Emberségből példa

Időpont: 1999 november
Helyszín: Pécs, Olasztelek.

Akkor a Robotek 2000 Kft-nél dolgoztam.
Robotek=Robbantás, bontás, tervezés, kivitelezés.
Befejeződött a Mecsekben az uránium kitermelése és a bányászati tevékenységet fölszámolandó, rekuktivációs munkálatokat elvégzendő, komoly szakmai háttérrel rendelkező vállalkozásokat bíztak meg.
Ilyen kis vállalkozás volt a Robotek 2000.
Bányamérnök és robbantási szakmérnök, szakmai múltjával a cégvezető, kiválló hely és cégismerettel rendelkezett. Méltán kapta meg a bányászati és technológiai létesítmények bontására az engedélyt, robbantásos módszerrel. Megfelelő technikai felszereltséggel, és megfelelően képzett szakember csoporttal rendelkezett.
Én örültem, hogy munkát kaptam e kis vállalkozásnál. Jó csapat volt. Mind "urános" kolléga. Robbantómesterek. Jó hangulat volt. A munkát rutinból végeztük, soha nem érződött a feszültség, ami esetleg abból fakadhatott, hogy veszélyes anyaggal, robbanó-robbantó anyaggal dolgoztunk.
Csak az én szomorúágom árnyékolta be néha, a vidám társaságot. Persze mindekinek volt saját magánélete, család iélete. De az én szomorúságom abból fakadt, hogy a lelkemen viseltem Édesanyám egészségi állapotát.
Édesanyám akkor már nagyon előrehaladott állapotát szenvedte a "mióma steinert" betegségének. Ez a betegség az idegi alapon müködő, izomsorvadásos, basedow kórral járó betegség. Kór ami nem gyógyítható. Csak elviselhetőbbé tehető ez az állapot. Megfelelő kezelés mellett.
Ezt a kezelést én sajnos, nem tudtam biztosítani Jóanyám számára , mert közel 1000 km távolságra voltunk egymástól. És az utaztatását sem tudtam volna megoldani. Akkor albérletben laktunk. Elég nagy kiadással. Az évi egyszeri látogatásra gyűjtött pénzünket úgy osztottuk be, hogy haza utaztunk mindhárman autóbusszal. Így látogattuk meg a családot. Így látta Édesanyám az unokáját. Évente egyszer... (Orsi lányom három éves volt amikor, először látta a Nagymamáját...)
Ez volt az én szomorúságom!
S egy reggelen megkérdezte Csaba. Az én szomorúságom okát. S a félmondatokból, mert a szótlan székely ugye... de megérezte, és átérezte az én bánatomat! S akkor igéretet tett, hogy Ő szívesen megteszi nekem azt, hogy hazavisz engem Romániába, Székelyföldre... s elhozzuk Édesanyámat. Kezeltessem itt Magyarországon, belgyógyász szakemberrel!...
Azt az érzést nehezen tudnám szavakba formázni, amit akkor éreztem. S mert tudtam, hogy Csaba komolyan beszél... ("-Az a baj Csaba, hogy nem tudom mikor beszélsz komolyan."
"-Viktor, én a komoly dolgokkal, soha nem szoktam viccelni." Ez egy korábbi párbeszédünk.)...csak a napot kellett megvárni, amig Anyukám útlevele elkészül.
És hazamentünk! Télvíz idején! Csaba akkor szembesült a Romániai útviszonyokkal...
Elhozta saját autóján, önköltségen, Édesanyámat. Akkor a Romániai útlevél három hónapig szólt. Tovább nem szabadott az országban tartózkodni. Haza kellett volna utazni néhány napra, hogy ismét érvényes legyen az útlevél, három hónapig. Ehhez elég volt egy határ átkelés. Belepecsételtek az útlevélbe. A határ másik oldalán visszafordult az ember, és ismét érvényes volt az útlevele. Tette ezt az olyan személy, aki könnyen közlekedett és volt mivel. De nekem nem volt! De Csaba megtette Anyukámért az a szívességet, hogy átvitt minket a Horvát határon, és Anyukámnak ismét érvényes lett az útlevele három hónapig.
Akkor, Édesanyám közel fél évig tartózkodott ,Magyarországon. Akkor tudtam meg, a betegsége szakszerű megnevezését. Akkor tudtam meg, hogy ez a kór már visszafordíthatatlan...
A fél év vége felé, Jóanyám már nagyon vágyott haza. Szerette volna látni az Édesapját, aki még élt. Az én Tátákámat.
Haza ismét Csaba vitt, emberségből, önzetlenül. Önköltségen, saját autójával. Lévai Albert Csaba, "Lacs" ahogy mondták röviden...
Köszönöm Csaba amit értem tettél!