba. Olvastunk a Bibliából.)

Az északi járásba nagyon sok nemzet „asszimilálódott” a fogadó ország etno-szocio politikájába.

A fogadó nemzet készségétől függött, hogy milyen viszonyba akart lenni a „jövevényekkel”. Nyilván érzelmi és szellemi intelligencia kellett ahhoz, hogy egy adott személy el tudja dönteni, ki a jövevény valóban!

Ilyen személy volt Griguţă Gheorghe (Griguca Gyorgye).

Ahogy szokták mondani tősgyökeres Máramarosi fiatalember.

Eredeti Moldvai.

Mesélte Győzőnek, hogy az ő szomszédai is magyarok voltak, de már nem tudják az anyanyelvüket.

Csak az öltözködésük és a vallási szokásuk alapján lehet sejteni a nemzeti hovatartozásukat.

-Azért szeretek veled beszélgetni Győző, mert végre beszélhetek egy olyan emberrel, aki tud még magyarul, nem felejtette el anyanyelvét.

-Ti nem csak a nyelvi sajátosságokban, vagytok mások. Nektek valahogy más az emberi tartásotok, a méltóságotok.

-Én nemsokára leszerelek, szeretnék kapni tőled valami emléket.

-Valami kis tárgyat, ha a kezembe fogom, akkor emlékezzek rád.

És Győző Grigucának adta a töltőtollát, amivel a naplóját írta.

                                              …

Griguca leszerelése után a „szövetségesek” egy igen értékes csomagot vártak.

Ez a csomag a civil ruhájuk volt.

A csomag megérkezése a katonaság végét jelentette

Hideg, fagyos januári nap volt, ugyanolyan, mint a többi, amikor a postakocsi befordult a laktanyaudvarra és meghozta a várva várt csomagokat, szépen papírzsákba helyezve, megcímezve, a leszerelő katonák nevére

A papírzsákokat az autóról lepakolták és átmeneti időre az ütegek, vagy körletek raktáraiba helyezték.

A leszerelési dátum soha nem volt biztos.

A zászlóaljparancsnokság nem hozta nyilvánosságra, hogy ne lazuljon a katonai fegyelem.

  Az esti vacsora után az ügyeletes tiszt behívta az ügyeletet adó napos tizedeseket és kiadta a következő napi parancsot:

-Összepakolni!

-Minden gyalogsági, és tüzérségi fegyverzet, és műszer és kiegészítők úgymint:

-Sílécek, hótalpak, hószánok, álcázó hálók, álcaruhák.

-Híradástechnikai műszerek, vezetékek.

-Éthordók, egészségügyi készlet.

-Körletenként hajnali négyre a zászlóalj gyülekező helyére legyenek készítve.

-Az aknavető parancsnok, rajparancsnok vételezzen tüzérségi és gyalogsági lőszert.

-A felderítő megfigyelő parancsnok vételezze ki a tüzérségi irányító készüléket

-Az ütegőrmester vételezzen hideg élelmet az egységének!

-Batiz!

-Hadgyakorlat!

…

A leszerelő tizedesek olyan csendben hallgatták végig a másnap reggeli parancsot, ahogy a hegyek szokták, hosszú téli estéken hallgatni a havazást, vagy ahogy a hegyormok sziklái megnézik reggelente a napfelkeltéket.

Egy pisszenés sem volt.

Az ügyeletes tiszt kérdésére az oly sokszor hallott:

-„Megvagyok értve?”

-Értettem! Tömör válasz helyett, csak vigyázba vágták magukat, szabályos hátraarcot végeztek és mindenki szótlanul az alegységébe vonult.

Másodpercek alatt változott rajzás előtti megbolydult méhkassá mindegyik alegység, amelyikben leszerelő katona volt.

-Hadgyakorlat?

-Most?

-Leszerelés előtt?

-Méteres hóban, és 25 fokos hidegben?

-Itt van már a civil ruha a raktárban, miért nem akarnak már végre leszerelni?

-Fenn a hegyekben, derékig érő hó van!

  Csak a bölcsebbek és a megfontoltabbak látták át a hadgyakorlat lényegét.

-Fiuk!

-Január van. Az újoncok szeptemberben vonultak be. Most ért véget az alapkiképzésük, még soha nem voltak éles hadgyakorlaton. Ez lesz az első bevetésük. Soha nem lőttek még hegyivadász ágyúval, aknavetővel, gránátvetővel. Soha nem dobtak még kézi gránátot. Soha nem ástak még lőállást, nem húzták fel a löveget a hegy gerincére, nem építettek telefonhálózatot. Nem húztak még álcahálót a lövészárok fölé, vagy a gépkocsi fölé, de nem is cipelték a hátukon ezeket. Nem viseltek még magukon sem terepi színű álcahálót, de fehéret sem.

Ezeket, a tevékenységet mi fogjuk most megtanítani a fiatal bakáknak.

Kinn leszünk a hegyekben egy hetet.

Ezt hason csúszva is kibírjuk.

Figyeljétek meg, ha visszatértünk a laktanyába és elrakjuk a harci felszerelést, többet nem tartanak a laktanyába.

Mi akkor itt már fölöslegesek leszünk.

Nem fognak többé nekünk itt már reggelit, vagy ebédet főzni.

Leszerelünk, legkésőbb január közepéig!

 A csendes tisztás és a havasi fenyők, viszontlátta őket, akárcsak májusban.